Észak-Magyarország, 1983. augusztus (39. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 19§3. augusztus 20., szombat — Bolond vagy. A kezedet sem piszkítanád be a munkával négyezerért! — Az kevés. — Akkor hol fogsz dolgozni ? — Nekem olyan munka kell, ahol megvan a kilenc. — Kilenc? — Kilenc. Annyi kell, kiszámoltam. Egy lány meg egy fiú beszélgetéséből ennyit hallottam, anng elmentek mellettem. Fiatalok voltak, divatosan öltözöttek a kislány „rongya” alighanem ezer körül volt, valamelyik butikban. A fiú szerelese sem tízforintos volt. De, most nem ez a lényeg. Bámultam utánuk, napbarnítottak voltak. Saccra, most végeztek valamelyik középiskolát. Talán jelentkeztek egyetemre, főiskolára, de sikertelenül, s most állás után néznek, de persze az is lehet, hogy eleve nem volt dédelgetett továbbtanulási tervük. Gyanítom, a fiúnak semmiképp, mert nincs ma olyan pályakezdő értelmiségi, aki kilencezret keresne havonta. Ö pedig kiszámolta, nyilván az eddig a szülők által biztosított életmódjából — rátéve még egy kicsit —, hogy ennyi kell a nagyvonalú élethez. Bár a meghökkentő a fiú szövege volt. tudj’ isten, valahogy ő volt a szim- patikusabb. Mert nyilván tudj — valahogy kicsengett a szavaiból — ennyi pénzért keményen kell majd dolgozni, s csak remélni lehet, tisztességesen akarja összeverni. De volt valami a kislány hangsúlyában, amit az írott forma sehogyan sem tud visszaadni, legfeljebb egy magnófelvétel. Ahogy azt mondta „a kezedet sem kell bepiszkítani a munkával”. Fölényes volt s csattant, mint az ostor. Vagy. mint a »pofon. Hogy ki kapta ezt a pofont? Nyilván az iskolai nevelés is, de méginkább a szülői ház. A kislány divatos cuccára alighanem úgy keresték meg a pénzt a szülők, hogy „bepiszkolták a kezüket”, akarom mondani, talán a nyolc órán túl is munkát vállaltak, esetleg művelték a kiskertet. Egy szó mint száz: dolgoztak, mert azért nálunk a többség munkával keresi kenyerét. Meg ami a kenyéren túl még kell. Ami megvan az ismerősök, szomszédok gyerekének, s ami nem volt meg a szülőnek. Az a fontos, hogy a gyereknek meglegyen, s ez kezdődött valahol a tizedik kisautónál, amelyre már igazán nem volt szükség, de megáhította a csemete. Kimondta, hogy jó lenne, s rohantunk eszünket vesztve, néha persze csak azért, mert úgysem nyugszik, amíg meg nem kapja. S mi hajtottunk a magnóért, amit tízévesen akart, a bőrszerelésért . A kívánságok egyre többe kerülnek, s a legtöbb családban már akkor is boldognak érzik magukat a szülők, ha a gyerek nem szól rájuk, hogy a porszívózás zavarja a magnózásban. Nem mondom én, hogy minden családban, de a legtöbben .valahogy kívül reked a' gyerek a mindennapi gondokból. Az osztásból, szorzásból, ami a 'megélhetés gondja, hogy mi mindenre kell a forint, a munkával keresett pénz. Itt vannak a nyári munkák diákjai is! Azért a legtöbbjüknek igazán pem a szeptemberi tankönyvekre kell a kereset Ámbár sok egyéb mellett talán azért sem haszontalan az így eltöltött két-három-négy hét, ha legalább az extra kívánsághoz maga teremt alapot. Persze, ritka dolog, hogy a keresetből a családi kasszába is jut valami — hajdanában ez a dolgok rendje volt, de ne legyünk álmodozók — és talán okulásra szolgál az is. ha az alkalmi kenyérkereső már megízleli, milyen az. amikor, dönteni kell, hogy mégis, mit vegyünk, mire futja. Van azután ezeknek a nyári munkáknak még egy hasznuk — szerencsés esetben, ha az alkalmi befogadó környezet nem nyaralásnak nézi a nyári munkavállaló munkaidejét —, valami képet mégiscsak kapnak ezek a fiúk és lányok a valós életről, esetleg arról a munkáról, amivel apjuk, anyjuk előteremti mindazt, amire neki is szüksége van. Ami természetes — mértékkel persze — amíg gyerek a gyerek. De a gyerekkorból mindenki kinő egy- szer, végére járva az iskolának. zsebre téve a bizonyítványt, a diplomát. S akkor élni a magunk kenyerén kell — a szülői segítség ellenére is. Mert más a segítség, s más. mikor a szülőből akar élni az is, akinek már megadatott a kenyérkereset minden feltétele. Nem mondom azt. hogy nálunk pályakezdőnek lenni, szakmunkásként, diplomásként leányálom. Elsősorban anyagilag nem az, a kezdő fizetések többnyire alacso-. nyak. Ellenkezőt állítani badarság lenne, tény és való, tizenhat-tizenhét évi tanulást igen kis kezdőkeresettel honorál a társadalom. A diplomás pályakezdés gondja közismert, társadalmi méretekben, a társadalom pénztárcáiéból kell javítani rajta. ahogy erőnkből telik. * Valami azonban megbicsaklik sokakban. Nézem, hallgatom a televízió. Péntek esti randevújának műsorát Szegedről. Az ottani tudományegyetem végzett hallgatói beszélnek. Az egyik postásként dolgozik — biológusnak tanult. Tanítani nem akart, ámbár most már talán elmenne, de kollégiumi nevelőtanárnak? Ugyan! Azt nem' S tromfol a másik. „Az ember megszokott egy életszínvonalat. Most menjen falura? A kezdő fizetés kevés. az albérlet drága. Még ha a szülőfalujába sikerült volna az állás ...” Hogy az albérlet a városban drágább, arról szó sem esik. Mint ahogyan az életszínvonalról sem sokkal több. mint frázis. mármint arról, amihez pevotomista korában hozzászokik az ember. A szülők és az állam zsebéből. S arról sem igen. hoffv közéo- iskolák többnyire nem p tanyákon vannak, ámbár a tanvákon is emberek élnek. A maguk kezével, a maguk munkájából boldoguló emberek. De mondom, közén- iskolák nem eldugott tanvák- ra települtek, s az életmódját ember maga teremti meg magának, maga körül. A diplomás dolga pedig — bár frázisnak hat —. életmódot fornjálni mások körül is. Tócsnit sütni alighanem jobb üzlet, dehát ehhez igazán nincs szükség sem nyelvészetre, sem magas matematikára. Ámbár ki tudja: lehet, még nyerünk is azon, hogy egyikúk-másikuk (s ezzel nem mondom, hogy nincsenek reális elhelyezkedési nehézségek isb. inkább a tócsnisütést választja. Legfeljebb csak azt rontja el, ha odaégeti. Csu torás Almain arja Találkozásaink Ért mór a 74 éves, Száll bölcs megyei faluból érkezett néni sem állhatta egyhelyben. A néprajzi vetélkedő gyermek résztvevői fonásban versengtek, hát odapattant ő meg o játékvezető mikrofoniához s rázendített vidám fonódalokra Majd szóban is beszélt magáról minek végén a játékvezető így reagált: „Bárcsak a mai fiata- lök lennének ilyen frissek és vidámak . . Az elmúlt hét végén rendezték meg Miskolcon a Borsodi fonó elnevezésű rendezvénysorozatot, amelyre négy megyéből érkeztek A summás-sorsról sokat hal- © lőttünk, írtunk, beszéltünk már. Az Üjszentmargitáró! érkezett idős emberek summásestét mutattak meg nekünk. Mára már a derűt őrizve meg belőle; egyik élen járójuk Papp Fercncné volt, aki éppen hatvanesztendős: — Tizenkét évesen lettem sum* * * Egy igazi lakodalmast is lát- © hátiunk, ezt a hajdúnánásiak mutatták be. A násznagy Molnár Sándor bácsi volt: — Mit saccol, hányadik évemet taposom?... No, jó is lenne any- nyinak lenni, de már a 82. évemben vagyok, az édesapám 104 múlt nemrégen. Tudom, nem nekem való már ez a magamutogalás, de mindig szerettem csinálni és nem hagynak békében, hogy csak gyöjjön, csak gyöj- jön. Az életben, valóságosan is sokat voltam násznagy lakodalmakban,» voltak keresztfiaim, meg ha megláttak valahol, hogy. „itt van egy jó násznagynak való”, hát akkor hívtak és mentem, mondtam a mondóká- mat. a köszöntéseket. Hogy például : „Mondjunk egy pár jó szót az új házaspárra: Áldások Istene rakja rajok kezét / Minden jószágoknak áldja meg ezerét / Minden szál kenderek nőjön fel az égig/Minden bá- natjok apadjon a fődig j Ezt kívánom nékik, midőn elindulnak / Hogy az élet útjain mindig boldoguljanak” ... Hát aztán volt, ahol fogadták ezt az életben, van, ahol mellémentek ... Olyan ez, mint a vaktükör ... De a lakodalmainknak a szokásai szépek voltak, jó lenne őrizni tovább... * * * Ha már Borsodi fonóba hívták © őket, hát a galgamácsai asszonyok — Vankóné Dudás Juli vezetésével — berendeztek Miskolcon egy fonószobát, két napra. Ott beszélgettünk velük arról miért érdemes és keli őrizni a hagyományokat? — Mert ez szép... Mert ez a miénk, ez a mi' életünk volt... Mert szeretjük a szokásainkat- a dalainkat. mert ez a fiatalságun',at idézi vissza .. Mi azt adjuk elő. amit éltünk. visszatérőn!: ilyenkor a gyermekkorba, örülünk, mintha újra születtünk volna... így mondják a galgamácsai asz- szonyok. Hozzáteszik, hogy a fiatalok néha úgy vélekednek, ez egy -- gi dolog, ez már a múlté: de sok uroka van velük, akik megtanulták szüleiktől és nagyszüleiktől, hogy a múlt értékeit nem szabad elfeledni... cj nép dalait, láncait, Itagyomár nyait őrző és jól tudó képviselői. Döntő többségben falvakból, idős asszonyok és férfiak, akiknek a fiatalsága sok-nehéz munkával oldatott vagy veretett meg. Sok szenvedéssel - de ugyanilyen erejű vidámsággal és jókedvvel. Mert a búslakodás és a nehéz sors legnagyobb ellenfele mindig is az örömre-képesség, a vidámságra hajlam volt. Megtapasztalhattuk most a Miskolcra hozott műsorokban és a személyes beszélgetésekben: hogy ezek a falusi emberek tudták és ma is tudják ezt a nagy „titkot”. E találkozásokból villantunk most fel néhány arcot, néhány vallomást. Tiszteletül is a munkával dolgos, a hagyományok őrzésében első emberek iránt. más mint az akkori lányok. Répa- icxaön dolgoztunk, gurdonyoztunk, borsi! kapáltunk, ha jó volt az idő. Ha esett az eső, akkor mentünk a béreseknek segíteni a hodályba. Nyargalva, szaladva teltek a napjaink. napfelgyöttére már kint kellett lenni a földön és naplementéig robotoltunk. Késő este értünk vissza a szállásra, akkor főztünk: kenyeret nem kaptunk, nyolcvan deka szalonna. három kiló bab, fél kiló birkahús. havi tizenöt pengő volt a jussunk. Most, a színpadon a summás- élet víg részét mutattuk be, ez volt a mi egyetlen örömünk, hogy vacsora után „ricsajoztunk”, szólt a har- mónika, a citéra. Ez volt az egyetlen kis örömünk, hogy ilyenkor tréfálhattunk, mert sokat kikaptunk az intézőtől, nagyon kegyetlenül bántak velünk munka közben. Jaj, de sokat szenvedtünk..., de nem fáradtunk sose. Ezekkel a kis hülyeségekkel, mint a mostani tréfás lakodalmasunk, ilyenekkel védekeztünk. A csoportunkkal járunk mindenfelé, azért énekelünk, mert szeretnénk átadni, meghagyni azt, amiben éltünk, fenntartani az emlékezetet, hogy mit szenvedtünk. Az örömeinkkel együtt. I* . A szentistváni gyerekek vol- © tak a néprajzi vetélkedő egyik résztvevő csapata. Szalóki Zita és Hegyi Tamás a 14. évében jár: — Mind a ketten tagjai vagyunk a gyermek-néptánccsoportnak, , ott tanulunk sok régi táncot és dalt, meg otthon is a szüléinktől, nagyszüleinktől. Tudjuk, hogy milyen nehezen éltek a múltban. Nagyon sokát dolgoztak, hogy a betevő falatjukat megkeressék, még éjjel is dolgozni kellett. Ezt nem unalmas hallgatni, nagyon érdekes inkább, amikor arról mesédnek, hogyan éltek régen. És amit irigyelni lehet, az, hogy a közös szórakozásban valahogy jobban együtt voltak, mint mi, mai gyerekek, fiatalok. Azt a játékot, amit mi bemutattunk a vetélkedőn, ők -a fonóban játszották. Néha mi is szoktuk ezt még az utcán, még 'az iskolában a szünetben játszani. Azért tanuljuk ezeket a dalokat, a régi játékokat, a szokásokat, hogy majd a gyerekeinknek is mesélhessünk arról, hogyan éltek itt Szentislván- ban a mi nagyszülőink... Talán nem túlzás itt idézni az ismert figyelmeztetést: „Ha a múltat ntím becsüljük, jelenünknek nincs jövője”. Miskolcon, a Borsodi tonó kétnapos folklórtalálkozóján. Heves, Szabolcs-Szatmár, Nógrád és Bor- sod-Abaúj-Zemplén, meg a Hajdú- Bihar megyei Üjszentmargita dalokat, táncokat, hagyományokat őrző és továbbadni „szerződött" csopor- jaiban sokat megélt, sokat szenvedett asszonyokkal és férfiakkal volt találkozásunk. Furcsamód: mutathattak fonóházi, lakodalmas, vagy fosztójeleneleket, summás-sorsot: a volt-élet, a volt nehéz sors és szenvedés mögül mindenütt elősütött az életigenlés, az életszeretet, a paraszti élet bölcs derúie és élethite. Nagyszerű és egyszerű volt ez az ege. „ Az elmondani előcsalt szavak csak bukdácsolnak... Amikor Vankóné Dúdás Julit a fontosságról, illetve az érdemességről kérdeztem, a Népművészet mestere. a Falum. Galgamácsa című könyv szerzője kicsit elgondolkodott a válaszon. Nem. mintha nem tudta volna megmondani, hogy ez kiapadhatatlan forrású kötelesség számára: az. hogy amit szüleitől kapott, amit gyermekkorában macában átélt, atni sorsa volt és sorsa ma a falunak: azt mec kell mutatni az+ meg kell örökíteni Hogy átvehessék a? utódok Gyökerek nélkül nem él a fa sem .,. Ténagy József Fotó: La ezó József I
