Észak-Magyarország, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-17 / 168. szám

1933. július 17., vasárnap ÉSZAK MAGYARORSZÁG 5 Ebben az évben új 0 színfolttal bővült len­gyelországi testvérme­gyénk, a katowicei vajdaság és Borsod szép hagyomá­nyokra visszatekintő kapcso­lata. A két megye pártbi­zottsága között tavasszal folytatott tárgyalásokon meg­egyezés született arról, hogy a július 4-töl október lü-ig terjedő időszakban nyolcszáz lengyel éoítőtáborozó egye­temistát és háromszázhetven úttörőt fogadunk megyénk­ben. Katowicei barátaink vi­szont a borsodi úttörők szá­mára biztosítanak üdülési lehetőséget a vaidaságban. A lengyel diákok számára megyénk vállalatai, gazdasá­gai és termelőszövetkezetei biztosítják a munkavégzés lehetőségét. A július 4-én érkezett fiatalok a Borsodi Vegyi Kombinátban, a Bor­sodi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaságban, valamint az Észak-magyarországi Állami Építőipari Vállalatnál dol­goznak. A különböző egye­temekről érkezett diákok fi­zikai munkát végeznek és a csoportok többsége, teljesít­ménybérben dolgozik. A tel­jesítmény növelésére, több helyen külön jutalmakat tűz­tek ki. A foglalkoztató vál­lalatok előnyös feltételek mellett biztosítják a diákok számára a szállási és étke­zési lehetőséget, a szabad idő kellemes eltöltésére pedig színvonalas kulturális és sportprogramokat szervez­nek. A fiatalok keményen dolgoznak, de a délutáni szabadidős programok jól szolgálják a munka utáni felfrissülést. Az építőtáborozók követke­ző csoportja július 18-án ér­kezik a Borsodi Erdő- és Fa­feldolgozó Gazdaságba. Ezt követően az őszi szüreti mun­kára jönnek lengyel fiatalok a bogácsi, a mezőkövesdi, a szenlistváni termelőszövetke­zetbe, valamint a Bodrogkö­zi Állami Gazdaságba. Sz. S. Megyénk vállalatainál már hagyomány, hogy a frissen végzett, „szabadult” szak­munkásokat leendő vállala­tuk vezetői fogadják, s elbe­szélgetnek velük munkájuk­ról, feladataikról. Így van már ez a vendéglátóipari vál­lalatok esetében is. A héten például fiatal cukrászokat, szakácsokat, vendéglátóipari eladókat fogadtak Kazincbar­cikán, a Napfény étteremben. Az összesen 41 fiatal szak­munkás a közelmúltban fe­jezte be tanulmányait,. illet­ve a gyakorlatokat a miskol­ci és az ózdi tanintézetekben. Mindannyian a Borsodi Ven­déglátóipari Vállalat dolge ,ői lesznek. Munkájukra, szak­tudásukra, szorgalmukra nagy szükség van a vállalat külön­böző éttermeiben, cukrász­üzemeiben, hidegkonyhai egy­ségeiben. A fiatalokat a vállalat gaz­dasági vezetői tájékoztatták feladataikról. Beszéltek arról is, hogy mit vár a ma ven­déglátása a szakmunkások­tól, milyen munkával lehet elérni a kitűzött célokat. A KISZ és a szakszervezet ve­zetői pedig elmondták, hogy milyen lehetőségeket nyújta­nak a vállalat különböző társadalmi szervezetei a dol­gozóknak. Csík a Iicniíokoii! Sose felejtem el első ki-! sérleteimet a homlokra tevős I hőmérővel. Bemutatni nem I kell, bizonyára sokan isme-1 rik azt a vékony, keskeny ■■ csíkot (hivatalos nevén iáz- jelző csík), amely néhány év-1 vei ezelőtt jött divatba és forgalomba, s eleinte vitték, kapkodták, főként azok a kis­mamák. akiknek a csemetéi még pelenkában rugdalóztak, ennélfogva kicsomagolásuk, hőmérőzésük nem kevés időt és energiát emésztett fel. * Sosem felejtem az első kí­sérletemet, mert ahányszor a még szintén „csomagolt korban” lévő gyermekemre helyeztem, minden alkalom­mal mást mutatott. Egyre idegesebb voltam, a gyerek ordított, percig se csodálkoz­tam hát, hogy végül az én homlokom is u hőemelkedés színeibe futott. — Egyen meg a fene! — dobtam egy fiók mélyére, azzal a mellékgon­dolattal, hogy mit is várhat az ember 16 forint 70-ért. Később még az is vigasztalt, hogy nemcsak nekem nem vált be a lázjelző csík, ha­nem az ismeretségi köröm­ben senkinek. Hol ezt muta­tott, hol azt, még az annyira hangoztatott „tájékoztató jel­leg” funkciójának sem tett eleget. S hogy miért jutott eszem­be mindez? A lázjelző csík mostanában is divatos, a leg­több patikában fellelhető, bár nem tartozik a „kötele­zően készletben tartandó” i termékek közé. Utánrendelés i ott történik, ahol a készlet ' elfogyott, s ennek mértéke a forgalmas gyógyszertáraknál is igen változó: van ahol 10- et, van ahol 40—50 darabot vásárolnak havonta. A gyógy­szerészek készségesen árul­ják, jóllehet véleményük erő­sen megoszlik e hőmérő-pót­ló megbízhatóságát illetően .. . És most jöjjön egy rövid kis információ, amelyet nem­régiben olvastam a Műszaki Elet legutóbbi számában. „A j beteg homlokára tapasztott J műanyag csík lá/mérök pon- ' tatlanok, nem lehet pótolni I velük a hagyományos higa- j nyos lázmérőket — állapítja | meg az amerikai orvosszö- I vétség tudományos folyóira- ! tának legutóbbi száma. Ösz- szehasonlító méréseket vé- : gezve, a két hőmérő típussal, j csak a mérések egyharmadá- ban egyeztek meg az ada- | tok. A műanyag csík hőmérők az esetek többségében kisebb lázat, alacsonyabb hőmérsék­letet mértek. Valószínű, hogy túlságosan befolyásolja mű­ködésüket a helyiség hőmér­séklete, továbbá a homlok nedvessége és zsírossága.” Első ösztönös mozdula­tommal a homlokomhoz nyúltam, és arra gondoltam, lámcsak, a sok személyes, bosszankodó véleményt most tudományosan is igazolják. És ők csak tudják, hiszen tőlük, a tengeren túlról ke­rült hozzánk. De minek? — keresztény Honismeret a már inkább csak az olyan népme­sékből, mondókák- ból átderengő kurjonga- tás a drótoznyi, fótoznyi, ám azok, akik Miskolc vagy Debrecen környékén a kisebb falvakban, a ta­nyák között barangolnak, egyszer-másszor még ma is meghallgathatják ezt a hosszan elnyújtott kiálto­zást. A drótozok, foltozok ősi mestersége ma is él. Igaz, a kutatók szerint csak nehány vándoriparvs kínálgat ja szak­tudását, de járásuk-kelésük mégis arra utal, hogy váltig érdemes egy-egy lyukas lá­bast éppé tenni, egy-egy re­pedt fazék oldalát dróttal behálózni. Azt, hogy az útkoptatók- nak ez a különös csapata mióta járja a dombokat meg a lapályokat, viszonylag pon­tosan tudjuk. Ugyanígy azt is, hogy miért kényszerültek erre az örökös helyváltozta­tásra. Nos, a drótosok — s ve­lük együtt az ablakosok — a XVIII. század második fe­lében, a XIX. század elején az egykori Felsö-Magyaror- szág tájairól azért rajzottak szét, mert a gyengécske föl- dű Nyitrában, Sárosban, Ár­vában egyszerűen nem tud­tak megélni. S mivel szülő­helyük környékén üveghuták működtek, hát ott összevásá­roltak mindenféle üvegne­műt, hogy azt aztán a déleb­bi vidékeken pénzzé tegyék. Azok a legények, férfiak pe­dig, akik korábban megjárták Csehország vagy Szilézia ko­hóit s ott többé-kevésbé ma­gukévá tették a fémes mes­terségek néhány alapfogását, drótokat, lemezeket rakosgat­tak a hátibatyujukba, és azokkal kezdtek el házalni. A legszegényebb vidék Trencscn környéke volt. On­nan bandukolt el a legtöbb vándor, bízva a szerencsé­ben, hogy minél több törött edény, repedt ablak kerül majd az útjába. Magyarországra is ezek az északabbról vándorló meste­rek származtatták át a dró­tozás, üvegezés tudományát. S tehették ezt annál is in­kább, mert a Zemplcn-hcgy­Drótozott cserépedény ségben szintén működtek üveghuták, ahol a javításhoz szükséges kellékeket be le­hetett szerezni. (Ezek a hu­ták — hacsak nevükben is, de máig élnek. Három helységnév emlékeztet rájuk: Kishuta, Nagyhuta, Vágáshu­ta.) Hogy miféle feladatok vár­tak a drótosokra ? Téved, aki azt hiszi, hogy csak úgy kör­behálózták a rájuk bízott cse­répedényt. Megvoltak ennek a drótos védelemnek a szi­gorú szabályai, amelyek nem kevesebb, mint ötféle kötés­típust írtak elő. Volt például keresztkötés, hosszanti kötés, fenékkötés stb. E kötéstípu­sokon belül pedig még kü­lön kellett; tudni a drótok vonalvezetését; mármint azt, hogy derékszögben, cikcakk­ban, avagy másként talál­kozzanak a fémszálak. A foltozás sem volt egy­szerű feladat. Külön kellett érteni a fazekak, a lábasok, a mosogatók lyukainak el­tüntetéséhez, és szintén ele­get kellett tenni az olyan kéréseknek is, ha a háziasz- szony — mondjuk — egy új bádogsütőt akart. A drótosok háton hordott ládájában, az ún. krosen Icában tehát sok­sok szerszámnak, kelléknek kellett lapulnia. Az üvegeseknek nem kro- senkájuk, hanem egy annál jóval nagyobb krosnájuk volt, benne olykor félmázsá- nyi üveglappal és a javítás­hoz szükséges szerszámokkal. Nyilván az üvegesek nehéz és törékeny poggyásza ma­gyarázza, hogy ők csak ki­sebb körzetekben javítgattak. Ellenben a drótosok messzi országokba is elvetődtek; egyik ük-másikuk még az óceánon túlra is áthajózott, amikor a legmélyebb volt a kivándorlásra serkentő gaz­dasági válság a századfordu­lón. A drótosok,, üvegesek örö­kös vándorlása persze igen­csak átrendezte családjaik életét. Szinte alig látták őket, és amikor évente egyszer- kétszer — vagy még ritkáb­ban — hazatértek, érkezésük ünnep volt a javából. Üjbóli elindulásuk pedig nagy-nagy készülődéssel, sütéssel-főzés- sel járt. E derék vándoriparosok — akiknek száma 1900 táján több mint kétezer volt — ak­koriban kényszerültek más kenyérkereset után nézni, amikor az ipar olcsóbb edé­nyeket dobott piacra, és a drótozásra, foltozásra már nem volt szükség. S hogy néhányan azért még ma is űzik ezt a reparáló mesterséget? Ez nyilván azért van, mert tényleg máig akadnak olyan csuprok, szil­kék, amelyeket, noha reped­tek, vétek eldobni, meg aztán azok az idősebb mesterek sem igen tudnának már új életet kezdeni, akik a háti ládák cipelésébe meg a kur- jongatásba az elmúlt évtize­dek alatt úgy beleszoktak ad: Jegyzet Az átviteltechnikái kapa­citások bővítésében lényeges változások történtek az el­múlt évtizedek során. Ennek eredményeként, ahol lehet, már ma is a legfejlettebb technikát alkalmazzák, amely alkalmas 1000—2000 telefon- beszélgetés egyidejű átvite­léhez. Megjelent az ún. idő­osztásos átviteltechnika is. Közismert: a gyorsan hadaró beszédet annak ellenére is megértjük, hogy a beszélő a szavakat elharapja, mert fü­lünkkel a szavaiból hang­mintát tudunk venni, s ezt a mintát ki tudjuk magunkban egészíteni. Az időosztásos kancsoló elektronikus beren­dezése a századmásodoerc századrésze alatt képes ilyen mintát venni, s a mintavétel közötti időbe belefér több száz másik telefonáló szavai­ból kivett minta is. Az idő­osztásos telefon persze „nem harapja el” a szavakat, ha­nem a hangmintákat rendre összerakja. Az eredmény az, hogy külön vonalak kiépítése nélkül is ugrásszerűen növel­ni lehet a távbeszélőhálózat teljesítményét, s ugyanazon Tökéletesebb telefonálás a vonalon egyszerre többen is beszélhetnek, anélkül, hogy egymást zavarnák. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a kábeles átvitelben semmi za­var nincs. i Képünkön c korszerű műszert (méröhidot) láthatjuk, a TELMES Műszeripari Szövetkezet vásári oklevéllel kitüntetett produktumát A modern átviteltechniká­ban jelenleg legelterjedtebb az úgynevezett koaxiális ká­bel, amely lehetővé teszi a telefonbeszélgetések többcsa­tornás lebonyolítását. Ezek­kel a kábelekkel viszonylag kevés gond van. Annál több a ma még szép számban meg­található hagyományos kábe­lekkel, amelyeknél a foko­zott beázásveszélyen kívül — az egyik legfőbb kellemet­lenség. a szomszédos kábelek közötti áthallás. Éppen ezért az érnégyesekből, vagy ér­párokból felépített szimmet­rikus kábeleknél az áthallás megszüntetésére, a hangfrek­venciás kábeláramkörök kül­ső eredetű zajának csökken­tésére egy olyan berendezést kellett kifejleszteni, amely- ivei lehetővé válik a kábel­erek közti kapacitáskülönb- ség kimutatása, a földcsato­lások kiegyenlítése. D e jő szokás is volt a há­zak elé kirakott kis- pad! Lehetett rajta al­konyaikor levegőzni, fanyar- édes szagú, méla csordát néz­ni, öregasszonyoknak hiúz- szemekkel pletykálkodni, a házbélit hazavárni, a gyere­keknek hacsak rebbenésnyi időre is, megülni... egyszó­val sok olyasmire jó volt, amit ma mér úgy hívunk: egymás közti kommuniká­ció... Volt? Megvan az ma is. Biztosan sokan észrevet­ték már ennek félszeg kí­sérleteit a bérházak tövében, jóllehet a teheneket benzin­gőzös autócsorda váltja fel, egyebekben azonban akad látnivaló éppen elég, hiszen sötétedésig, sőt, még azon túl is, lámpafénynél viháncol itt a toronyházak virgonc ifjú­sága. Bizony jó dolog a kispad. s különösen akkor, ha nem­csak a bámész üldögélés eszköze, hanem fontos funk­ciója is van: a lábroggyan- tó várakozás helyett szussza- násnyit ülni, cekkereket le­rakni, gyereket odaparan­csolni, negyed újságot átbön­gészni, míg befut a busz. Jő dolog lenne, ha lenne. A legtöbb buszmegálló azon­ban üresen ásítozik. Ingerül­ten toporognak az emberekj kínlódva váltogatják a lábu­kat, ami a kor előrehaladtá­val egyre fáradékonyabb, s darab idő múltán már szaty­rok, táskák rogynak a föld­re, ennyivel könnyebb le­gyen legalább. Városszerte sok a buszmeg­álló, pad viszont alig akad. Miért? Időtlen idők óta várunk egy 31-est a Lévay utcán, S ha fölöttünk nem susorász- nának kérges törzsű famatu­zsálemek. már porig sújtott volna minket a hőguta. Ájul- tan ténfergünk, toporgunk, s egy öregűr kínjában félper­cenként igazít egyet egvre csálébban álló kalapján. Vé­gül nem bírja tovább, s le nem véve rólunk a szemét, lassan hátraíarolva, mint egy vörösre főtt rák, villámsebe­sen lezuttyan a kerítés kes­keny kőpárkányára. Arcán végtelen megkönnyebbülés ömlik el, pedig csak fél „hátsó fertállyal” ül. ugrás­ra készen, De mi még azt is irigyeljük... K. G, , i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents