Észak-Magyarország, 1983. május (39. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-07 / 107. szám

,12£3. május 7^ ssamHoí ÉSZAK-MAGYARORSZÁS1 KALÁSZ LÁSZLÓ-; a jószágot szereti három libája van neki bársonybundás apró libák: miközben szed nékik csanalat mond hozzá kedves szavakat hogy eltátják a csőrüket van aztán anyámnak malaca tyúkja, s nagytollú kakasa: jöttére futnak mind elő ■ magára veszi gondjukat de nékem adja combjukat ha felnőnek a kiscsibék DEÁK MÓR: A szívemre ágaskodva magamból kiszabadulva egyszer megszületek újrav talán s a szívemre ágaskodva borulok lábnyomaidra Anyám föld folyik majd ereimben s fa vagy virág ázik bennem vérré — vörös szirmát ha hullatja arcod hervadjon a napra fénnyé Anyák napja. Fetedy Gyula rajza Miskolcot. elhagyva * zempléni tájba robog ve­lünk a vonat. Mindig bel­jebb és egyre feljebh. Érezni lehet a hegyek kris­tályos leheletét, a zsen- dülő erdők friss, tavaszi illatát. S a határ minden­felé buján zöldellő. Az őszi búza erősen tartja magát, kalászba szökkenés előtt van már. A tavaszi árpa is magasodik, a bur­gonya bokrosodik, a cu­korrépa, napraforgó, sőt itt—ott a kukorica is sorol­ni kezd. Míg ennyire belefelejt­kezünk a tavasz üde szép­ségébe, az egyik útitársnő távolabbra mutat, és bol­dogan kezd lelkendezni; Pitypang — Oda nézzenek! De gyönyörű sárga tenger... Arcunkat az ablaküveg­re tapasztva keressük sze­münkkel a nagy öröm okát. Közben persze a vo­nat halad velünk, így ha­marosan közel kerülünk a gyönyörű sárga „látvány­hoz”, -ami nem más, mint egy parlagon maradt táb­la, tele virágba borult pity­panggal. Tömötten szoron­ganak egymás mellett a gombfejű, sárga virágok, mintha kénnel vagy még inkább okkerfestékkel ön­tötték volna le azt a nagy darab földet. Ütitársnönk nem győz betelni a mér­hetetlen . tömegű pitypang látványával. — Hiába, a természet ütolérhetetlen. Festeni sem lehetne együtt ennyi szép­séget. — Majd csendesen megismétli, inkább csak úgy magának; „Igazán gyönyörű!...” Idősebb férfi moccan mellettem, izeg-mozog öl­tőhelyében, aztán a haj­sza alatt megszólal; „ — Már akinek .1; Mert­hogy én nemigen tudok örülni az ilyen látvány­nak. Hiszen vétek ekkora táblát parlagon hagyni. Még ősszel fel kellett vol­na szántani, előkészíteni a tavasziak alá, és akkor most nem pitypang sárgál­lana, hanem cukorrépa vagy napraforgó zöldellne benne. Virágnak pedig a pitypangnál szebb a rózsa, a tulipán, a szegfű otthon a kertben __ K is ideig hallgatunk. Az igazságot forgatjuk ma­gunkban a pitypangról. Hát igen... Szemlélet kér­dése. Ki honnan nézi? Vá­rosból vagy faluból.,. <h. « Négy-öt kutya acsarog az idegenre, ha Kácson Ho- licskó Jánosék faluszéli portájára bemerészkedik. Igaz, a gazda pisszentésére nyomban helyükre vonul­nál;, megmutatván, miféle viselkedés illik jól nevelt vadászebekhez, ám bőrük­ből kibújni képtelenek: mégis szemmel tartják a lá­togatót. — Na, annak — bök a gazda az egyik megkötözött borzas kutyára —, a vad­disznók néhányszor már se­gítettek kibújni a bőrébőlI Tavaly is úgy szedtük ösz- sze, majdnem darabokban. Bekötöztük, aztán, amint látja, csak helyrejött. Ha cserkészni indulok, itthon nem maradna a. világért sem. így aztán a kutyáknak sok a dolguk, hiszen a há­zigazda, Holicskó János, a bükkábrányi II. Rákóczi Ferenc Vadásztársaság vad­őre. Kertjükből úgyszólván nyomban a munkahelyére léphet. A faluszéltől alig pár méterre az erdős hegy­oldal. szinte körbeöleli az egész falul, szívesen tanyá­zik benne őz, szarvas, muf. Ion. Apróvad is akad, igaz, az elég kevés. Benn a házban a vadőr felesége, és két nagylány közösen igyekszik a reggeli romjait eltakarítani. A lá­nyokát nemigen kell biz­tatni, szemmel láthatóan nem idegen nekik a házi­munka. Jutka 10 esztendős, gépírást fanul Miskolcon, Teréz húga általános isko­lás még. akárcsak a töb feiek, mármint a. két fi«, Jancsi és Gyuri. Lévén ép­pen tanítási szünet, Gyuiá kivételével valamennyien otthon, ő a környéken ki­rándul az osztállyal. A jókora családi házban körülnézve, szemmel látha­tóan minden megtalálható, amire manapság csak szük­ség lehet, a hűtőszekrény­től a televízióig. — A vizet három hónap­Aztán csak elkészült min­den. A ház mellett jókora pince, eláll benne minden, ami a kertben megterem, a disznóól mellett pedig, az istállóban — már falusi há­zaknál is ritka „vendég” —, egy ló meresztgeti ránk kí­váncsi szemét, mellette te­hén, borjúval. Az udvar sarkában gyöngytyúkok pityerésznesk, A v^dőr és családja 'Jz a fei srdiszelen ja vezettük be, azelőtt hor­dani kellett, így már csak könnyebb — mondja az asszony, mikor szóba kerül, milyen itt élni, az erdő szé­lén. Bizony sok vizet föl- hordtam karon, míg felnőtt a négy gyerek. Mire mór őket lehetne vízért szalaj- tani, sikerült felvezetni a portára a csővezetéket. Pedig itt volt évekig, szinte karnyújtásnyira a víz. Az udvarról látni le­het, merre kanyarog a ká- csi patak, hová viszi a hegy lábánál feltörő jó ízű for­rásvizet. De hát négy gye­re!; mellett, nehezebben ment minden. Az építkezés, berendezkedés, még ha a szülök segítettek is, hiszen ők adták a telket, aztán meg volt, amikor tizenegy rokon segített falat húzni. 5 mint kiderül, különös házőrző tisztük van itt, a faluszélen. Róka, vagy pat­kány kerülgeti a tyúkól környékét, a gyöngytyúkol; érzékeny riasztószerkézetnél is biztosabban jelzik. —. a héten dúvadirlást tartunk. Ott a kamrában a ’ mérgezett tojások, azt kell kihelyezni a társaság terü­letén. A fiúk, ha nem kell iskolába menni, eljönnek velem, segíteni. Megszokták a munkát. — De a lányok is meg­tanultál; már a leert, körüli munkákat. Szőlőt kötözni, szénát gyűjteni, vélemé­nyezni az anyjukkal együtt szoktak menni. Persze ne gondolja senki, hogy Holicskóéknál gyerek- dolgoztatásból áll az élet. Ha édesapjuk a lóit vadat Égerbe, vagy Miskolcra szállítja, oda is elviszi a gyerekeket világot látni. Együtt, az egész család rit­kán mozdul ki. Drága is, meg aztán, ha hatan a leg­kedvesebb rokonhoz is top­pannak be, csal; sokan van­nak. — Miskolcon szilveszte­reztünk — emlékezik az apa. Bizony a harmadik emeleten elég szűkösen vol­tunk a sógornál, örülünk, ha hozzánk jön inkább a vendég, a rokonság, ill job­ban elférünk. S valóban. A jókora ház­ban a négy gyerek mellett is elfér a vendég, a kör­nyék pedig igazán gyönyö­rű. Néhány órányi járásra van, a hegyen át Hollóste­tő, Lillafüred, de Kacs, ha lehet, ezeknél is szebb. Ha­talmas játszóteret kínál a faluszél a gyerekeknek, akik édesapjuk jóvoltából már alaposan ismerik az erdőt. Egyszer-egyszer el- hullajtott szarvasa gáncsot rejt a rengeteg, máskor vadvirágokat. Az. asztalon jókora csokor ibolya illato­zik. A lányok szedtél; teg­nap, édesanyjuknak. Sze­rencséjük volt, még a nagy eső előtt hazaértek vele. Dörgött, villámlott, s bár másnap reggel újból kisü­tött a nap, ilyenkor már nem érdemes ibolyát szedni. A lányok édesapjuktól hal­lották, ó meg még az öre­gektől: ha megzendül a ta­vaszi ég, az ibolyának már nincs illata. Cseudes Csaba , crer A képtár vezetője min­denkit. végigkérdezgetett: ki tette oda. Nem akadt gaz­dája. Persze, tudakolni sem kellett volna a dolgot, nem volt sok értelme: mi sem látszott egyszerűbbnek, mint fogni, levenni a képkeret­ről és a szemétládába ha­jítani. De úgy van már az életben, hogy az ilyen ma­gától értetődő dolgok sok­szor nem is olyan egyér­telműen azok. Mert hát ugye, csak egyszerűen fog­ni egy élő, pompájának tel­jében levő virágszálat és a szemétbe vágni — ezt nem szokás. Bevinni az irodába, ez eltulajdonításnál; hatott volna. Meg abban, hogy ott díszelgett; a keret sar­kában, volt valami szertar- tásszerü, ha ügy tetszik: mágikus. Az ember tízszer is visszahúzza a kezét, míg odanyúl. hogy eltávolítsa. A képtár vezetője nem is bán­totta, de az embereinek meghagyta: szedjék le a ke­retről. Csakhogy ez az uta­sítás nem szólt senkihez konkrétan, így se a terem- ör, se a tudományos mun­katárs, se a takarítónő nem vette magára. És amikor a vezető másnap is arra járt, s még mindig ott látta a virágot, már ő sem szólt. A szegfű ott vöröslött. az öregasszony portréjánál; a keretéhez erősítve, ezzel valahogy kiemelte azt az alkotást a tárlat mintegy kétszáz képe közül, s vala­mi izgató titokkal véve kö­rül a szelíd, szürke szemű, ráncos arcot. Erről a kiállításról — a művész retrospektív tárla­táról — kritikát kellett ír­nom. A virágszál engem is megtorpanásra késztetett a kép előtt, megzavarta, más irányba terelte , gondolatai­mat. Persze, én először a képtár vezetőjénél érdek­lődtem, hogyan került ide az a szegfű és van-e va­lami szerepe, de tőle csak annyit tudtam meg, hogy nem akadt gazdái ja és eltá­volítani se volt kinek. Meg­néztem a portré dátumát: 1946. Mivel a modell a ké­pen úgy hetven egynéhány évesnek látszik, csaknem biztosra vehető, hogy már nem él. Valaki felismerte egy kedves valakijét és az emlékének adózott a szál szegfüvei? Mondom, zavart, zavart a dolog, nem hagyott a kiál­lítás lényegi kérdéseire koncentrálni, egyre vissza­visszatértem a portréhoz, valami meghatódottsággal vegyes tisztelettel méreget­tem: valaki, aki valakit a késői hála lerovására kész­tetett. S ahelyett, hogy cikkem megállapitásait-mondatai t szövögettem volna, ennek-a különös összefüggésnek a nyitjára szerettem volna fényt deríteni. A művészt is megkérdeztem, hogy kicso­da a modell, de ő azt fe­lelte, fogalma sincs róla. Főiskolás kori képe, az egyetlen, amit abból az idő­ből kiállított, mert jellem­zőnek találja. A nem egyi ke volt a sok modellnek, akiket ákkor a hallgatók festegettek. Honnan került, ki hozta? — ki tudná azt már megmondani ? így aztán semmi támpon­tom nem volt, és én min­denféle történeteket talál gattam ki. Elképzeltem pél­dául, hogy X eljött meg­nézni a kiállítást. Tekinté­lyes ember, már nem is igen gondol rá, hogy ne gyedfél évtizeddel ezelőtt — nehéz háború utáni idők — az anyjának baromi erő feszítéseibe került, hogy ő megtehesse, az első lépése­it az éleiben. Egyszer csak odapillant az egyik képre és meghökken a látvány­tól. Vajon valóban, ó volna az? Igen, igen, semmi kél. ség: az anyja! De hát neki bizony nem volt róla tudó mása, hogy akkor modellt ült. Bár emlékszik: egy időben el-eltünögetett né* hány órára, és ilyenkor mindig kilábaltak a nehéz anyagi helyzetükből... Emlékezés. Az elkésett hála leBdis meretfurdalása. Virág a képkeretre. Igen ám, de n>iért volt nála ez a szál szegfű? Épp születésnapra készült, kezében szorongatott egy csokrot és kivett belőle egy szálat? Vagy még egyszer eljött, és akkor hozta a vi­rágot? Persze: lehetségesek más magyarázatok is. Például valaki felismerte a rég el halt kedves szomszéd nénit. Vágj' egészen racionális megoldás: a megnyitó nap ján a jubiláló művésznek hozott égjük csokorból esett ki ez a szál. Valaki észre­vette a parketten, felvette és odatüzte az első, 1-eze ügyébe eső kép keretére. Bevallom, ez a megoldás látszott a leghihetőbbnek, de az érzelmi énem élén ken tiltakozott ellene. Va lahogy biztosnak vettem hogy a szegfű és a modell eredetije között oksági ösz- szefüggés van, és nem tud­tam elutasítani magamtól azt az egész lényemet jól­eső izgalommal eltöltő tit kot sem, amely a portrét, és a virágot körüllengte. Cikkem megírása közben el kellett tekintenem ennek a képnek az ismertetésétől; féltem, hogy nem tudnám objektiven megítélni. Az a kiállítás akkor csak néhány napig volt nyitva, tovább kellett vinni. Törté­netesen ott voltam a bon­tásnál is. Mikor erre a kép­re került a sor, a képtár vezetője kérdőn nézett rám: mi legj'en a még teljesen friss virággal? — Add npkem! — Jó. Vidd! — és még örült1 is, hogy neon kell ne­ki levennie a keretrőL Amikor otthon kis, kes­keny szájú vázába tettem, égj’ fél szán aszpirint is pottyan toltam a vízbe, tgy a szegfű még sokáig nem hervadt el. És amíg eleven volt — ébren tartotta a dolgozószobámban annak az egykori, titokzatos modell­nek a szellemét is. Ball» László AKÁC ISTVÁN: Három nap Hórom egész nap, három nap; sírva siratlak, álmodlak. Három nap, három éjszaka. Te vagy a szívem csillaga. Hogy aztán, ha egy percre is.' imádjam arcod jeleit. Könnycsepp, riad! katicabogár, arcomról a kézfejemre száll. Azután a szívemen égjen el az emlékezés tűz-szegfűivel. S lénybe« láthassalak meginti

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents