Észak-Magyarország, 1983. augusztus (39. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-11 / 189. szám

1983. augusztus TI., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Európa jövendő viz;útja A folyami hajózás törté­KÖLCSONÖS MEGÉRTÉSSEL Jj A Vasgyári Kórház Ren­delőin I ízeiének telefonköz­pont kezelője többek nevé­ben kérte meg rovatunkat, hogy faljunk helyet köszü- netüknek. A ZB 89—79 rend­számú autóbuszon utazva gyakran tapasztalják, hogy a sofőr minden megállóban udvariasan köszönti felszálló utasait es a leszállóktól is hasonló udvariassággal bú­csúzik el. „Az egész napos munka -után felüdülést je­lent az utazás és szinte vár­juk, hogy ugyanannak az embernek a kocsijára kerül­jünk” —r mondta a telefo­náló, aki — világtalan, em­ber lévén — csak a hang­járól ismeri a gépkocsiveze­tőt, de nem volt rest, utána járt és megtudta, hogy Zsig- mond Istvánnak hívják. A kérésnek eleget tettünk. Hisszük, hogy a jó példa kö­vetőkre akad és eljön az idő, amikor nem kell „fehérholló­ként” emlegetnünk az ilyen eseteket. A Miskolci Közle­kedési Vállalatnál az a tö­rekvés ‘tapasztalható, hogy a. jármüveiken — akár villa­moson, akár autóbuszon — szolgálatot teljesítő vezetők magas fokú hivatásérzettel lássák el feladatúkat. Hi­szen közérzetünkhöz, hangu­latunkhoz az utazás minősé­ge is hozzátartozik. Azon­ban ne feledjük: mindez raj­tunk, utasokon is múlik ... Kölcsönös megértéssel, figye­lemmel még a legzsúfoltabb autóbusz is kényelmesnek tűnhet. A MEGKERÜLT TÁSKA Sokat hallunk arról, hogy egyre több a közömbös, a másokkal nem törődő em­ber. Lehet, hogy van ebben némi igazság, de én éppen ennek az ellenkezőjéről győ­ződtem meg. Ennek bizonyí­tására szeretném kérni, hogy közöljék levelem. Július 27- én egy kis nyaralásra elhoz­tam a három- és hétéves unokámat, Kistokajból. A Búza téren szálltunk le az autóbuszról, ahol még diny- nyét vásároltunk, majd a mentre Ongáről Brancz Bé­la, egy számomra teljesen ismeretlen személy. Szeret­ném megköszönni fáradsá­gát, segítőkészségét, s azt, hogy tettével bizonyította; nem vagyunk közönyösek, amikor embertársainkról van szó. Dcrnkó Imre Miskolc, Bokányi D. u. 4. • HOVÁ TŰNT A RÉGI LÉGYFOGÓ? Nyárikonyhás lakásban élünk. A városiak bizonyá­ra nemigen tudják mi az, a falusiak viszont még sok helyen előszeretettel hasz­nálják ezt a földpadozatú kis helyiséget, ahol az ajtót csak függöny helyettesíti, és a nyári forróságban itt tud­juk le a főzést, mosogatást, gyakran az ebédet is. Csak egy a baj: a legyek ellen alig tudunk védekezni, ott nyüzsögnek mindenütt, ná­lunk különösen sok van be­lőlük. Mivel nem zárt, tér, a mostanában divatos légy­irtó sprék szinte használha­tatlanok, és nem is szeretem ezeket. Drágák, hamar ki­ürülnek. És nem szeretem azt sem, hogy ugyanúgy rá­száll a konyharuhára, evő­eszközre, szóval mindenre, ami ott van. s . Régen, még a gyerekko­romban, nagyon kedvelt volt a plafonra akasztható raga­csos légyfogó. Pár fillérért lehetett kapni, egy szöggel felfüggeszteni, pár napon­ként cserélni. Nem volt szép, de igen hasznos volt, s ráadásul nem volt egészség­károsító hatású. Az istálló­ban is nagyon jó szolgálatot tett, most meg nincs he­lyette semmi, mert nagy­apám például nem engedné meg, hogy sprével fújkál- junk a lovak körül. Hová tűnt ez? Miért nem gyárL­leben Szántó lslvanne, me- zökeresztesi olvasónk. MEGÍRTUK - INTÉZKEDTEK ÉS EGY MEGJEGYZÉS Lapunk július 28-i számá­ban három selyemréti pa­naszt tettünk szóvá e rova­tunkban. Elsőként azt, hogy többnyire nem zárható a szeméttároló edények fede­le, másodiknak a frissen fel­újított bérházak telefirkált, plakátokkal teleragaszlgatott falait, harmadik panaszként a strand közelében, a par­kokban, nagy gonddal ápolt zöldterületeken parkoló autók sokaságát említhetjük. Az olvasói panaszra, ész­revételre Nyíri István, a MIK vállalat igazgatója vá­laszolt, közölve, hogy a Se­lyemréten a vállalatuk ke­zelésében levő épületeknél elhelyezett szeméttároló edé­nyek állapotát felülvizsgál­tatta. Az ellenőrzést végző dolgozók az összes ott levő konténert megvizsgálták, ahol azok cseréje látszik szükségesnek, az intézkedést megtették. A gyors, kielégítő választ és intézkedést a levélíró ne­vében is örömmel nyugtáz­zuk. Azt nem várhatjuk, hogy a másik két észrevé­tel tárgyában is a MIK vál­lalat intézkedjen. Hiszen mindazokkal szemben, akik a tilosban parkolnak, ily módon zöldterületeket tesz­nek tönkre, vagy a felújított bérházak falait magánhirde­tésekkel, plakátokkal csúfít­ják el (az otromba, ízléste­len szövegekről nem is be- ( szélve ...) a szabálysértési eljárás különböző módoza­tait lehet — és kellene! — alkalmazni. Erre a rendőri szervek, tanácsi hatóságok a hivatottak. De nem utolsó­sorban maguk az ott lakók is sokat tehetnek azért, hogy figyelmesebbek, éberebbek legyenek: a köztulajdon megvédése valamennyiünk kötelessége! neteben nevezetes évek le­hetnek a nyolcvanas évek: várhatóan befejeződik a Rajna—Majna—Duna csa­torna kialakítása, és elké­szül egy egész Európát át­szelő csatorna, a hajózha­tó Duna—Odera—Elba ösz- szeköttetés. A Duna—Raj­na—Majna csatorna nyolc, az egész -rendszer tizenhá­rom európai ország, köz­tük hazánk számára ígér nagy lehetőséget, hiszen mintegy három és fél ezer kilométeres közvetlen ví­ziót jön létre az északi­tengeri Rotterdamtól, a fe­kete-tengeri Sulináig. Köz­lekedésföldrajzi helyzetünk és az a körülmény, hogy a víziút földrajzi felezőpont­ja hazánk területén van, érthető módon számunkra különösen jelentékennyé teszi a csatornát. Kiszéle­síthetjük külkereskedelmi kapcsolatainkat, hiszen a víziút Nyugat-Európa csak­nem valamennyi fontos ipari területét összeköti, s így az olcsó szállítási lehe­tőségeket mi is kihasznál­hatjuk. Az utak. túlterhelt­sége, az üzemanyagárak emelkedése miatt egyéb­ként is számos áru és anyag szállításában a vizi- utak jelentősége egyre nő. De figyelembe kell venni azt is, hogy a modern ipar olyan hatalmas súlyú és nagyméretű berendezése­ket hoz létre, amelyeket vasúton vagy teherkocsin egyáltalán nem, vagy csu­pán nagy nehézségek árán lehet továbbítani. Egy szak­értői csoport szerint a Du­na—Odera—Elba hajóúí­Ismeretlen Garay-versre bukkant Czeglédi Imre, a bé­késcsabai múzeum történésze a Bélvés című gyulai lap egyik 1882-i számában; az „Alföl­dön” című költemény hiány­zik Garay János valamennyi eddig megjelent kötetéből, összes müveinek 1886-os öt- . kötetes kiadásából is. Az rendszeren a jövőben az összeköttetés folyamatossá­gát legalább 3500 tonnás szállítóhajókkal kell bizto­sítani. Képünkön Európa maj­dani legkorszerűbb vízi- útjának egyik — Erlangen (NSZK) melletti — befe­jezett szakaszát láthatjuk. 1853-ban elhunyt költő 1832- ben lett volna 70 éves, így a verset valószínűleg az évfor- duló alkalmából jelentették meg a lapban, melynek köz­lése szerint az „Alföldön” cí­mű költemény Gyulán szüle­tett, s rossz hangulata, szó- használata arra utal, hogy a bukott szabadságharc után. A csatornarendszer jövője szempontjából biztató, hogy a kómplexum „szűk ke­resztmetszetén”, az NSZK- bun a kormány újabb je­lentős összeget folyósított a munkák folytatására. Már csupán egy 55 kilométeres végső szakaszt kell meg­építeni. Kísértetiesen hasonlít Petőfi Sándor 1844-ben íródott az Alföld című versének első so­rára (Mit nekem te zordon Kárpátoknak...). Czeglédi Imre szerint az „Alföldön” petőfies sora is arra utal, hogy e költemény 1849 után született: Garay János ily módon idézte Petőfi és a szabadságharc szellemét. Ismeretien Garay-vers nem kevés csomaggal haza­felé indultunk. Ütközben vettem észre, hogy kézitás­kám. amelyben az irataim és a pénzem volt, nincs ná­lam. Azonnal visszamentem az autóbuszáiiomásra, de sajnos ott sem találtuk, s azt sem tudtam megmonda­ni. hogy leszálláskor ma­gamhoz vetlercve, vagy sem. Nagyon elkeseredtem, s min­den reményemet elvesztet­tem, amikor két nap múlva július 29-én csomagot ho­zott a címemre a posta. A táskám volt benne, irataim­mal, s a pénzemmel. Hiány­talanul visszaküldte ezt cí­Bezáiult a RÉMdÉi nyári egyelem Szerdán befejeződött Eger­ben a műemlékvédelemmel foglalkozó nyári egyetem. A kurzuson a hazai szakembe­reken kívül 12 országból ér­kezett vendégek vettek részt. A téma ebben az évben az agrár- és • Ipartörténeti emlé­kek védelme volt. A hazai és a külföldi előadók úgy véle­kedtek, hogy világszerte szé­les körű akció bontakozott ki a mezőgazdasági és ipari em­lékek összegyűjtésére, és ez­zel jelentősen bővült a hagyo­mányos felfogásban ismert műemlékvédelem köre. E napon is korán kel­© tek. Esetükben mi sem természetesebb ennél. Valamennyien megszoktál^ a kakasjelre ébredést. Az el­múlt hetekben, az aratás időszakában egyébként még a korábbiaknál is gyakrab­ban nyílott erre mód. Akár­csak a késői lefekvésre. Ez a mai korai ébredés azonban valahogy mégiscsak más volt, mint a többi. Ta­lán ezért egy kicsit furcsa is. A pizsamát ezúttal nem a megszokott kék, olajos ke­zeslábasra, overállra cserél­jék. Mint ahogy az út sem a műhelybe, tanyára, tarló­ra vezetett. Szerda ide, szer­da oda, aznap ünnep volt. A rakacai Új Dolgozó Tsz pa­rányi húsz fős aratóstábja — kombájnosok, gépkocsi- vezetők, szakvezetők — bri­gádkirándulással ünnepelték a sikeres betakarítást. Fény­lett a félcipő, ahogy buszra szálltak, s a vasalt fehér, színes ingek simogatták a napégette karoacl. * — Akkor irány Bogács! — adta ki a jelszót áz elnök, a kocsiparáncsnok Csabai Já­nos, és a kis mikrobusz ne­kilódult az útnak. A szövetkezet főagronó- musa, Gass Ferenc mellett kapok helyet. Odakint erő­sen borul. Fekete fellegek gyülekeznek minden irány­ból. Nem éppen a legszeren- csesebb idő kirándulásra — gondolom kifelé bámulva, szememben még némi ál­mossággal. — Bárcsak esne! —■ jegyzi meg ekkor meglepetésemre a főagronómus. A megjegyzés­re az elnök is rábólogat. — No és a kirándulás? — kérdem. — Fürödni esőben is leheti —i válaszol az elnök. — Ugye, fiúk? — szól hátra a brigád tagjainak. Rajtuk látom, őket nem­igen zavarja, ha netán esne, — Csak Kukacára is jusson — Nagyon kiszáradt min­den. Nem is emlékszem, mi­kor volt ilyen szárazság. De hát láthatod — mutat a 3-as út mellett furulyázó kukori­cákra Feri barátom —, se­hol sem jobb a helyzet. Lám, a gazdász még pi­henőben sem tud kibújni a boréból. Alig hagyjuk el Miskolcot, valóra válik a kirándulóktól mégiscsak furcsa kívánság. A szélvédőn nagy cseppek- beu kopog az eső. Egyre sű­rűbben. Egészen Bogácsig — Miskolc tói 60 kilométerre van —, végig esik. Ott is ernyő alatt igyekszünk be a fürdő területére. Amíg a csoport vetkőzik a kabinokban, a vezetők ebé­det rendelnek. Hallom, hogy mondják: — ezek az embe­rek erős fizikai munkát vé­geznek. Legyen mindegyik, másfél adag ... Pacal, pörkölt rotyog a kon­dérokban, s pirul a máj. Ám, az ebéd még odább van, a társaság most a vi­zet élvezi. — Kellemes a víz? — kér­dezem a kombájnosok „leg- tapasztaltabbikát”, a 61 éves Viszokai Lászlót. — Igazán kiváló — vála­szolja. — Ritkán adatik meg, hogy az ember hétköznap csak a lábát lógassa. No, de talán most mégiscsak meg­érdemeljük. Márcsak azért is, mert az aratás ideje alatt nem adatott meg az, ami az úristennek, hogy a hetedik napon megpihenjünk. Va­sárnap is arattunk. Névrokonom, Hajdú Lajos szerelő érkezik. Leül mel­lém a padia. Ü nem fürdik, régi ismerősét volt megke­resni a faluban. Beszélge­tünk mindenféléről, aztán valahogy mégis az aratásnál, a tsz-nél lyukadunk ki. Né­zem az ujjait. Jó néhány begörbült, mozdítani sem tudja. Reuma. — Nem lehet megműttet- ni? — Lehetni lehetne, de csak kiegyenesíteni tudnák. Merevnek merev maradna. Ügy viszont nem tudnék dol­gozni vele. — így tud? — Nem úgy, mint tíz épp ujjal, de azért tudok. Most az aratáskor sem volt sem­mi fennakadás. Még azt is beszereztük, ami éppen ne­künk nem volt... A fóagronómustól tudom, hogy az egyik SZK—5-ös- höz valahonnan Gadnáról hoztak sebességváltót. ldöközDen elállt az eső. Teljesült tehát mindkét kí­vánság: esett is, mert szük­ség veit rá; aztán a kirán­dulóidő ■ is csak kialakult, mert hát arra is szükség volt. Ebédkor már a nap is kisü- tött. ' Az étvággyal nincs baj. A szomjat- hosszúlépés oltja. A sörösök jó része is eZt issza, mert a következő program piucelátogatás a Hórvölgye Tsz-ben. Cserépfaluban, a Hórvöl- gye Tsz szép fekvésű pincé­jében leányka és tramini kóstolgatása közben szakmai tapasztalatcserére is sor ke­rül a helyi szakemberekkel. A központi téma: a keteset. — Maga mennyit keresett most az aratásban? — kér­dezem a köporpince előtt ül­dögélve a három rakacai kombájnos egyikét, Viszlát Mihályt. — Pontosan még nem tu­dom, de úgy tízezer forint körül van ... — Azokban a napokban a család gyakran látta? — Hát jmitt-amott. Este, mindig- volt kilenc, hogy ha­zaértem. Reggel pedig még aludtak a gyerekek, amikor elmentem. — Az asszony mit szólt mindehhez? Rámnevet. •— Mit szólna? Beletörődött... Vis2'ai Mihály három lány apja, hét éve arat. Egyszer­belőle! — ez .az egyetlen kí­vánságuk. re kezdte a kombájnjával,’ az E—512-essel. ’Jók ezek a bükkaljai be­rek. Érezhetően emelkedik a hangulat. Síkfőkút felé ha­ladva már zeng a nótaszó. — A rakacai villanypózna jaj de magas ... Síkfőkútcn a bátrabbak csónakba szállnak. Sőt, a két legbátrabb kézzel még halat is aKár fogni. De póruljár- nak. felborul a csónak. Nincs nagy baj, a víz csak derékig ér. A parton maradtak per­sze a hasukat fogják a ne­vetéstől. Szerencsére kelle­mes meleg az idő, nem kell két óra, s már száraz a két „hajótörött”. Esteledik. Kövesdi vacso­ra, nyárádi dinnyevásár. A kocsiban körbejáró üveg al­ján még tart a bükkaljai ne­dűből. A nótaszónak sincs vége. A Pótkerék csárdánál újra hosszabban időzünk. Már egészen besötétedett. Egyszer csak megszólal a névrokonom, Hajdú Lajos, a szerelő: — Induljunk, embe­rek! Reggel kezdenünk kell! Csodák csodájára nem el­lenkezik senki. Molnár Fe- yenc, Fiaskó Mihály, Kiss József, Seszták Ferenc és a többiek, ki tudja hányad­szor, buszra szállnak. Halad­va Miskolc felé, egy darabig csendben ülünk. Ugyan mi­re gondolnak? A szép nap emlékére? Vagy talán már a holnap jár az eszükben? Hajdú Imre j

Next

/
Thumbnails
Contents