Észak-Magyarország, 1983. május (39. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
ESZAHMAGYAKORSZAG 8 1983. május 1., vasárnap A kisablakon túl porfelhőt gomolygatva zúgnak el a kocsik, a tavaszi meleg napsütés élénk nyüzsgése bolyául az utcán. Bent csend van. Horgolt térítővel borított hitvesi ágy fölött olajnyomat, Szűz Mária gyermekével és a béke szelíd galamjával, vén pianínó lába reccsen, kopott szőnyegek borulnak szégyellősen a kopottas padlóra, és két matuzsálemi korú vaskályha ontja magából a fűtetlen hideget, szájuknál a padlóba égetve a családi tűzhely- melegség régmúlt évtizedeinek fekete köröcskéit. Kint biciklin száguldozik Edelény ifjúsága, bent olaj- festmények és sárgult fényképek bámész tekintete figyel egy öregembert, aki reszkető kezével kutakodik az íróasztalán, s percekbe telik, míg meglel valamit. Kint, az iskolaudvaron harsány hangon tornaórát vezényel a tanár, bent az öreg szolgálati lakásban rsipketerítőn üldögélő nip- pek hallgatják, ahogy a falióra egyhangú ketyegése kíséri Joo Vencel meséjét. Vencel bácsi az idén múlt nyolcvanéves, de madárcsontú, vékony kis alkata szívósan ellenállt az évek-' és a betegségek támadásainak. Húsz éve már, hogy munkával piheni a tanítóskodás fáradalmait. Múltat mérő íráskészségét elsőként az Ed előnyről készült, s az 1973-ban. megjelent monográfia két fejezetével bizonyította, s most ismét nagy munkát zárt: megírta Edelény méhészetének a történetét — Ki, vagy mi volt w- m az ösztönző?-— Az ötvenéves méhes2&edésero,:a méhek és a mébés-zeb igen »agy szesestete, a szabad idom és a Honismereti Kör, amelynek alapító tagja vagyok. Korábban is írogattam már méhészeti tárgyú cikkeket szaklapokba, s aztán arra gondoltam, miért ne próbálnám meg. Ez a munka az egyiptomiak méhészetével kezdődik, s végezetül az 1980-as esztendővel zárom a munkát. Készen vagyok már, de még tódoz- gatok-fódozgatok, utólag hallott adatokat jegyzek le, fényképeket gyűjtök. — Vencel bácsi hogyan lett méhész? — Erre egy történettel válaszolok. Amikor másodéves „prepa” voltam Sárospatakon és júniusban hazatértem a falumba, a Tisza-parti Ároktőre, a családom azzal fogadott: „Tudod-e, hogy hazatért Amerikából a Vass Andris bácsi. Méhészetet állított fel a kertjében és annyi méze van, hogy akár bele is fúlhatnál.” Hát én elmentem hozzá, kíváncsiságból. Amit: nála láttam, életem legnagyobb meglepetése volt. Eddig én csak a kasos méhest ismertem, néhány családdal, de az Andris bácsié, az csodálatos látvány volt. Sorra mutogatta nekem a pergetőt, amit már akkor kisgéppel hajtatott meg, a mézes- kannáikat, az arcvédőt, s le nem vettem a szemem a betonmedencéről, amely félig volt mézzel, s tényleg fürödni leheteti, volna benne. Éjjel ezzel álmodtam, b egy életre elült bennem a vágy: „De jó volna nekem is egy ilyen!” Később tett; is, csak közben történt, egy s más. Elvégeztem a sárospataki képzőt, majd 1922-ben Ároktőről Edelénybe kerültem, öt évig az ■ iskotaiízerv tárban laktam, amíg meg nem nősültem és ebbe a lakásba nem kerültem. Mé- hészkedni kezdtem — és dolgoztam. Voltam én kérem minden! Tanító, isko- Iafelügyelű, iskolaigazgató 1945-ig, s 1945 után matematika—fizika szakos tanár is, mert elvégeztem a főiskolát. — Milyen volt ez a méhész-tanítói élet? — Jó volt, regényes volt, mint ahogy mindenkié az, ha úgy nézi, és túlontúl gyorsan eltelt. Mint tanító, nagyon ritkán ütöttem, viszont füzetet vezettem minden egyes gyerekről, csillaggal jutalmazva, és ponttal büntetve. Mindig feljegyeztem ötvenéves méhészkedésem minden mozzanatát is. A méhésze. tét igen-igen szerettem. Szerettem velük az erdőt járni, figyelni a szorgalmukat, hallgatni a zsongásukat. Szegény feleségem, aki tizenegy éve hagyott itt, egyszer azt írta egy levélben: „Jó ember az én Vencel uram, csak éppen jobban szereti a méheit, mint engem.” Ez persze nem volt igaz, de nem tagadhatom, amikor három éve, hetvenhét éves koromban eladtam az utolsó kaptárát is, mert nem bírta a karom a cipekedést, megsirattam őket... — Egyedül él? — Igen. A fiam Szolnokon geodéta, a lányom ugyanitt tanít, a középső fiam pedig régen meghalt. De nem unatkozom soha. Velem valahogy fut a r. idő, már a hátam mögül fricskázik rám, mint a vásott diák, és azt kiabálja: „Tegnap még fiatalon énekkart vezettél, kaptára- kát cipeltél, s ma már nincs se méhzsongás * kertek alján, se gyerekzsongás a tantermekben. Üres lett a kaptát, «eye Vencel?’* Tegnapnál mára nyokmem _ éves lettem — hsrtelea ...” NAGY LÁSZLÓ SAEOMGJA NERIS (left költő) Ha a meggyfa virágzik Ai idő — csupa ünnepe Ha a meggyfa virágzik , J Sietünk, suhonás visz, örök-egyszeri tűnés. Csa4c örülj, ha örülhetsz.! Örök-egyszeri nop süt: Ha madárral a tér leng. Ha a meggyfa virágzik. ..... Nándori Besd» ssr'fí Hajnalban állnak már vitézül, szökik az égről a felhő, haragos fejükön vigyázva szalagot ingat a szellő. ünnepi ruhádat vedd elő, danolhatsz, fütyülhetsz békén, rögökön kapa vas ne csengjen, gyáron se füstöl a kémény. Mióta a mezők nyugodtak s nem ragyog fű között töltény, azóta viruló ünnep ez, minekünk eleven törvény,1 l Pernyévé égett a papiros, «mire tilalmat írtok, májusfát' magasat állítunk. szegfűink szabadon nyílnaje. Májusiak .suhogják magasan eK ember szabóduH kedvét, tövükben a táncot ne járják k s^kemfyus esizmájO medvék. Ä képzetten földműm; kástömegek eleinte természetesen csak ösztönöse» vallották magukénak a szocializmusnak nem is a tanítását, hanem inkább a bitét. Ezt bizonyítja az is, hogy az 1891. május 1-i orosházi tüntetés ünnepi zászlajára még a polgári forradalom jelszavát — Szabadság, Egyenlőség, Testvériség — írták. Az ideológiai képzetlenség azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy a zászló védelmében vérüket is áldozzák __ E zzel a vérbe fullaszfcott tüntetéssel azért is érdemes bővebben foglalkozni, mert bevezetője volt egy éveken keresztül tartó forradalmi hullámnak, amelynek sok halott, sebesült és sok súlyos börtönbüntetés a mérlege... A véres dátumra vonatkozólag megpróbáltam falumban olyan embereket találni és megszólaltatni, akik szemtanúi, esetleg talán résztvevői is voltak a felvonulásnak, amelyet csendőrsortűz gyászos szimfóniája rekesztett be. Kevesen élnek már az akkori harcos nemzedékből: kit a világháború négyéves járványa vitt el, kit a hivatalosan természetesnek mondott, de sor- sosaimnál nyomorúság képében korán ottkísértő halál. Anyám, akitől sok igaz mesét hallottam a régi világról és régi emberekről, tizenhárom éves serdülőlány volt még akkor — de már a tanyán szolgált, mint esztendős cseléd. Ö csak annyit tud, hogy forradalomról beszéltek az emberek, és végigszaladt a hír a tanyák között: visz- ssajöfct Kossuth Lajos, igaasDarvas József Viharsarki május (Részlet A legnagyobb magyar fa!« című regényből) ságot tenni a szegényeknek ... Szabó József ,kiérdemesült” földmunkás, túl a hetvenen, talán az egyetlen még élő harcosa 1891. május elsejének. Dolgozni már nem tud, csak buzgó foglalatoskodást. mímelve totyog a ház körül, és jó időben sűrűn kiül alacsony zsámolyán a kapu elé, mintha ennyivel is elébe menne a halálnak, mert a nyomorúság hajszájával körülvett öregek csak saját haszon nélküli életüket látják, és mindenkivel szemben előzékenyek akarnak lenni. Mikor megkértem, hogy beszéljen a harcaikról, régi fények elevensége jött vissza a szemeibe, mintha egyszerre tudatára ébredt volna, hogy azért ő se élt égé-' szén haszontalanul. És ezt ki is mondta, szinte mentegetve mostani gyámoltalanságát: — Hát biz’ az régen volt. Ha jól számolom, talán negyvenöt éve, de mintha éppen csak tegnap történt ’volna. Negyvenöt éve — mondja még egyszer, mintha hitetlenkedne, és meg is csóválja hozza a fejét. — Hogy telik az idő! Akkor még nem voltam ilyen teddide-tedd- oda ember! Tele voltam reménykedéssel, meg esővel. De már átadta*» a helyem a fiataloknak, mert én, tőlem telhetőén, megtettem a kötelességemet, hát folytassák ők. Csak az bánt, hogy már vélekedni se merek a munkájúk fölött, mert könnyen azt mondhatják: aki nem dolgozik, az ne is beszéljen. Pedig, mondom, mink is megálltuk a helyünket a mi időnkben! Az a dolog meg úgy történt, hogy az asszonyaink készítettek egy nagyon szép, fehér lobogót, ami 91-re kelve lett készen, A lobogó készen volt, de nem tudtuk fölszentelni, mert nem volt pénzünk, amiből födözzük a kiadásokat. Ügy határoztunk, hogy majd gyűjtünk rá magunk között, és akkor megcsináljuk a fölavatást. Igen ám, de közbejött május elseje, a mi legnagyobb ünnepünk. Mert akkor mink még nagyon megünnepeltük a május elsejét! Ügy gondoltuk, ha mán kész a lobogó, miért ne dugnánk ki? Kidughatjuk azt fölszentelés nélkül is. Korán reggel ünneplőbe öltöztünk, bementünk a földmunkásegyletbe, és kidugtuk a lobogót az utcarészre. Olyan szép volt, hogy mindenkinek könnyes lett a szeme, és csudájára jöttek as emberek. Majd úgy nyolc óra körű! jött két csendőr is, és kérte az engedélyt, ami persze nem volt. Erre megparancsolták, hogy tüstént vegyük be — de mink meg kijelentettük, hogy azt ugyan nem tesszük. Sokan voltunk, hát elmentek, de tíz óra felé újra visszajöttek a szolgabiró utasításával, hogy ha nem vesszük be, elkobozzák, és az egyletet is bezárják. Mit volt mit tenni, bevettük az utcarészről, és kidugtuk az udvaron. Gondoltuk, tudunk mink befelé is ünnepelni. Nem tudom, ők látták-e meg, vagy elárulta valaki, de visszajöttek, és az utasítás alapján elvitték a lobogót, az egyletet meg lezárták. Az udvar tele volt ünneplő munkásokkal, akik megbotránkoztak ezen az eljáráson. Rpgtön bizottságot választottak, és menték a szolgabiróságra, de nemcsak a bizottság, hanem az összes jelenlevők is. Ütközően nagyon sokan csatlakoztak hozzánk, és mire odaértünk, már elleptük az egész utcát. A bizottság bement, az épületbe, és kérte a lobogót, de a bíró, nevezetesen Ördög Lajos, nem volt erre hajlan- dó. A tömeg, mikor ezt megtudta, zúgolódni kezdett. A bíró kinyitotta az attak»*, es szónokéin! kezdett, hogy „Emberek, menjenek csak szépén haza, majd én intézkedek, hogy a lobogót hamarosan megkapják.” De azok erre se tágítottak, Hanem ilyesféle szavakat vágtak a fejéhez: — Zászló nélkül nem megyünk, inkább hi döglünk meg... — Az Ördög menjen az ördögbe!... — Ne intézkedjen, hanem a lobogót adja vissza!... Lassan dél is elmúlt, de mi még mindig nem mozdultunk. Egyre többen és többen lettünk, mert a tanyákon az a hír terjedt el, hogy a faluban kitört a forradalom, mire a béresek is otthagyták a gazdájukat. Ahogy múlt az idő, mindjobban elkeseredett lett a hangulat, mert az éhség is bántott már bennünket. Azért nagyon szép dolog volt, hogy az evés kedvéért senki nem ment haza közülünk, még az asszonyok is ott voltak, és ők kiabáltak leghangosabban. A szolgabíró nem mert semmit csinálni, csak kuksolt a lefüggönyözött ablak mögött. Csendőrnek színét' se lehetett látni. Ügy két óra tájban azután hírül hozta valaki, hogy a Nagy utcán, az állomás felől egy század katona jön rohamlépésben. Először nem akartuk elhinni, hogy katonákat hoznak ellenünk, pedig csakugyan igaz volt a híradás. Nemsokára feltűnt az utca végén a század, ahogy szúronyszegez- ve jött felénk. Az elkeseredés tetőfokára hágott. Nem hangzott el közöttünk semmiféle vezényszó, csak egy elkeseredett morajlás zúgott végig a tömegen, mindenki tégladarabokat, göröngyöket, kavicsokat szedett föl a földről, és a következő pillanatban recsegve tört be a járásbíróság összes ablaka. Mire odaért a katonaság, nem volt egy ép üvegtábla se. A szuronyokkal persze nem lehetett szembeszállni, mert a tenyér az csak tenyér, nem puska. Nagy zűrzavar kezdődött, mindenki menekült. A katonák nem is sebesi tettek meg senkit. De egyszerre csak nagy porfelhő kíséretében három csendőr érkezett meg Apáca felöl. Tőlünk nem messzire leszálltak a kiizzadt loyak- ról, megszorongatták a nyerget, aztán újra felültek, kirántották a kardot, és föl vágva neki hajtottak a tömegnek. Ütöttek, szúrtak, tapostak, akit csak értek. Különösen az egyik, egy fehér lovas csendőr volt kíméletlen. Utánavág- tatott a mellékutcákba menekülő embereknek is, még a kapukban békésen pipózgató öreg parasztokon is végigvágott, ha nem kotródtak be idejekorán. Csúnya mesterség volt, mondhatom. Haláleset tudtommal nem történt. Hogy hányán sebesültek meg, azt nem lehetett megtudni, mert senki nem mert jelentkezni. Attól féltek, hogy megbüntetik őket. Mint ahogy meg is büntettek közülünk többeket, akiknek részük volt a tüntetésben. Néhány évre rá mégis visszakaptuk a lobogót, és fölszenteltük. Most is ott van még a földmí- velöegylet tulajdonában. Így mondta el Szabó Jó-: zsef a tüntetés történetét.
