Észak-Magyarország, 1983. október (39. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-08 / 238. szám

októ'ber 8„ szombat

ESZAK-MAGYARORSZÁG 7

PAPP LAJOS

Rétek

szava

tGil

A Magyar Televíziónál elkészült és bemutatásra ▼ár Csehov Platonov című művének tévéváltozata. AÜ tévéjáték rendezője Morvái István, aki immár harmadszor kelti életre Cse- Kovnak ezt a fiatalkori és ige« keveset játszott művét. Ez a játék tulajdonképpen a Platonov Pesti Színház-beli előadásának Stúdiófelvétele, azonos szereplőkkel. A déli kormányzóság eldugott falujában élő, tanítóvá degradálódott, kiégett dzsentri utolsó szerelmi fellobba- násának tragikus végkifejletig ívelő történetében nagy erővel csendülnek fel Csehov világának legfontosabb motívumai. A legfőbb szerepeket Tahi Tóth László, Halász Judit, Tor- dy Géza, Szegedi Erika, Lukács Sándor, Béres Ilona játssza.

Og? élnek bennem, crfri ?R lakom a mezők mint fény tükrös ablakon mint messziről jött végtelen sugár ki elmondani jön hogy visszavár gyermekkorom: a távoli patak s a nevetésként csillanó halak

Istenem! annyi megromló napon az örvények közt nincs más oltalom csak ez az egy! hogy várnak valahol A játék vár a füttyhangos bokor oz erdő meg a páfrányos csalit hogy megmutassa újból titkait

Máskor a rét hív, hol a nyugalom fűben hever és méláz egy dalon S így ősszel mikor felporzik az út és bezárkóznak kertek és kapuk és híg esőben áznak a terek: ilyenkor fáj hogy szállnom nem lehet

Deák Mór:

Őszi sanzon, hét gyerekhannra

— Egyszer fogom a legnagyobb bőröndünket, ősz- <> szepakolom minden holmimat, és elutazok, messze, nagyon messze.

— Hova?

— Mindegy, csak innen el, messzire, ahol nem ismer senki.

— Nincs már ilyen hely, Gábor.

— Kell, hogy legyen. En tudom, hogy van, s ha megtalálom, írok neked egy levelet. Kedves Dóra! Megérkeztem. Es nem írok rá feladót, és nem írom rá a eímemet sem, hogy soha senki ne találhasson rám.

— Még én sem?

— Még te sem.

— Akkor vigyél magáddal.

— Nem vihettek. Apa mindig azt mondja, az ember egyedül felelős a tetteiért.

— Azért én utánad megyek ám majd. Befordulok a sarkon, s ahol mór nem láthatnak hazulról, mindenkit megállítok, és meg- kérdezem tőle, hogy tessék mondani, nem látta véletlenül Gábort? Es úgyis megtalállak. Mert szeretlek.

— JÓ. Akkor majd beleírom a levelembe, hogy jöhetsz. És jeleket hagyok neked végig arra, amerre megyek, hogy kevesebbet kelljen kérdezősködnöd.

— Mikor indulsz?

— Még nem tudom. Gondolkodnom kell rajta. Apa is mindig gondolkodik, mielőtt cselekszik.

— Ha akarod, segítek neked gondolkodni.

— Jó, akarom, csak az a baj, hogy amikor én gondolkodom, mindig szomorú leszek.

— Legfeljebb én ks az leszek.

— Tudod, Dóra, anya az éjjel megint nem jött haza. De ezt csak akkor mondom el neked, ha nem árulod el senkinek.

— Hiszen máris elmond- tad!

— De azért te ne áruld el senkinek.

— Tudod, hogy soha nem árulok el semmit, amit mondasz. Gábor.

— Tudom. A múltkor mégis elmondtad a Panninek. hogy én még mindig bepisilek.

— Az csak azért volt, mert haragudtam rád.

— Miért haragudtál?

— Mert egész nap a Pan- nival játszottál, nem velem.

— Ha elmegyek, mégis téged viszlek magammal, nem a Pannit.

— Es banánt fogunk enni ‘egész nap. és fagvlalto- zunk. és soha nem írunk a szüléinknek egv sort sem.

— És mi lesz. ha utánunk jönnek ők is?

— Nem jönnek. Ök nem találnak meg bennünket úgyse. És ahogy megyek utánad, különben is eltüntetem a jeleket.

— És én soha nem fogok inni, mint a te apukád.

— Es én mindig hazajövök éjjel, nem úgy, mint a te anyukád.

— Egyszer apa akkor vitt haza, amikor ott volt nálunk a Tóni bácsi. Benyitott a szobába, aztán rögtön be is csukta az ajtót. Én nem láttam semmit, bármennyire is ieskelőd- tem, de amikor apa kézen fogott, elkezdett sírni.

— Az én apukám is szokott sírni. Ha nem iszik túl sokat, és anyu azt mondja neki, részeg disznó, akkor az ölébe húz és sir.

Ilyenkor a bajszával szoktam játszani. Már van két hajszála a dobozomban. Azt azért magunkkal visszük,

ió?

— Én legszívesebben apukámat is magammal vinném. Anyut odaadnám Tóni bácsinak, aout meg elvinném éSerébe. Hátha vele könnyebben megtalálnám azt a messzi helvet.

— Én meg anyukámat hoznám akkor. És figyusz. Gábor! Ha apukád meg anyukám együtt lenne, akkor mi testvérek lennénk!

— De a testvérek nem lehetnek szerelmesek egymásba.

— Azért mégis jó lenne.

— Esténként néznénk a tévét, levenném a hangot, ahogy apa szokta, és mindenfélét mondanék, hogy nevess.

— Én meg kimosnám és kivasalnám az ingedet, ahogy anya szokta.

— Én nagyon szeretem az apukámat.

— Anyukámat én is nagyon szeretem.

— De azért egysaer fogom a legnagyobb bőröndünket, és elmegyeit mesz- sze, nagyon messze.

— És hagyjál nekem jeleket, mert megyek utánad én is.

— Anyu meg csak hadd sírjon utánam.

— És nem fog hiányozni apu, csak a hajszálai. Mikor indulunk?

— Ha anyám nem alszik otthon este.

— Jujdejó! Lehet, hogy már holnap? Most mért sírsz, Gábor? Mi bajod van? Gábor! Nem is örülsz?!

A kocsi lassított. — De szép ez az emeletes ház — mondta Fazekas az agro- nómusnalt, aki egész délelőtt a kísérője volt. — Biztosan az orvosé, a kerület leggazdagabb emberéé.

Az agronómus mosoly- / gott.

— Valóban az orvosé, de nem a leggazdagabb emberé. A leggazdagabb, a milliomos, a puszta szélén lakik. Mármint a volt puszta szélén, mert a pusztát, a hajdani „grófi szérűt” ahogy mondani szoktuk, a város bekebelezte, a város kinyújtózott a puszta széléig.

Fazekas már nemigen figyelt a múlt' és a jelen ecsetelésére de még a presszóban is, amikor a búcsúfeketét itták, azon töprengett, hogy biztosan csak amolyan mendemonda ez a pusztai milliomosról. És amikor elbúcsúzott az agronómustól. intett a sofőrnek, hogy tesznek egy kört, s meglátogatják a legendából szőtt embert.

Alacsony, sovány, borostás arcú ember állt az udvaron, a .vendégek láttán hátra parancsolta a kutyákat. Az új ház hatalmas, üveges verandáján egy öregasszony üldögélt, s amikor a kutyák elhallgattak, odakiáltott emberének:

— Gyertek a verandára, csak nem az udvaron fogtok ücsörögni.

— Jó, jó — mondta az.

öreg.

És elindultak. Fazekas arról dünnyögött közben, hogy a téeszben jártak, valamit írni akar róluk és most azért jött ide, mert úgy hallotta, hogy Itt a híres milliomos él.

Az öreg arca meg se rebbent. Leültette vendégeBába Mihály:

re. Télen már levelet írt Ausztráliából. Meg küldött száz dollárt, tavaszon öt- venet, aztán még egyszer vagy kétszer. A levelek Is elmaradoztak. Tizenöt éve nem tudunk róla.

— Tegnapi sütés, kóstolják — csoszogott az asztalhoz az asszony.

Leült, de már egyetlen szót sem szólt többet.

rt. Az asszony szó nélkül bort hozott.

Ez nem nova — tette le a kancsót és a poharakat.

— Apjuk, töltsél.

— Nem igaz a mendemonda? — kérdezte Fazekas, amikor megkóstolták • bort.

Az öreg letette a poharat, néhányszor körbe forgatta. Felemelte a fejét Fazekasra nézeti.

— Bár ne lenne igaz

— legyintett. — Anyjuk, hozzál mán pogácsát is.

Megvárta, amíg a felesége bemegy a szobába, aztán csendesen azt mondta:

— Egy gyermekünk volt, ötvenhatban ő is ott volt a hangoskodók között, aztán a vihar után az egyik tekergővel kiment külföld— Nem kerestették?

— Kerestettük mi, én \ maga ni mentem be a városba. a Vöröskereszthez vilem a tőle jött leveleket is. de hiába. Talán egy év múlva kaptuk az értesítést, hogy valóban élt Ausztráliában egy ilyen nevű bevándorló. de eltűnt. Hová tett. hogy pusztult el. senki se tudja.

— Lehet, hogy él valahol — mondta Fazekas, de maga se hitt szavainak.

— Leiiet. Azóta várjuk várjuk, mert mi mást telietünk, Itt minden az övé lenne, meg a családjáé, ha volt neki. Gürcöltem én látástól vakulásig, hogy legyen neki mire hazatér. Sokszor még magamtól is

megvontam a jó falatokat ... Na, de igyunk is.

Egy pillanatra rájuk szakadt a csend. Majd koccantak a poharak az asztalon. Fazekas az asztalkendőt bámulta. Nem volt ereje, hogy szokásához híven az öregember szemét, ráncait figyelje.

— Mi úgy élünk most is, mint negyven évvel ezelőtt, egyszerűen, majdnem szegényesen. Pedig megtehetnénk, hogy másképpen éljünk. De hiszi, nem hiszi, nem visz rá a lelkiismeret. Felépítettem ezt a házat, fürdőszobával, pincével, a nyári konyhát meg mellette egy kis szobát magunknak, vénségünkre. Mert úgy gondoltuk, ez lesz az övék. mi meg ott húzzuk meg magunkat. Már félmilliónál is többet ígértek érte. de nem adom. Minek nekem a pénz? Van nekem, bár ne lenne annyi.

— Mennyi? — röppentek fel váratlanul a szavak Fazekas ajkáról.

— Sok. sok, — ismételte meg az öregember. — Különben kiszámíthatja Amióta a fiam kiszédült az országból. én mindennap, télen. nyáron, esőben, hóban ötven liter tejet viszek be a csarnokba. Az ára ment a bankba. A mai napig egy fillért se nem vettem ki belőle. Elég volt az. amit a téesztő] kaptam. De a bankba ment a hízott bikák ára. a boriűk ára. meg amikor még jobban bírtam

erővel, a hízók ára. Tíz, tizenöt hízót adtam én le egyszerre az államiaknak mindig.

— És nem irigyelték? Nem kértek kölcsön maguktól ?

— Dehogynem. Csakhogy én nem adtam. A fiaméból? Különben, amikor mi nagy szegénységben voltunk, senki sem segített rajtunk. Senkitől sem kaptunk mi semmit, a magunk erejéből lett itt minden. Hanem rosszul mondom — nyúlt a kancsóért, hogy teletöltse a poharakat. — Egyszer mégis adtam. Talán öt éve ennek. Meghalt egv rendes ember, itt a pusztán. Öt árvája maradt. Az asszony sírva szaladt, hogy segítsek rajta. Mondtam, hogy nincs nekem pénzem. Elment. Egész éjszaka nem tudtam aludni. Hátha az én fiam is meghalt hirtelen és árvái maradtak Ausztráliában. vagy másutt. Biztosan rajtuk is segítenek. Szóval reggel felkeltem, elmentem az asszonyhoz, és mondtam neki. hogy jöjjön velem a városba. Kivettem hetvenezer forintot a bankból. Tíz-tíz a gyerekeké. húsz meg a masáé, adtam oda erővel az asz- szonynak a pénzt. Mert nem akarta elfogadni, hiszen 6 csak a temetésre kért pár ezer forintot. Fogja, majd megadja, erősköd- lem. Elvette. Megadom, ledolgozom, meghálálom, szipogta a szerencsétlen özvegy. Majd a fiammal elszámol, ha megjön. Mert az övé ez a pénz. mondtam és ott hagytam az árvát.

A poharakat nem koccintották össze, de kortyolgatták a bort, lassan, óvatosan. mintha tüzes vizet nyelnének. Az öregasszony, aki a beszél aetés alatt némán iilí egyre összébb sörnyeri ve, mintha itt aszalód- na. szipogott, szemét töröl- aette. És . sóhajtott. Mintha jajgatna. Fazekas letette a poharat. Az. üveg csengése felriasztotta az öregembert is.

— És mi lesz a ...

— ... a vagyonnal? Ezt akarja kérdezni, uave? — emelte tekintetét Fazekasra az öreg. — Nem visz- szük a sírba. De nem is herdál1'uk el. Rendelkeztünk. Minden az államé. De. ha mégis hazajönne a fiam. vagv hazajönnének a leszármazottéi, akkor áz övék.

Az asszony bólogatott, szemét töröl gette. Az öregember még két pohár bort is felhajtott eevtnás után.

— Higgve el boldogabbak lennénk, ha szesénveb- bek vénánk ha a fiún!- a menyünk, mee az unokák miatt lassan még a tehénkéinket is el kellene adogatni, ■ hoev neldk legyen meg az, ami kell.

l