Észak-Magyarország, 1983. október (39. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-29 / 256. szám
\ ©Időbér ss&m&of 6S2AK« MAöYARORSEÄ© 1 n ; U. PÄPP LAJOS Emlék Mást régen rvern tudsz: róla Volt: s won még valahol Mint a nap meg-megpróbált kibújni köd alól Megállaz és visszanézel és messzi fejlegek mögött az örök-kék ég csillaga jár veted Az ősz fogyó színekkel kísér aztán tovább Behinti levelekkel e léptód nyomát S föl gyűl a horizonton az emlék: furcsa fény forrósa heve nincs már «illő hideg remény KALÁSZ LÁSZLÓ Ha a csillagok sokon vonnak lökdösődnek nyüzsögnek folyton alig fémek a tág égbolton olykor egymásnak is szaladnak fényszarvukat megmerevítik hogy szikrázik ragyog az égen viaskodó» meg hulló szégyen félénk bunyorgás és merev tűit SALLAI FERENC Virágok közt Virágok közt virággá lettem fává lettem a fák között Isten mellett istenné váltom bolonddá bolondok között Télből tavasszá, nyárrá lettem folyton-folyvást csak költözök Egy őszi reggelen kőddé vák>k mikor a réten kószálnak ködök / Pihenő ■f fin. egyik evős hét- # nek már végére értünk. A Miskolcon, hagyományos szlovák gasztronómiai napok befejeződtek, az ételeket kóstolgathattuk, megállapítván ismét: lehet bizony mit enni a kassaiak által készítettekből! A valaskát persze "továbbra sem szeretjük, sem lángolva, sem láng nélkül, de vannak, akik dicsérik. A valaska már csak ilyen, pedig jól megtűzdelték mindenfélével, . • nyakon öntötték borovies- y^.kával, lángol látták, telte js," teszi is, mit várnak tü- ijplfe, de hát érthetőbb ná- Imik például a sült kacsa vörös káposztával, a bableves füstölt csülökkel, a brindzás galuska, a brind- zás barátfüle, hogy csak néhányat említsünk itt a . .kassai kiválóságokbólKészülődés Ennek a hétnek tehát, már vége. Szerencse, hogy tart még a Vendégvárás az Avas alján elnevezésű rendezvénysorozat, . mely ugyancsak az ételek, cukrászsütemények, hidegkonyhák, tájjellegű miegymások sokadalmát kínálja. De mi lesz, ha ennek is vége? El ne feledjük: tart még az őszi szövetkezeti hetek rendezvénysorozata; mely az egész megyét átöleli, azaz megtölti minden szövetkezeti vendéglő, egység asztalatait, polcait enni-inni valókkal, nemcsak. a városokban, hanem a falukban is, hadd jussék mindenüvé! Toriak, sütemények, ilyen hűsok, amolyanok, csak-csak jut belőlük a szövetkezeti egységekbe is. Az idén ismét ki kerekedtek például Kö- vesden a bolgár, szlovák, lengyel hetek is, vásárolni ezek alkalmából is sokfélét lehetséges. Sajna, előbb-utőbb ezeknek is végük. De majdcsak szervezik az utazási irodák a' 'disznótoros utakat! EL ne feledjék ' már, mert mégis csak ez az igazi látványosság, igazi szórakozás az utakból! A disznótoros! Főként, ha a kedves -vendég előtt ser- eegtetik a zsírt, melyből likacsós kanállal emeltetik fej a pirosló tepörtyut, hozzák is már a párás üvegben a vörös káposztával töltött paprikát, vagy a másféle savanyút, hagyni kell persze a hurkához, kolbászhoz is belőle, főként az orjaleves után. No, de ismerős dolgok ezek, jól bevált utak, rendezvények. Csak nehogy kihagyjunk egy-egy hetet! Hiszen készülődnünk kell nekünk is a télre, a nagy hidegekrq, amikor ki tudja, rendez-e valamely szerv valamely evős hetet? ' Szedegessük hát eröleljese'n a kalóriákat, amíg van' rá módunk. Rakjunk magunkra any- nyit, hogy tartsunk lei valahogy karácsonyig, szilveszterig, mert utána még messze a farsang, hát még a húsvét! (priskaí i teled* Gyula raji* JUHÁSZ JÓZSEF Gondolat Hónysssor született kelengye nélkül ép hányszor halt, hogy nem vök szemfedő De meztelensége s-osem volt kérkedő; — Ugyan, apa! Még el taposnák . ii Egy kamionból észre sem vennék. Az öreg Krómer ilyen megjegyzéseket meg sem hallott. Előtte az öreg krakszli még mindig az a szép csodaautó volt, melyen ellopta magának a telep legszebb lányát, Szabó Ilonkát. Ha csak egy percre is behunyta a szemét, ugyanolyan szép pirosnak és virágosnak látta, mint azon a nevezetes napon, amikor betárolt a rátarti Szabóék portája elé, s nagy nyugalommal és büszkeséggel kijelentette: „Hát a kocsi itt áll a kapuban, vinném a lányát is, Szabó bácsi!” Az öreg rátartit, úgy tűnt, menten megüti a guta, de aztán kezet nyújtott és azt mondta: „Rendben, fiam! Ha fi így egyeztetek meg...!” Tegyük hozzá mindjárt,, a környéken a legjobb focistának se tellett autóra... S hát akkor még a kitüntetés, hogy hozzá juthatott! Nem csinált rossz üzletet a rátarti Szabó, akárhogyan is vesszük a dolgot... S hát Ilonka is elmúlott huszonnégy éves. Egy alkalommal az asszony bátorkodott megjegyezni, hogy a kis kaszni éppen kacsa- és libahizlaló rekesznek lenne jó. Am amikor ránézel!; férjére, kénytelen volt nevetni... „Tudocf, apa, csak tréfának szántam!” 1-la férje elérkezettnek vélte az időt. s újra a kocsi alá mászott, avagy kirakja szép sorjába a villáskulcsokat, az ajtóból leste. Ö is azt a szép. felvirágozott autót látta a megkopott, színeveszlett krákszll- ban, mint a férje. — Lehet, hogy most már tényleg elindul ! — jegyezte meg csendesen. — Lehet! Ki kell várni, — — hallotta • kocsi alól. — És ha szerelőt fogadnál? Erre nem jött válasz. ...Egy szép nyári napon elkezdett köhögni a motor. Az öreg Krómer hotnlo-, ka egyszerre ragyogott és Izzadó ..Itt van . ., Már érzem, hogy itt van!”— mondta. De aztán semmi! Mikor tehetetlenül hátradőlt a kocsi tleséo, érezte, hogy valami nagy-nagy / keserűség keríti hatalmába. Látta menye fintorát, fia évödését hallotta, „még a végén hizlalórekesz lesz belőled” — mondta félhangon. „Bizony, Kisbogaram! Kacsák, meg libák piszkítanak össze, ha nem akarsz berregni!” Pedig, amikor megmozdult a motor, már rápillantott a visszanézőkére, az utat figyelte, s olyan melegség öntötte el, mint amikor meghozta Pestről a kocsiját, s metszőolló.val virágot gyűjtött. Anyja akkor még élt — tőle örökölte szótlanságát —, csak nézte ipar- kodását, s ázt kérdezte:. „Az meg mire kell?” — „Megyek Szabó Ilonkáért!” „Te tudod, fiam ” — és segített jóféle suszterfonállal koszorúba rendezni a rózsákat és a dáliákat, a szegfűkét és a szelíd margarétákat. Még akkor is érezte Krómer Antal a virágok . illatát, ha ola- jos-favottás kezét emelte az orra alá. Nem fogalmazta meg magában sohasem, de tudat alatt bizonyos volt benne: ezeket az illátokat ő sohasem eresztheti el. Talán éppen ez adta neki az erőt, hogy újra és újra nekiveselkedjen, s bemásszon a kocsi alá, hogy emelgesse ,a motort, s egyeztesse a huzalokat.' Ha megjött a fia, már kérdezte is: „No, mire jutott, apa?” Mondanék én magának valamit... — említette többször is az utóbbi időben. Én ezt a Skodát kicserélem... Nincs a motorjával semmi baj... Rohadni rohad. De a motorja príma. "Meg normállal is húz! Magának adom! Ezt a krakszüt . 'talán már ki sem engedik a forgalomba! — Ezt? — nézett a Tiara sértődötten. — Aztán mért nem? A gumik prímák, a fékkel sincs baj,! Csak a motor makacsko- dik. Ki kell várni... — Anya talán már bele sem férne! — Te csak beszélj tisztelettel az anyád- ■ rol! ■ — Nem azért mondtam! — Nahát! A szemtelen kölke! Igaz,, ami igaz! Szabó Ilonka nédszál- lermete régen oda volt már. Meghízott, lelassult. De persze, így is szép asszony volt. Krómer Antal szemében a legszebb mindmáig. — Szimeringet kapott hozzá? — Nem kell azt annyira cicamázni. A beföttes alátétekből nem egy pontosan passzol. De erre már a fia is bepörgött. — És maga ezzel akar száguldozni? — Ezzel! Te persze, nem értesz hozzá! — Apa megőrült! — említette az anyjának. — Nem érted te ezt, fiam! — mondta .csendesen. 7- Nyugdíjban, van, a kert kiesi, ott alig talál magának elfoglaltságot ... Az ember nem lehet tétlenül... — Ülne a nyugágyban, olvasna! Vagy tévézne! — Tévézni este lehet. *. Olvasni, olvasni ... Nem ahhoz szokott ő! Még az újságokat csak átforgatja.... Nem érted te ezt. fiam! — s Krómernéban valami különös szorongás fészkelődön bele. az utóbbi időben. Régebben fél év. negyedév is ellellett, inig a férje újra neki- durália magát az öreg kocsinak. Mostanában valamiféle dühödt konokság hajtja, s immáron alig telik el hét, hogy ne esne neki. De még ennél is nyugtalani- tóbb, hogy olykor naphosszat ül a, kocsiban. s nem vesz szerszámot a kezébe, nem simogatja olajos kocáival. Erről persze nem szólt a fiának sem. Menyének próbált panaszkodni, aki csak fintorgott és kra- hácsolt. „Bolondság, .ámít apa csinál... Rá kell hagyni!” Így aztán a féléimé.megmaradt az ő félelme, s leste napközben, mért ül a férje a volán mögött, motyog valamit magában, de persze, nem érthette, hogy mit, hiszen az ablakot se nyitotta meg. s liát a volánt is olyan erősen markolta, mint annak előtte, mikor elindultak egy kis kiruccanásra, erre-arra, — Gyere ebédelni, apa! — kérte. Mintha nem is hallaná. Ismerte élete párját, ha annak nem kell az ábéd. akkor ő hiába kérleli, unszolja. Ráhagyta! Majd jön. ha megéhezik. Olyan konok volt világ életében, mint egy gyerek! Az a Topolínó is, miért kellett? Hát hajtotta ő? Soha egy szóval sem. Szép csendes udvarlással szerezte meg magának, ő tudta, hiszen se a rátarti apja, se az anyja semmi kifogást nem említhetett. Krómer Antal ellen. De az csak hajtotta magát, serénykedett, s lám, most még mindig ez a kocsi vonszolja, húzza. Még meg is ijed, úgy alkonyat tájt, hogy hát ennek már soha nem lesz vége? A verandáról lesett csak a fészerre. Semmi mozgás, kopácsolás, mint régente. Már napok óta .csak ül az öreg' a volán mellett, motyog magában valamit. Hát ez mindig így lesz ezután? Az egész életük a Topolinó? Az összekerülésük is:.. Mért kellett éveket várni: együtt, is összespórolhatták volna az árát. Még könnyebb is lett volna együtt. S szebb is!” „Igen, sokkalta szebb lett volna!” Csendesen megállt a fészer ajtajában. Az öreg szokása szerint, benn ült a kocsiban. s markolta a volánt. Arca látszott is a visszapillantó tükrében. Kerek szempárja ijesztően üresen meredt rá. — Apa! Gyere mér be! Csak megéheztél... — de amikor ezeket a szavakat kimondta, belehasított a valóság: az ó ura immáron soha többé nem éhezik meg a főztjére. — Tóni! — kiabálta, s fellépte a kocsi ajtaját. Nem zuhant ki, amitől hirlelenében félt. Nem! Ült mereven, mint aki csak éppen gondolkodik, mibe is fáradt bele úgyannyira ez az öreg motor, hogy nem. s nem akar megindulni. Ám a kéz szorítása is ismerős volt az asszony szemében. Ilyen peckesen ült a volánnál, ha vitte szép feleségét, városról városra. A kéztartással közölte vele, s nem szóval: ugye, milyen szépen siklónk! Nem is tikiunk, de röpülünk! Igen,' a büszke kéztartásban ö mindig ezt érezte ki. Férje így beszélt hozzá; mert nagyon szótlan ember volt. Vajon most merre repülsz, Tóni! — ju-. tott eszébe, de szóban ö nem mondhatta ezt ki, hiszen a sírás nem engedte ki száján a szavakat. I
