Észak-Magyarország, 1983. október (39. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-02 / 233. szám

1983. október 2., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 1 Iszteséps ráevMlssrál r É vtizedek óta meglehe­tősen keményen dol­gozó, nemegyszer ál­dozatokat is vállaló generá­ció tagjai közelednek a nyug­díjkorhatárhoz. Ök. akik fel- szabadulásunkat követően koraiíjan cölöpöket vertek a hajdani nagybirtokosok föld­jén, akik őszintén hitték és hirdették, hogy miénk a gyár, magunknak dolgozunk. Ök, akiknek volt erejük és bizo- dalmuk az ötvenes években elkövetett hibákból tanulni — és a kicsinyes bosszúál­láson felülemelkedve, erejü­ket és tudásukat, megújuló hittel, az ígéretesnek tűnő holnap szolgálatába állítani. Igen, róluk, a Hányas vagy? című Szilágyi vers szereplői­ről van szó, a 28-asokról, a félmondatokból értőkről, a mindig cselekvésre készek­ről. Róluk, mert őket és sző­kébb vagy tágabb környeze­tüket immáron egyre jobban foglalkoztatja a tisztességes visszavonulás, a természet megmásíthatatlan rendjéből fakadó, emberi sorsokat érin­tő jelenség gondolata. Hogy mennyire a való élet egy még valósabb gondjáról van szó, bizonyítják azok a publikációk, viták — és hal­kan kimondott megjegyzé­sek, amelyek a nyugdíjhoz közelítő, vagy éppen vissza­vonuló vezetők véleményé­ben, néha már-már keserű kiíakadásában sorjáznak. A minap kerekasz tál-beszél ge­löst, hallgattam nagy megbe­csülésben álló vezetőktől, az­tán terjedelmes írást olvas­tam sikeres vezetőkről. Mind­két fórumon erejük teljében levő — tehát nem önmagu­kat elsirató emberek — szól­tak őszinteséggel nyugdíja­sokat „veszélyeztető” társa­dalmi jelenségeinkről. Kimond va-kimondatlanul is kicsengett a vélemények vo­nulatából, hogy az új köve­telményekhez szükségképpen meg kell újulnia a vezető­nek gondolkodásban és cse­lekvőképességben. De mi le­gyen a sorsa annak, aki szellemileg elfáradt, egészsé­gileg megrokkant az éveken át rá nehezedő terhek miatt? Aki beismeri, hogy a most következő feladatok megha­ladják képességeit, tehát jó szívvel átadna a vezetés posztját fiatalabb, szakmai­lag a legújabb ismeretekkel felvértezett utódnak. Nehéz volna nyomon követni, hogy mikor és miképp, de vala­hogy kialakult egy olyan közhiedelem, amely szerint az ilyen valóban tisztes visz- szavonulás gondolatával elő­hozakodó vezetőt „bukott embernek” tekintik. Hasonló a helyzet akkor is. ha nem vallja be maga és mások előtt, hogy megfáradt, nincs ereje önmegvalósításhoz szükséges l’eítöltődéshez, ha­nem mások veszik észre. Környezete és felettesei fi­gyelmeztetik az ügy és saját érdekében is arra, hogy vál­laljon olyan munkát, ahol erkölcsi és anyagi veszteség nélkül hasznosíthatja sok éven át; gyűjtött tapasztala­tait — mígnem elkövetkezik a hivatalos nyugdíj ideje. Pedig az ilyen megoldás si­kerélményeket, vagy ha úgy tetszik, meghatározott időre akár perspektívát jelentene éppen azoknak, akik hat­vanhoz közeledve is megér­demlik ezt. Öntudatosan hirdetjük, mert hisszük és tapasztaljuk, hogy a mi társadalmunk minden korábbitól többet tesz az emberért. Szociálpo­litikánk nemcsak segítőkész, hanem értelmesen előregon­dolkodó, és embercentrikus. Még a mai rendkívüli mó­don kiélezett gazdasági vi­szonyok közepette is futja jobbító tervek megvalósítá­sára, sorsokat könnyítő in­tézkedésekre. Ez morális és gazdasági alapja lehetne annak, hogy felismerjük a megoldást a nyugdíjhoz kö­zel levő. vagy közelítő meg­fáradt vezetők további élet­útjának megtervezéséhez. Mert ezzel nemcsak egy so­kat dolgozott és becsületben megőszült generáció közér­zetét javítanánk, valamint becsülését és önértékelését segítenék, hanem hozzájá­rulnak a néha időszerű, de konfliktust teremtő vezető­cserék, megint csak mondom emberséges lebonyolításához. Paulovits Ágoslon Miskolcon: Húsipari szakmunkások országos versenye Zajlanak, vagy lezajlottak már azok a vállalati verse­nyek, melyelmek győztesei részt vesznek a magyar hús­iparban és a regionális hús­üzemekben dolgozó fiatal szakmunkások országos dön­tőjében. Az országos döntő­nek ezúttal a Borsod me­gyei Állaltorgalmi és Hús­ipari Vállalat miskolci gyá­ra ad otthont október 13-tól 15-ig. A fiatal szakemberek a sertéshús előkészítésében, megmunkálásában, valamint a marhacsontozásban mérik össze szaktudásúival. A verseny és bemutató célja az, hogy országosan növekedjék az exportminő­ségű sertés- és marhahúsré­szek aránya, és ezáltal a külpiaci értékesítés lehető­sége. A verseny fölött a KISZ Központ i Bizottsága, a MÉM, az Állami Ifjúsági Bi­zottság, valamint az Élel­mezési pari Dolgozók Szak- szervezetének elnöksége vál­lalt védnökséget. Bosnyák táiház Nemzetiségi tájház nyílt szombaton a Pécs környéki kilenc bosriyák falucska egyikén — Áfán. A hazánk­ban élő boszniai horvátok néprajzi tárgyait mutatja be a kis múzeum. Gazdag anya­gát nemcsak Matusek Lász­ló gyűjtötte, aki harmincöt, éven ót tanított a község­ben és egész éleiét az átai folklór kutatásának szentel­te. A bosnyák települések 1740 táján keletkeztek Ba­ranyában. Alapítóik Bosz­niából költöztek Pécs kör­nyékére és kezdtek új éle­tet a török hódoltság alatt elpusztult tájon. Az elmúlt kél és fél évszázad során — talán éppen a kilenc kisfa­lu nyelvi elszigeteltsége miatt — megőrizték anya­nyelvűket, hagyományaikat, szellemi és tárgyi népmű­vészetüket. A leggazdagab­ban Átón maradt fenn a bosnyák folklór. Ha Viktor ébren van, legjobban a dédi ölében érti magát (jobb oldali kép). Ha majd nagyobb lest, ő is tornásrhot a tornateremben, amely újmódi hirnevet hozott o falunak (bal oldali kép). Mondják egyébként, ha nehezen is, de jó, hogy megépült. S nemcsak a gyerekek használják. Három óvodai csoport is működik a faluban. Az óvodások­kal (bal oldali képünk) séta körben találkoztunk. Játszani indultak, özvegy Fekete Pálnéhoz a kert s az udvar szép Cseresznyeérés múltán Szomoiyán Júniusban kellett vol- na jönni, amikor a hí­res-neves szomolyai cseresznyefákon fekete-pi­rosán érik a gyümölcs, ami­kor sohasem tudunk eleget enni a piacról hazavitt szo­molyai édesből. Mondja ezt özv. Nagy Islvónné is, hiá­bavaló emléket ébresztve az elszalasztott nyárról. Az­tán mondja azt is. hogy nemigen hiszi, mind a szo­molyai kertekben termett, amit úgy árulnak. Vittek innen csemetét más tájra, termett is színre, ízre ha­sonlót, de csak hasonlót... Beszélünk hát a cseresz­nyéről, de kóstolni sem tudjuk még csak folyékony változatát sem, merthogy pálinkát elvétve, ha főz­nek belőle. A cseresznye még úgy-ahogy megéri a fáradságot, így hát, amit azonmód meg nem esznek, azt eladják. A szeptemberi nap bár­sonyos meleggel cirógat — igyekszünk kifelé a szinte ájuxásfülledten szeszillatú fözdéből. Kint már fogyó­ban a fa — mindenki ma­gának hozza a tüzelnivalót. — s a talpon töltött éj­szaka után lassan készü­lődhet haza Nagy Istvánná is, no meg az egri asszony is, aki a fiának főzetett. De a szomolyaiak is a hátukat mutatják, iparkod­nak kifelé vödrökkel, há- tyikkal a szőlőbe. Jó édes­re töppedt a szőlő, édes a must is. — Mikor? özv. Veréb Balázsné az udvar mélyéből kérdez rá a fiatalasszonyra. — Holnap. Magyarázkodásra nincs szükség, szüretre jízói a kérdés is, meg a válasz is ezekben a napokban. Te­nyérnyi vagy nagyobb da­rab szőlő, gyümölcsös van szinte mindegyik család­ban, s ha nagyobb darab a föld, akkor a nagy család segít a fürtök leszedésé­ben. A csinos kis portára egyébként a kiszűrődő dú- dolás csalt be minket, ám­bár azt mondja özv. Ve­réb Balázsné, nem dalol- gatás az már, inkább csak hangos beszéd. Amikor fia­tal, volt, akkor énekelt per­sze’ ő is, még a dalárdában is, most mór inkább csak Viktornak, a dédunoká­nak dúdoígat. Viktor öt­hónapos mindössze, most kezd nyúlkálni a színes csörgő után, s a dédi úgy szereti, ha ölbe kaphatja. Marad olyankor a dolog, de hát üsse kő, a dolog megvárja az embert. Kü­lönben szatyrokat font vol­na műany agból — egy pes­ti szövetkezetnek lehet be­dolgozni, de nem nagy kár az időért. Különben is — mondja — akárhogy ipar­kodik, nyolcnál többet még sohasem tudott egy nap megkötni. Nem nagyon találnák: ilyenkor itthon senkit — sajnálkozott a tanácson Csuhái Ti bőmé tanácstit­kár. Nappal dolgoznak az emberek, majd este hozza őket a bus* Egerből, Me­zőkövesdről. Aki itthon ma­radt, az is iparkodik dolga után a szőlőbe. A tanács­háza épületében egyébként éppen mesterek dolgoztak, festettek, mázoltak. Ráféri már. Iratköteggel egy férfi ko­pogtatott be a mindenes­nek „kikiáltott" tanácste­rembe. Nem mondja, de firtató tekintetén látszik, sürgős a dolog, a tanács- titkárt várják. Az iratokról beszéltünk éppen, pontosabban arról, amiről szólnak: húsz csa­ládi házhoz való telket sze­retnének kialakítani. Kell a telek — a fiatalok épít­keznek. És mondja, a kö­zelmúltban két fiatal csa­lád is visszatelepült. a fa­luba. Az egyik Leninváros- ból, a másik pedig az egri szövetkezeti lakást adta el, hogy itt vegyen házat. A nyilvántartás szerint tizen­nyolc ház építésére adtak engedélyt az elmúlt évek­ben, kettőt már befejeztek. A többiek? Van, amelyi­ken már a fűtést szerelik, van, amelyiken még az alapoknál tartanak. A faluba érve szembe­tűnik, hol adott el telket mostanában a tanács. Fia­talasszony talicskázza a föl­det, egy lendülettel borít­va az út mellől a hátsó gödörbe. A ház már áll, a fel-felpipáló füst jelzi, bent a fűtésrendszeren dolgozik a férj. Mellette még mé­lyen ásít egy frissen ala­pozott ház majdani pincé­je. Bajzáth Imre és a fe­lesége a már felemelt zsa­luzáson dolgozik. A fiuké lesz a ház — mondja az asszony. A fiú most dolgo­zik, gépkocsiszerelő a ter­melőszövetkezetben —, de ha leteszi a munkát, ide­várják. Idén az alapokkal ha végeznek, a falak, a te­tő jövőre marad. A fiata­lok most az asszonyka szü­leinél laknak. S mire a ház elkészül, addigra első lé­péseit már az unoka is megteszi. Novemberre vár­ják Bajzáthék az unoka megszületését. „De látta csak volna — mondja Baj- záthné —, vasárnap is itt tett-vett az aranyos kis menyem, meg az ebédet is megfőzte. Jó sokat, mert voltunk vagy húszán. A kislányom is itthon volt Böszörményből, ott tanul óvónőnek.” Az egészségháznál kis traktor pöfög. Pillanatra szállt le róla Varga Já­nos. Különben kifélé ipar­kodik ő is, a zöldséget kell kiásnia. Répát, gyökeret, ami megtermett a téli na­pokra. A homokot már megszitálta, amibe elteszik. Hogy milyen a termés — majd megmondja délután. Reméli, szép lesz. Jóval ké­sőbb, mustkóstolóból bal­lagva lefelé egy pincéből távolról még látjuk egy­szer. Visszafelé jövet. Messzire mutatta magát a sárgarépa. Csinos lös házba kopog­tatunk. A tenyérnyi kert színes virágai csaltak be ide. Akié az érdem mind­ezért, arról már csak be­szélgetünk özv. Fekete Pál- néval. De a két unoka fényképét hosszasan néz­zük. A nagyobbik katona egy hónapja. A kisebbik meg huncut egy gyerek. De hogy melyikről beszélve lett derűsebb a nagymama arca, azt máig sem tudom eldönteni... Ballagunk a hosszú sne- molyai utcán ... Ránk kö­szönnek. S miközben a dió­verő rúd tompa pufogá- sára fülelünk, jó ízűt ha­rapok a piros almába, ami­vel megkínáltak. Csutorás Annamária Fotó: Laczó József virágai csalogattak be (jobb oldali kép), de ő elbűszkéflce- dett azzal is, hogy négy zsák krumplit szedett fel a tenyér­nyi földdarabról. Kétöklömnyi nagyokat.

Next

/
Thumbnails
Contents