Észak-Magyarország, 1984. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
1984. február 4., szombat ÉSZAK-MAGYAROR5ZAG 7 — Higgye el, warn, won ■vagyok féltékeny természetű. Persze, nekem is eszembe jutott az évek folyamán néha, mi lenne akkor, ha egyszer csak megjelenne az a bizonyos harmadik életünkben, s ő lenne az erősebb, megcsalna, netán elhagyna a feleségem. De ezek csak olyan futó gondolatok voltak, egyszerűen azért, mert soha nem volt alapja, jól éltünk, s ha volt is vita, veszekedés közöltünk, az soha nem Ilyen természetű volt, És most ennyi év után megjelent az a bizonyos harmadik, és már tudom biztosan, hogy ő az erősebb, ö fog győzni. Védekezni nem lehet ellene, csak megbarátkozni a gondolattal, hogy egy, szerencsés esetben két év máivá egyedül maradok. Itthagy a feleségem, soha vissza nem jön már, nem is jöhet, s én csak annyit tehetek, hogy megpróbálom elodázni a válás pillanatát, s addig is mindkettőnk számára elviselhetővé lenni a hátralevő időt. — Hadakozni nem leltet ellene, fellebbezni nincs kinél, csak várni, várni kell, persze reménykedni is a reménytelenben. Én már megéltem az anyám halálát, ő is hosszan betegeskedett, sokat szenvedett, s bár nagyon szerettem, meg is sirattam, mégis úgy éreztem, megváltás számára a halál, nemcsak szontorkodni kell, de szinte örülni is, hogy nem szenvedett szegény tovább. De most... Igen, a betegség, a halál árnyéka a harmadik, ö állt közénk. S ez nem ízléstelen hasonlat, higgye el, most érzem át igazán a Kései siratót. A kimerültség, a kétségbeesés egy pontján haragudtam, nem, nem is a telesegemre, hogy megcsal, i tthagy maid, hanem az egész eleire, az istenre, a sorsra, hívja, aminek akarja. Most nem érzem, mint -•anyámnál, hogy megváltást hozhat a halál. Most tolnám a perceket, a napokat, hogy akárhogy is, akármennyit kínlódva is, de 'megmaradjon minél tovább nekem, nekünk, közlünk. — A kórházban töltött hónapjai kiborítottak. Először az ijedtség, hogy mi történt, aztán a félelem, hogy esetleg egy-két nap alatt vége mindennek. Mindennap jártam nála, meg olyankor is, mikor nem volt magánál, nem tudtunk beszélni egy szót sem, s az orvos sem tudott újat, biztatót mondani, csak azt, hogy várni kell. Dolgoztam, s az otthoni teendőket is maradék la lan u 1 elvégeztem. Én. aki addig alig-alig végeztem házi munkát, főztem, mostam, vasaltam, takarítottam. Aztán a munka, megint a kórház, a bevásárlás, s közben szüntelenül a gondolat, hogy meddig tart még. Mikor magam sem reméltem már, hirtelen jobban lett. Még hetekig tartott a kórházi ápolás, végül hazahozhattam. De tudom, hogy remény a teljes gyógyulásra nincs, csak haladékot kaptunk, nem tudni, mennyit. — Azóta még több a munkám. Űt is el keli látni, még a dolgát sem tudja segítség nélkül elvégezni. Néha halálos fáradtság tör rám, ilyenkor végképp reményvesztett vagyok. De aztán szól, kér valamit, s ugrok, teszem, csinálom, amit kell. Uramisten, mit jelent az a szó, hogy szerelem, szeretet. Átértékelődnek ilyenkor a fogalmak. A szerelem: egy pohár vizet adni, megigazítani a párnáját, kicserélni a fehérneműt fezarft, tehetetlen testén. Lemosni szivaccsal, megfésülni a haját, • levágni a körmeit.'Biztatni, hogy erőltesse, egyen egy falatot. Ügy bánni, mint egy gyerekkel, megdicsérni, ha sikerült a széklete, s önteni bele a reményt, amibrii már nekem sincs egy szikrányi sem. — Most jutnak eszembe azok az idős emberek, akik lakásért, másért eltartási szerződést kötnek idegenekkel, hogy majd legyen, aki ápolja őket végső szükségükben. Nem tudják szegények, hogy ezt nem lehet, ezt idegen nem tudja csinálni. Éhhez szeretet kell, egy anya, egy férj. egy feleség szeretete, szerelme. A betegnek nemcsak fizikai kiszolgálás kell, liánéin lelki is. És ezt nem lehet pénzért, lakásért, semmiért sem megszerezni. Attól nem félek. hogy összeroppanok, hogy nem bírom tovább csinálni. Csak az időtől félek, altól, hogy meddig tarthat még. Egy évig. talán kettőig, ki tudja, Lesznek jobb. köny- nyebb napok, aztán visszaesések, esetleg újra kórház is. Mondtam mar, nem vagyok féltékeny természetű, most mégis féltékeny vagyok az egészségeselcre. Iri- gye a boldogoknak, azoknak, akiket megcsal egészséges feleségük. — Tudom, hogy nein én vagyok az első, aki mindezt átéli. Más is szenvedett már, s ki-ki úgy intézte el magában, ahogy tudta. Néha, ha egy-egy percre megpihenek, akkor gondolkodom ei rajta, milyen furcsa is, egy ilyen szerencsétlenségnek kellett történnie, hogy megtudjam, mit jelent szamomra, s hogy mennyire, milyen nagyon szerelem a feleségemet. Szatmári Lajos Akinek igazai adott az idő KÉPES GÉZA 75. SZÜLETÉSNAPJÁRA „Ama költők közé tartozik, akik dacosan, mozdulatlanul várják, hogy egyszer igazat adjanak neki” — írta a fiatal Képes Gézáról 1948-ban Sőtér István. Igaz, Képes Géza akkor 39 éves volt, már férfikorát élte, s mégis, még akkor is igazára, vagyis költői elismerésére kellett várnia. Most 75 esztendős. Az ország keleti szegélyéről, Mátészalkáról érkezett Sárospatakon at Budapestre. az egyetemre. Magyar— német szakot végzett, de számos nyugati, finn-ugor, szláv nyelven megtanult, sőt néhány ázsiai nyelv rejtelmeiben is elmerült. Míves műfordító: legjelentősebbek talán néprokonaink költészetéből való tolmácsolásai. de olasz, görög, perzsa költőket is megismertetett a magyar olvasókkal. Tudós poéta, aki tanulmányokat írt a verstan, a költészet, a műfordítás kérdéséiről. Költészetére a Nyugat hagyományai es a népdal, a népballacla egyaránt hatottak. Lírai realizmus és visz- sza-vissztérő, ritka szatirikus hang jellemzi. S folytonos megújulás. Verseit, műfordításait szinte hónapról hónapra olvashatjuk. lúzzé csiholtak, lánggal lobogók, utómban én mindent felégetek, nemcsak odakinn: lomot, szemetet, de azt is, mit a sors belém dobott. Szelíd szépség és vad gondolat: ég! s új borzongások gyökere, a bún. Hát akkor mi marad meg, ami még érdemes, hogy túl bánaton, derűn KEPES GÉZA: Önéletrajz Az idő igazai adott neki, hogy visszatérjünk Sótér- István régi mondatához. A mátészalkai kovácsmester fia költészetünk elismert es megbecsült mestere. Szeretettel köszöntjük 75. születésnapján. melyet február 1-én töltött be. ró felfigyelj? Marad a láng maga. Körül égés és pusztulás szaga, de nem csihad le, égig csap a vágy, A láng, o láng! ha nem táplálja semmi s ideje már hideg hamuvá lenni: lobog - táplálja még saját magát. Igyekszik ne-m észrevett™ bennünket, de Abai eleje áll. Amikor az elnök megtudja, hogy homokverés Van, de se út nincs, se rozsvetés, s ráadásul Tu- kaes Sándor is meghalt, csak hümget kelletlenül; mert ki tudja, jó-e a lánctalpas, hol kallódik a hómaró, amivel kiszabadíthatna bennünket a homok fogságából, hogy behozhassuk halottunkat a temetőbe . . . Azt is gondolja az elnök, hogy mi vagyunk a gond, a baj, a nyűg megtestesítői: Köncsög púp a szövetkezet hálán... De azt elfelejti az elnök, hogy nem mi könyörögtük be magunkat, hanem ők agitáltak be minket. Meg ők segítettek a természetnek elvadítani a tájat azzal, högy nyakra-főre irtották az elárvult tanyák körüli toli-erdőket, az út menti akác- és jegenyesorokat. cserjéket, bokrokat, a természetes hó- és homokfogókat, amikkel földjeinket védtük. „Küldöttség Köncsögrpl! Mi újság a sivatagban'.’” Az orvos ebben a napszakban még nem volt annyira részeg, hogy mindent aláírjon, de amint közöltük vele a homokverést, meg azt, hogy halottszemlét fáradságos volna most megejteni, kitöltötte a nyomtatványt. „Milyen betegsége volt?”, kérdeztük óvatosan. „Rák.” „Mi úgy tudjuk, gyomorfekéllyel műtötték.” „Nem műtötték. Csak felnyitották, belenéztek és visszavarrták. Rákja volt.” Nagyon bamba képet vághattunk, mert az orvos, miközben végigsimította tarkójáig érő homlokát, azt mondta: „Bölcs rendelése az Űrnak vagy a természetnek, hogy egyőnk sem tudja, mikor éi miben hal meg.” A zűrök a tanácsházán kezdődtek. Az elnök tömte a majmot: pofazacskója dudorodott a kenyér—szalonna—hagyma őrleménytől. Személyes sértésnek vette a zavarást. Nagy sokára nyelt, szeme kiguvadt, azután közölte, hogy ez a haláleset mostan komplikált ügy, de azért menjünk át a szemközti szobába, és konzultáljunk a titkárnővel. „Régen .ki kellett volna már selejtezni ezt a zabagépet”, füstölgőt! Abai Ádám, s legyintett is, mert tudta, hogy nem mirajtunk múlik. A kese hajú, vénlánnyá és bürokratává fonnyadt titkárnő úgy akart félretolni bennünket, mint egy aktát. Jöjjünk hétfőn, mert Ildikó addig szabadságon van. „Nekünk nem Ildikó kell, hanem halotti anyakönyvi kivonat.” „Az anyakönyvezés Ildikónak a reszortja.” Tudtam, nagy baj lesz, ha a Hazafias Népfront köncsögi elnöke még egyet szól, ezért gyorsan akcióba léptem: „Maga is beláthatja kedves elvtársnő. hogy ebben a nagy melegben a temetéssel nem várhatunk hétfőig. De az okmány felmutatása nélkül a pap nem végezheti el a ceremóniát. Vagy igen? . . .” Válasz helyett a titkárnő a pénzügyi előadóra nézett, az egy másikra, a másik a harmadikra és így tovább. Végül is a körmeit ráspo- lyozó gépírónö kelletlen- kedett elvégezni a kétperces munkát. A temetkezési vállalat helyi kirendeltségének vezetője Sáfrány Terus. Előbb vagy harminc évig ő volt a község nem hivatalos főhivatásúja, akire a fél falu rájárt. Abai es én a falu másik feléhez tartoztunk, ezert aztán hiába kezdett el dicsérni Terka egy tízezer forintos koporsót, mi udvariatlanul otthagytuk, es meg sem álltunk a sor végéig. Abai Ádám tüzetesen megvizsgálta az utolsó előtti fekete ltfdát: három és fél ezerbe került volna. Az utolsó küllemre ugyanolyan volt, de két és félért. „Ennek farostlemez a/,' alja!”, háborodtam fel. „Nem mindegy az a maguk halottjának?” Idefigyeljen, maga ..„Mindegy!”, vágott közbe a társam, nehogy becsületsénő kijelentéssel illessem ezt a közjó szolgálatában megöregedett nőszemélyt. Odakint egyetértettünk abban, hogy az összegányolt koporsó nem ér pénzt. Marsa Károly bátyánk, az ezermesterünk különbet csinál. És akad még Kön- csögön egy koporsóhoz kellő félcolos deszka. Azután ott tanácstalan- kodtunk a két parókia közölt, mert a Tukacs Sándor személyi igazolványát a tanácsnál elvették, halotti levelébe azonban nem tüntették fel a vallását. Már-már úgy volt, hogy visszamegyünk, de előbb átnéztük a sajál könyvecskéinket: hiába. Nem tudtuk meg maminkról sem milyen vallásúak vagyunk. Csodálkoztunk egy sort az igazolvány szerkesztőinek feledékenvségén. de biz- jtunk abban, hogy valamelyik egyházi mátrikulá- ban megtaláljuk, amit keresünk. Szemközt, a Kurjongatóból , Szőrös Elemér, a községi sírásó imbolygóit felénk. Erről a vénlegénvről azt tartotta a fáma. hosv kőbölcsöben rineatták. Ténv. hogy az iskolában nem sokra vitte: az első osztályból maradt ki, tizenöt éves korában. Kesóbt* aztan kiderült, hogy van magahoz való esze: mint tanácsi alkalmazott fizetést húz az államtól, szaporítja nyugdíjévéit, de a katolikus meg a református isten szolgálatában a gyászoló családtól is lehúzza a sápot: a szimpla gödörért háromszázat kér, a padmalyosért ötöt. Sír- gondozást vállal, a kimustrált koszorúk drótvázait jó pénzért eladja. Mire rájöttek, hogy nem is olyan lüké, mint amilyennek látszik, tető alá húzott egy takaros házat, és vásárolt egy vadonatúj autót, feleséget azonban így sem kapott. Ügy segített magán, hogy Bokszos Bertához, a Sáfrány Terus örökébe lépett nem hivatalos főhivatásúhoz szegődött kerítőnek. udvarosnak, mindenesnek. Szolgálataiért természetben kapta a fizetséget. ..Megfelel a szimpla?" „Padmalyos kellene.” „Melyik temetőben?” ..Az még nincs tisztázva.” „Tisztázzátok.” „Szombat délutánra kellene.” „Az nem mén, mer’ szabad szombatja van a dógozónak!” „Nagy a meleg, komám. Legyél belátással !” „Mondtam, hogy nem mén! Megígértem Bertuskának., hogy . . Abai Adám hirtelen be- pöccent. tel"''vöHöttp az utcát: moslékosdézsának, hitvány hézagpótlónak nevezte a sírásót. Fülig rántotta a kalapját, megfordította. farba rúgta, utá- ttaköpőtt, kifújta dühét, azután elindultunk a katolikus papiak felé. A tisztelendő atya olyan '•olt, mint régi széntképe- ken a jóisten. Kalapunkat forgatva zavartan topogtunk előtte, mígnem kinyilatkozta, hogy a jó pásztor nemcsak a-z összetartó, hanem az elbitan- golt es megtért bárányokat is számon tartja, de akinek az ügyében mi jöttünk, az sohasem tartozott az ó nyájába ... „Értem, atyám”, hátrált kifelé gyorsan Abai, mert elbitangolt bárány volt ö is: esküvöjekor lépte át utoljára a templom küszöbét. A református lelkésznél — mint hitbeli — én puhatolóztam. A fiatal lelkész leültetett bennünket. Aranykeretes szemüvegét csillogóra törölte. Felütötte az anyakönyvet, de minél tovább lapozott benne, annál jobban hümmö- gött. Nagy sokára azt mondta, hogy a megboldogultat nem keresztelték református hitre, vagy ha igen, akkor más egyház- községben tartották ke- resztvié alá. ..Itt szülelelt. itt élt. itt halt meg. Kön- csögön. Itt kellett, hogy megkereszteljék.” „Kellett volna!”, villant a lelkész szemüvege, „ötven-hatvan éve nem ment ritkaság számba, hogy az alsóbb néposztálybeli szülök elmulasztották az anyaszent- egybáz és leszármazottaik iránti kötelességüket.” ..Elhisszük tiszteletek úr. de hát porból lettünk, porrá leszünk. Az anyaföld nem kérdezi, milyen vallásúak voltunk.” „Csakhogv az egyház intézmény!’' És neki. az intézmény emberének minden kétes esetben hozzájárulást kell kérnie és kapnia a főhatóságtól, hogy a szertartást elvégezhesse. Ö. a maga részéről nagyon sajnálja. de ..Egyszer se tessék sainál- ni" — mondta ravaszul Abai Ádám — bizonvára katolikus hitre keresztel- fék a megboldogultat." „Valószínű, nagyon valószínű kapott a szón a lelkész, es megkönnyebbülten kezet nyújtott. Ha világi hatóság vonna felelősségre bennünket, amiért a saját kertjében tettük el Tukacs Sándor köncsögi íöldmivest, szégyellnénk azt mondani, hogy péntek délután, amikor végre kirimánkodhat- tunk vagy’ követelhettünk volna halottunknak, egy parcellát valamelyik temetőben. már szétszéledtek a tanács dolgozói. másnap meg szabad szombatjuk volt. Azt- mondanánk, hogy mint elhagyatottságunkban gyakorta, most is a szükség törvénye szerint cselekedtünk: abban a homokverés utáni vakmeleg- bei-K. nem tartóztathattuk sokáig az élők közt a holtat. Ha az egyházak valamelyike- rosszallaná a pap nélküli temetést, szégyellnénk azt mondani, hogy mi eljártunk, tehát forma szerint van mentségünk. Azt mondanánk, hogy semmilyen felekezet pásztora nem kötelezhető arra. hogy istene kegyébe ajánlja egy vallástalan szegény ember lelkét. Ügy gondoljuk, helyesen cselekedtünk, de mégis szorongunk. mert mi itt, a civilizált világ határán kívül petróleumlámpával világítunk. hébe-hóba olvasunk újságot, és csak a rádióból tudjuk, hogy már a színes televíziót is feltalálták. . . . Ha azonban tnegfo- sanna Tukacs Sándor fejénél az a zsenge nvár- tácska. az megnyugtató volna számunkra: jei. amiből tudnánk, hogy a po- gányok istenének kedvére tettünk.