Észak-Magyarország, 1984. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-06 / 131. szám
ESZAK-MAGYARÖRSZAG 4 1984. június 6., szerda Első a közösség n a kötetlen beszélgetések során az iskolára terelődik a szó, rendszerint előkerülnek szótárunkból a közhelyek. Ilyenkor nemegyszer elhangzik, hogy az iskola gyepekeink második otthona, sőt — kissé emelkedett stílusban — azt is szoktuk mondani, hogy az iskolában a tudás várának bevételéért folyik a harc, aminek révén végül is a jövendő formálódik a jelen iskolájában. Egészítsük ki az efféle észrevételeket egy újabb keletű szentenciával! Az iskola egyszersmind érzékeny műszer is, amely — mivel nem független a külső hatásoktól, sohasem is volt az — meglepő gyorsan jelzi a társadalmi együttélésben időnként mututkozó rendellenességeket. Ilyen zavar mostanában, hogy a társada,mi élet bizonyos területein háttérbe szorul a közösségi eszme, s individualista törekvéseknek ad helyet. Ez a kedvezőtlen pozícióváltás sokak szerint a gazdasági megújulás egyik-másik szervezeti változásával, például a kisvállalkozási formák elterjedésével van szoros kapcsolatban. Elgondolkodtató — mondják általánosabb összefüggéseket keresve —, hogy bár szocialista termelési viszonyaink szilárdak, a tudat fejlődése menynyire nem tart lépést a politikai, gazdasági, technikai haladással, Hogy mennyire nem, az jól tükröződik a közgondolkodásban, az életformában, a viselkedésben, de még az iskolai élet némelyik fogyatékosságában is. Mintha megcsappant volna a közösségi nevelés erejébe vetett hitünk, vélik a pedagógusok. Még sokan emlékeznek ró, hogy a felszabadulást követő évtizedben miiyen előkelő helyen állt gondolkodásunkban, eszmei tárházunkban a kollektivitás. Akkor éppenséggel kevesebbet tudtunk a szocialista közösség lényegéről, mint most, de rengetegszer beszéltünk róla, mert hót szívből vágytunk a gyökeres társadalmi megújulásra a nagy világégés ntán. Most ritkábban hozzuk szóba, talán mert tapasztalataink vannak arról, hogy a szocialista szellemű közösség építése nem megy egyik napról a másikra, főleg, mert számtalan visszahúzó tényezővel kell számolnunk menet közben. Pedagógusainkra is jóval nehezebb munka vár ezen a téren, mint egy-két évtizeddel korábban. Panaszolják is oktatási berkekben elégszer, hogy — főleg napjainkban — megsokasodtak azok a negatív társadalmi hatások, amelyeket az iskola egyedül már, nem képes ellensúlyozni. Nagy baj, hogy alapvető nevelési kérdésekben mostanság nincs egységes pedagógiai közgondolkodás. Némelyek, miközben a korszerű nevelés fölkapott jelszavait szajkózzák, már a pedagógiában is mindent az egyén céljainak rendelnének alá. Pedig hát az a fiatal, akit a „mindent szabad" el ve vesz körül, az várhatóan olyan felnőtt lesz, akinek életcélja az önzés, a haszonszerzés, akár mások igazolásának árán is. Egyéni érdek és közérdek..’. Sohasem volt könnyű * kettő összhangját megteremteni, s kiváltképpen nehéz munka ez a mai iskolában, ami kor a „kaparj kurta, neked i* lesz” szemlélet már a gyerekek között is felüti a fejét. „Csak magaddal törődj, fiam, az iskolában, ne másokkal” — sok szülő sugall ilyen tanácsot gyerekének. Pedig a mai diákok szülei jórészt a felszabadulás ntán születtek, már a mi világunkban járták iskolába, és diákkorukban minden bizonnyal jó közösségi fiatalok voltak, s íme, mégsem ezt az érzést plántálják bele gyerekeikbe. Ez magyarázza, hogy a tanulók egy része figyelmetlen, közömbös társai iránt, és betegség, hiányzás, tanulmányi lemaradás esetén gyakran elmarad a közösség segítsége. Pedagógiai alapigazság, hogy az egyéniség alakításának legbiztosabb útja: az egyén beilleszkedése a közösségbe. Nem igaz, hogy az egyén és a közösség érdeke nem fér meg egymás mellett. Csak a közösségi érzés ébrentartása szükséges hozzá. Ha az egyén együtt érez a közösséggel, akkor kialakul beime a mások iránti kötelességtudat; áld sokoldalú szociális kapcsolatokat épít ki, az jól érzi magát társai körében, magatartását pedig az állandó segítőkészség, az együttérzés jellemzi. Makarenko mutatott ró először, hogy a közösségi neveléshez távlatok kellenek. A felnőtteknek és a gyerekeknek egyaránt. „Az emberi élet igazi hajtóereje a holnap öröme” — szögezte le egyik tanulmányában a nagy pedagógus. Megmutatni a holnap örömét a ma emberének, ez is a közösségi nevelés feladatai közé tartozik. S nem is nehéz munka, mivel vannak távlataink, A szocialista társadalmi fejlődés •— néha szinte nem akarunk tudomást venni róla — már eddig is jólétet hozott népünknek, és jövőnk sem lesz sivár, ha nem kergetünk ködképeket, hanem keményen megküzdőnk a hétköznapokért. Közösségben. P. Kováes Imre Roberto Brivio: Szerelem első látásra Nem és nem, nem akarom! Semmi értelmét nem látom, hogy mindent elmondjak önnek, és azután megírja az újságban! Először is, nem én vagyok az első húszéves fiatalember, aki egy hetvenkét esztendős ha- jadont vett feleségül. Ugyan mi ebben a különös? Silvia és én — nagyon szeretjük egymást. Hajlandó vagyok ezt az egész Világ előtt megismételni! És ne hajtogassa örökké a nagy korkülönbséget! Silvia a világot jelentő deszkákon bukkant rám. Ó, hát ez csodálatos eset volt. Éppen elmondtam a végszavamat: „Tálalva van!” —egy pillantást vetettem a nézőtérre, és megdermedtem: mintha villámcsapás ért volna! Észrevettem Silvia csillogó briliánsait, no meg a ragyogó szemét. És senki se fecsegjen a korkülönbségről 1 Ámor kíméletlenül sújt le, nyilával egyetlen szempillantás alatt átdöf két szívet, a korkülönbségre fittyet hány. Az én Silviám olyan rendes, olyan takarékos ... Kik; Ionosé« az evés dolgában — csupán híg leveskét eszik. És milyen kellemes etetni őt! Egy kanálkával Shákes- peare-nek, eggyel Ibsennek, eggyel pedig — Eduardo de Filippónak... Ö, szeretem! Szeretem', és punktum. És semmi okot sem látok arra, hogy titkoljam az érzéseimet. És Silvia milyen bőkezű és nagylelkű! Tavaly nyáron például azt mondta nekem, S a hangja olyan határozott volt, mint a kinyilatkoztatás: „Giovanni, fogadd el ezeket az ékszereket!” — Ugyan, dehogy. Silvia, ezek túlságosan drágák, nem tehetem! — Fogadd ei, Giovanni... az én kedvemért! — Nos, ha kéri, szerelmem, én képtelen vagyok visszautasítani! Mit kérdez? Nem, gyerekekét egyelőre nem akarunk. Mindennek eljön a maga ideje. És amikor majd egyikünk meghal, akkor a másik .,. akkor én egyszerűen boldogtalan leszek! Tiszai csendélet Fotó: Laczó József i .Az értői lejtősakrm dm magos, / De tok szőke, barna legény hervad ott! / FI- hervasztja mer’ büdös a levegő, J Mer’ a bánya olyan mint a temető...” — Így hangzik az első strófa, ahogyan azt az 1903-ban született Molnár Hagyó Ágoston 1975-ben Nemesik Pálnak, a Borsod nádasdon élő, ismert munkásfolklór-kutatónak elmondta. A dal egyébként öt szakaszból áll, s mint már az első strófa szövegéből kiderül, bányászok keserveit mondja el. Ez a dal is megtalálható „Az áriái lejtósak- na de magos” című kötetben, amelyet az Arló—Borsod- szentgyörgy—Jár dánháza közös Tanácsú Község Végrehajtó Bizottsága megbízásából és a Borsodnádasdi Lemezgyár támogatásával Nemesik Pál állított össze, s amelyet az említett tanács elnöke, dr. Berecz Sándor jegyez kiadóként. A három nyugat-borsodi település — Arló, Borsod- szentgyörgy és Járdánháza — a XIII., illetve XIV. század óta nagyjából azonos gazdasági, természeti viszonyok között élt, és a múlt század második felében a vidék iparosodása jelentett döntő változást az itt élők életében. A gyárak és bányák megjelenésével kezdett kialakulni az a kétlaki munkáséletmód, amely napjainkban is fellelhető még e vidéken. A helyi tanács igen jól látta meg feladatát, amikor egy olyan kiadvány szerkesztését, illetve megjelenését is szorgalmazta, amely a munkás- és parasztfolklór feltárt kincseinek közreadásával a tovatűnt idők emlékét kívánja tükrözni, és nemcsak megidézni akarja a múltat, hanem egyben tanul- ságtevő történelmi adalékokat is kínál az újabb nemzedékeknek. Nemesik Pál Reguly Antal, Istvánffy Gyula és Benőfi Sándor múlt századi, illetve e századi kutatásaira is támaszkodott; indítást adott számára két nemrégen elhunyt etnográfus, Lajos Árpád és Bodgál Ferenc munkássága. Nemesik már több kötetet tud maga mögött, amelyekben a munkásfolklór kincseit saját kutatásai alapján tette közzé, országos kiadványok és helyi támogatással megjelent kötetek egyaránt találhatóit ezek között. X mosd megjelent kötet méltó folytatása ennek-a sornak. A kötet, iszerkeoetét tekintve, külön tárgyalja a három községet, felszabadulás előtti adatokkal mutatja be azok .negyvenöt év előtti állapotát és veti egybe azokat a napjaink, illetve a közelmúlt adataival. Fejezetekre bontva mutatja be a gyermekkor, a fonóház zenei élményéit, a 'betyárdalokat, pásztor dalokat, a kivándorlás és a katonaélet dalait, a vándoriparosok énekeit, a munkás-népdalokat, elsősorban arlói gyűjtésből, majd Bor- sodszentgyörgyről summásda- lokat, fonóházi dalokat, Jár- dánhózáról a parasztok dalait és a bányászdalokat. Nemcsak dalszövegeket és kottákat közöl, hanem azokhoz kapcsolódóan számos helyt történelmi és etnográfiai adalékkal is gazdagítja az olvasót, nemritkán levéltári anyagok közreadásával hitelesítse a korról előadottakat, azokat a történéseket, amelyek az adott dalokat inspirálták. Maróthy János, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének tudományos osztályvezetője különös erénynek tartotta a kötet komplexitását, a népzenekutatás, a szövegfolklorisztika, a néprajz, történelem, szociológia életadta egységét, valamint azt, hogy a kötet ösztönzést ad olvasóinak, használóinak a kreativitásra, nem magyarázza túl a nyilvánvaló, vagy önállóan megfejthető összefüggéseket, 'inkább tápot, ad az önálló gondolkodásnak. Végül erényeként jelöli, hogy a népdaltól a népies műdalon át a ponyvaballadáig, kendőzetlenül mulatja be a tényleges használat tényeit, gerincében mégis több, meglepően szép, a néphagyomány legmélyebb rétegeinek a folytonosságára utaló dalt tartalmaz. A zenetudós véleményét szükségtelen ebben az ajánló ismertetésben bármivel is megtoldani. Legfeljebb any- nyival: öröm, hogy Nemesik Pál kutatói munkássága Ismét olyan kiadványban vált sokak számára elérhetővé, amely sokirányú szellemi gazdagodást kínálhat mindazoknak. akiket szűkebb pátriánk történelme, s azon belül a munkás népélet és -kultúra tegnapja érdekel. S hisszük, ilyenek sokan vannak. fbenedek) Az alkoholizmus elleni klubokról és az alkoholizmusról Az elmúlt hét végén öt megye alkoholizmus elleni klubjainak háromnapos találkozóját rendezték meg Miskolcon. A témával kapcsolatban rövid beszélgetést folytattunk dr. Simek Zsófiával, az Alkohológia Tudományos Módszertani Központ igazgatóhelyettesével, Fekete Jánossal, az Országos Alkoholizmus Elleni Klub- bizottság titkárával és Kor- dísz Pállal, az Országos Alkoholizmus Elleni Klubbi- zotteúg .szervező titkárával. — Országos Összehasonlítás alapján milyennek látják a Borsod megyében működő klubokat'! FEKETE JÁNOS: Ebben a megyében négy klub működik. Kiemelném közülük a sátoraljaújhelyit, amely kimondottan családias jellegű, erős közösségi szálak kötik össze a tagokat. Több mint 25 olyan ember van, aki a klub segítő támogatásával állt talpra, gyógyult ki a* alkoholizmusból. KORDISZ PÁL: Érdekes ennek a klubnak a születése, nekem közvetlen emlékem fűződik hozzá. Ügy emlékszem. 1978-ban nyilatkoztam a Nők Lapjának, s ezt a cikket olvasta Kis Csabának, a klub jelenlegi titkárának a felesége. Utána arra kért, segítsek abban, hogy a férje elvonóintézetbe kerüljön. Hónapok múlva eljött hozzám Kis Csaba — gyógyultan —, hogy megköszönje a segítséget, s akkor én azt mondtam neki, hogy háláld meg azzal, hogy ha hazamégy, megszervezed a klubot. Így kezdődött. DR. SIMEK ZSÓFIA: Nagyon sajátos, hogy ennek a klubnak nem volt orvosi vezetője, a gyógyult alkoholisták hozták létre, s tartották fenn hosszú időn keresztül. Ez az egyetlen olyan klubunk az országban, amely orvos nélkül, képzett vezető nélkül működött, s éppen a kialakult bensőséges családi jellege volt az, amely összetartotta őket. FEKETE JÁNOS: Az ózdi klub azért figyelemre méltó, mert azt viszont a kohászati üzemek támogatásával hozták létre. Az Ózdi Kohászati Üzemek az egyetlen olyan nagyvállalat hazánkban, amely évtizedek óta komolyan veszi az alkoholizmus elleni küzdelmet. Akivel a gyárban probléma van, azt kezelésre küldik, utána gondoskodnak az újbóli munkába állításáról. Ez az egyetlen üzemünk, ahol függetlenített szociális sze«* vezőt foglalkoztatnak, akinek az a feladata, hogy az alkoholizmustól megmentse az embereket és a családokat. Az ózdi kifejezetten üzemi klub. A harmadiknak, a miskolci klubnak jellemzője, hogy Dinea János, a klub vezetője nem egyedül, hanem az igen tiszteletre méltó feleségének aktív közreműködésével, együtt szervezi a klubot. A negyedik a még fiatal kazincbarcikai klub. összességében van egy igen jó dolog a borsodi klubmozgalomban, s ez Izsóiéivá, amely egyre inkább hasonlít már a Veszprém megyei Dobára. DR. SIMEK ZSÖFIA: Meg kell említeni itt azt is, hogy a klubok akkor tudnak igazán hatásosan működni, ha állandó kapcsolatot tartanak a háttér kórházi osztállyal, ebben a megyében Izsől’alva jelenti ezt a bázist. — Milyen jelentősége és haszna van egy ilyen regionális találkozásnak, mint a borsodi volt? KORDISZ PÁL: őrlési jelentőséget tulajdonítok' mindig egy-egy megyében megrendezett hasonló összejöveteleknek, s így ennek is. 'Ilyenkor közénk jönnek a különböző szintű megyei és városi vezetők, s bármenynyire tartózkodjanak is el- 8 tói * témától, akarva-ak»ratlanul megragad bennük az itt szerzett élmény, tapasztalat. —: A tanácskozás során önök társadalmi szemléletváltozást kértek az alkoholizmus megítélésével kapcsolatban, Ez a szemlélet bizony korántsem egységes, hiszen oly sok témában utalnak manapság a „társadalomra”. Az alkoholizmust a közvélemény azért is kezeli tartózkodóbban, mert úgy vélik, az egyén akaratától, vagy akaralgyengaságétől függ, hogy alkoholbeteggé válik, s utána segítségért kiáll a társadalom felé. Kimutatható-e, hogy ez a segítség nem ráfizetéses, hanem hasznos? DR. SIMEK ZSÓFIA: Ezt Amerikában mar pontosan kiszámították: az alkoholizmusból eredő károk magasabbak, mint az alkohol árusításából eredő haszon. A* viszont igaz, hogy a veszteség és a nyereség nem ugyanabból a zsebből való. Több ország vezetői úgy vélik, hogy a gazdaságnak szüksége van az alkoholból befolyó haszonra. Ez az egész nagyon bonyolult. Az egyértelmű, hogy alkoholtilalmat nem lehet sehol sem bevezetni, ez nem is lehet eél. Magyarország©« például, ha nagyon sokad akarok mondani, egymillió a veszélyeztetett, s 10 millió soh* sem lesz alkoholista. Szerintem egyik szélsőséges elméletnek sincs igaza, mert az alkoholproblémában a biológia, a pszichés dolgok es a szociális gondok együtt vannak jelen. Egyesek biológiailag is predesztináltak es nem tehetnek róla,, d« akik nem predesztináltak is, ebbe a kíná 1 a trendszerbe, ebbe a csoportnyomásba, amelybe belekerül a fiatal munkás, az értelmiségi, egy vezető, szociálisan alkoholistává válhat. Pszichésen pedig maga a kialakult szokás- rendszer, a kínált legális narkotikum, az a felfogás, amely nem bélyegzi meg, hanem jópofának, mulatságosnak tartja a részeget, ez is egyfajta veszélyeztetettség. Az alkoholizmus csak addig múlik az illető akaratán, amíg nem lesznek betegek. Sajnos, orvosok is vallják még, hogy ez nem betegség, az illető akaratától függ. Ezt akkor kellene megelőzni, amikor még nem válik betegséggé. Felemás dolog viszont az, ha hagj'- juk, hogy valaki beteggé váljon, s csak akkor foglalkozunk vele. — Van-e lehetőség a megelőzésre, és miben látják? FEKETE JÁNOS: Speciális és általános prevencióra lenne szükség. Általános, hogy olyan demokratikus légkörben dolgozzanak az emberek, ahol megbecsülik munkájukat, kimondhatják problémáikat, s jó közérzetük legyen. Speciális; csökkenteni a kínálatot, ne legyen annyi kocsma. A magánkézben levő kimérések száma jelenleg egyre nő. DR. SIMEK ZSÓFIA: Jóllehet ez az egész dolog társadalmi üggyé vált, de szerintem elsősorban az egészségügyben kellene rendet teremteni, hiszen egy évben 150 mllliószor találkozik az egészségügy az emberekkel különféle módon. Ha az egészségügy vezetése megértené, hogy az alkohol központi egészségprobléma, rengeteg betegséget tudna megelőzni. Ha az alkoholfogyasztásra komolyabban odafigyelne, s meggyőződéssel hirdetné, hogy az italozás árt. sikeresebb lenne az alkoholizmus elleni küzdelem. Kampánnval ezt nem lehet letudni. El kellene fogadtatni a közvéleménnyel, hogy részegnek lenni szégyen. Adumovics Ilona
