Észak-Magyarország, 1983. május (39. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-29 / 126. szám

1983. május 29., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Család és hivatás Már elcsendesedett az isko­la, de még nem neptelen. beszel «elesünk aláfestőié né­hány aj lócsapód ás. iüvés. mé­nes. neveUélés. — Délutáni foglalkozásra jöttek a gyerekeit, de ez a tanterem üres. itt nem zavar senki — mondja a negyvene­dik éve körül iáró pedaeó- eusnö. aki lakóhelyén ismert es elismert közéleti szemé­lyiség is. — Most ne a munkáról, az iskoláról, a társadalmi meg­bízatásokról, hanem a csalá­di életről essék szó — igyek­szem körülhatárolni témán­kat. — Ha azt olyan könnyű lenne elválasztani — sóhalt l'el — a családi benső szerin­tem kihal a munkára is. — Es íordítva? — Azt nem szabad /negen- Sedni — keményedik meg a hangja, mintha katedráról szólna. — Akkor kezdjük az ele­jén. Van két kislány, s az át­lagosnál viszonylao később születtek, tehát később jött létre a család, mint más asz- szonuok életében. — Ügy gondolom, ez értel­miségi házaspároknál nem ritka jelenség. Mire az ember elvégzi az egyetemet, mire otthonhoz jut, beletelik né­hány év. — Tehát első volt a diplo­ma. a saját egzisztencia meg­teremtése? — Igen. Ez természetes, nem? Én annak érzem. A két gyermek megszületése engem így is kivont a munkából hosszabb időre, míg a férjem előmenetelében ez nem volt gátló. Előbbre is jutott a szakmában, a társadalmi úgy­nevezett ranglétrán is. — Ez nem. zavarja? Hiszen azonos alapról indultak. Most már nem olyan ma­gabiztos. Beletúr homlokába hulló barna hajába, aztán té­telesen kezdi ismertetni azt a bizonyos „családi bensőt”, ami számára olyan fontos. — Mindketten családcent.- rikusak vagyunk. Amikor az első gyermekemmel haza­mentem a kórházból, a fér­jem abbahagyta a dohány­zást. mondván árt a füst a gyermeknek, nekem sem tesz. jót. Mióta a másik kislá­nyom is megszületett, mond­hatom. hogy a gyermekek kö­rül forog a világ — amikor otthon vagyunk. Talán túl­zottan is. Férjemé az egyre igényesebb munka, envém a család. Néha besegít, de a nagyobb teher az enyém. — Nagyon aktívan részt vesz az iskolai munkán kí­vül a közéletben is. Erre ho­gyan szakit időt? — Nem vagyok rabja sem a családomnak, sem a ház­tartási munkának, de talán túl sokat is vállaltam eddig. Olyan megbízatásokat, amik­re fel kellett készülni, s ál­11 mk a sz falában igyekszem mindig naprakészen lenni. Ez amo­lyan agy torna. Frissen tart, sót... Legutóbb egy pedagó­giai fórumon olyan régi kar­társnőimmel találkoztam, akiknek kinézete, beszédstí­lusa elszomorító volt. Bele- süopedlek az iskolába, a csa­ládjukba. elfásultak, elfárad­lak. megöregedtek. Némelyik volt évfolyamtársam kinézet­re az anyám lehetne. — Hogyan csinálja? Milyen az átlagos munkanapja? — Korán fekszem. Munka után olvasok, mindig van mi­re készülnöm, míg a gyere­kek a napköziből haza nem jönnek. Utána az övék va­gyok. Nincs bejárónőm, sem­mi külső segítségem. Mit ta­gadjam. elmarad a folytonos csutakolás. Nem veszi el az időt — azt a keveset — a ta­karítás a gyerekeimtől. Ná­lunk mindennek van helye, de nem mindig van minden a helyén. Elünk a lakásban. Szerencsém, hogy a férjem is egyetért ebben. Neki az a fontos, hogy ennivaló legyen és neveljük a gyerekeket. — Es ha a társadalmi el­foglaltság miatt később tér haza? — Semmi probléma, ha tudják hol vagyok. De ami­korra ígérem otthon legyek. Ez minden. leveles zeni azért, hogy csak olyat vállaljak, ami nem nyúlik az estébe. Sokszor látom magam előtt gyermekem szemét, amikor már ő az utolsó, akit elho­zok az óvodából. Ez a te­kintet sürget — Hánykor két? — Fél ötkor, négykor, ha ötig alszom az sok. Ilyenkor kerül sor a háztartási „tűz­oltó” munkára, s reggel ké­nyelmes, nyugodt étkezéssel kezdődik á nap. Ez áz indí­tás kell mindannyiunknak. Nálunk a nyugodt reggeli órák az együttlét biztos ide­je. Az este már nem min­dig biztos. — Nem túl nagy ez a haj­sza még így is? — De igen. Mondtam is, hogy most már a közéleti te­vékenységem jelentősebb ré­szét feladom. Ebből volt is vita, kérdezték miért én? Miért a nő? Azért, mert én vagyok a gyermekeim anyja. Es különben is tapasztaltam eddig, hogy nekem — talán már közhely — kétszer any- nvit kell nyújtanom, mint egy férfinak, hogy elismerjék te­vékenységemet. Tudomásul veszem, s ami sok azt lete­szem. A gyermekeim érdeké­ben. az otthoni nevelés ér­dekében. Még mindig marad a szakmám, amit színvonala­san elláthatok. Család és szakmai hivatás jó szervezés­sel megfér egymás mellett. Ami ezen túl van. be kell látnom, hogy erősen szelek­tálnom kell, míg a gyerekek kisiskolások. — Tehál bizonyos értelem­ben most válaszút előtt áll? — Már választottam elvi­leg. Győzött a család, kiegé­szíti a munka, a szakmai, s a többi átmenetileg háttérbe szorul. Így döntöttem. Én. egymagám és nem a férjem hatására. — Ügy gondolja, pótolni tudják, a gyermekei azt ami­től visszavonul? — Igen. Hogy meghálál­ják-e maid? Nem tudom. Szerintem az életben nem a szüléinknek, hanem a gye­rekeinknek tudjuk visszaad­ni. amit a családi fészekben kaptunk. Ahogy minket ne­veltek. úgy neveljük mi gyer­mekeinket, s ők ezt a család- modellt viszik majd tovább. — Változtatott valamit a saját családmodelljén? — Talán annyit hogy min­denképpen két gyereket akar- tam. Én egyke voltam, s a gyermekemnek testvért akar­tam. Három azért már sok lenne .. „ ámbár ki tudja ... — Mint pedagógus, meny­nyire tud hatni tanítványai családi körülményeire? — Igyekszem. Ez nem könnyű. Az azonban biztos, hogy másként látom tanítvá­nyaimat azóta, mióta nekem is vannak gyermekeim. Ne­héz ezt megmagyarázni, de valahogy más szemmel nézem őket, mint azelőtt, s a szü­lőkkel is jobbam szót értek. Nekem mindig az adia a leg­nagyobb sikerélményt ami­kor emberekkel, emberi han­gon tudok beszélgetni és ez a lehetőségem megmarad. Beszélgetés közben gyorsan telik az idő. Lassan bezár az óvoda. Nincs több kérdésem, mert előttem is megjelenik a kislány sóvárgó tekintete. Legalább ma ne legyen ő az utolsó, akiért elmegy az anyukája. Adamovics Ilona Rongyos gazdagok Egy, kettő, há..., négy és bőg a gitár, a zene nem ismer határokat, majd szét­feszíti a színházterem falait. Ez még csak a próba, előkerül a dobos is, mikrofont iga­zít égzengető hangszere mellé és ő is úgy, mint a gitáros. Lassan együtt a team, mű­szakiak, énekesek. Olyan ez, mint színházi előadás előtt a zenekari árokból felszürem­lő hangszeres próba. Tinédzser fiam hivott erre a koncertre, amire korábban érkeztünk a csengetés­nél, Vártuk a függönyszárnyak szélfutását és alig ismertünk az imént még jól öltözött fiúkra, lányokra. A nagyobbrészt tizenéve­sekből álló közönség efölötti öröme viszont annyira nyilvánvaló, hogy mór egymás sza­vát sem értjük, úgy zeng-zúg a taps, az üvöltésbe metsző sikolyok törnek utat ma­guknak — valahányszor, ha az előbbinél is rongyosabb szereplő lép a reflektorok elé. A műsor, a dal, a zene, a karatemoz­dulatokat utánzó tánc nem nekünk, fényes- homlokúaknak szól. hanem a tinédzserek­nek, akik alig látnak ki a hajuk mögül. Ok Viszont igazán jól érzik magukat. A legjob­ban pedig talán éppen azok, akik még az énekesek szakadt, toprongyos öltözékét is felülmúlják többszörösen másnapos atléta­trikójukban, piszkos-füzetlen cipőjükben. A bálványok még órákig rángatózva fuldokol­tak a mennyezetig csapó zenében, erősítők­kel tupírozott dübörgésben. A leszerelés, a szedelőzés gyorsan ment. Feltekerték a kábelek kilométernyi „tyúk­beleit”, dobozokba, ládákba kerültek a ki­sebb és a nagyobb hangszerek. A csapat egy része a felszereléssel együtt autóbuszon indult neki az éjszakának. A sztárok, a nemrég még rongyaikban éneklők-táncolók elegánsan, nyakkendősen, glancoltan he­lyezkedtek el a kényes rugózásé autókban. A piros lámpánál elmentek a sarkon tré- cselő fiúk csoportja mellett, de senki sem Ismerte meg a másikat. Ment a szöveg az utcán: „a szólógitáros cucca volt a legjobb, kint volt a nagyujja a csukából...” A lámpa zöldre váltott, indult a kocsi a „rongyos” gazdagokkal. — nkgry — Tábori gyakorlat Boros Gyula munkásőr a lőállásbán A hűvösre, esősre for­dult mostoha időjárás sem zavarta meg a miskolci já­rás Gáti Gyula rnunkásör- zászlóalj több napos, tábo­ri körülmények között meg­tartott gyakorlatát. Az idén került sor először — kí­sérleti jelleggel — ilyen gyakorlatra. Sólyom József, az egység parancsnoka el­mondotta, hogy Harsány és környékén a kiképzési terv szerint lefolytatott gyakor­lat során az éleslövészeten és a kézigránátdobáson kí­vül gyakorolták az össze­vont karhatalmi feladato­kat is, és alaki foglalkozá­sokra is sor került. Termé­szetesen politikai foglalko­zások is voltak; előadást tartott — többek között — Rostás István, a Vöröske­reszt nyugalmazott főtitká­ra is munkásmozgalmi ta­pasztalatairól. Jutott idő a szellemi és a sportvetél­kedőkre is. A tábori élet, az össze­vont gyakorlatok jó előké­szítésről, magas színvonalú szervezésről és fegyelme­zett végrehajtásról adtak számot — ahogy ezt Bar- kóczy István, a megyei pa­rancsnokság kiképzési szak- szolgálat vezetője a hely­színen elmondotta. A mun­kásőrök szó szerint is jól állták a sarat. A jó szer­vezésre és az öntudatos fegyelemre vall az is, hogy a gyakorlaton való megje­lenés 97 százalékos volt. A régi ismerősökön kívül, mint Jaskó István, a Sajó- szentpéteri Üveggyár nyug­díjasa, alapítóként is ak­tív munkásőr, Négyessi Borbála, az Északmagyar­országi Vegyiművek labo­ránsa olyan fiatalokkal is megismerkedhettünk, mint amilyen Boros Gyula 22 éves lyukóbányai csillés, aki 1981-ben lett munkás- őr. Az egyenruhások kö­zött civil látogatók is meg­fordultak; a bázisüzemek képviselői, vezetői. De ott voltak a miskolci Berzevi- czy Gergely Kereskedelmi Szakközépiskola ifjúgárdis­tái is. A tábori körülmények szokatlanok még. A me­gyei parancsnok parancsa alapján, a kiképzési terv­ben meghatározott foglal­kozásokat, gyakorlatokat azonban maradéktalanul és fegyelmezetten hajtotta végre az egység. A tábori élet azonban nemcsak mun­ka, fegyelem. Vannak olyan oldalai is, amelyet a rossz időjárás sem ronthat el. A szellemi és sportvetélkedők, a tábori konyha ízes ételei és kiadós adagjai, a régi barátságok elmélyülése, az új barátságok születése, egyáltalán az együttlakás, a feladatok egymást segítő megoldása teszi igazán ösz- szekovácsolttá ezt a kollek­tívát is. Oravee Jáom A mezőkövesdi Kísmotor- és Gépgyár az idén is kiváló lett. Az eredményes termelő- munka mellett szépen ápod- gatják a gyár történetét is. A hetvenes évek elején létesült ez az üzesa. A tereiét sok munkát adott az építőiének, hiszen a talaj erősen vize­nyős, mocsaras volt. Jó ala­pot kellett építeni, rengeteg követ kellett a talajba sül­lyeszteni. És napjainkra, a menet közbeni fejlesztésekkel együtt igazán tetszetős gyár­rá változott Mindezt és az építkezéssel járó nehézsége­ket megtudtuk Pap Jánostól, a gyár dolgozójától, aki be­ruházó itt és társadalmi funkciója népfronttitkár. Na­gyon szép fényképalbum fog­lalja magába a fiatal gyár egész történetét, a kezdettől napjainkig, ö gyűjtötte egy­be. Megérné ha állandó kiál­lításon mutatnák be a fotó­album képeit felnagyítva, gyártörténeti felirattal el­látva. Igen tetszetős makettasztal látható az irodaház harmadik emeletén, felülnézetben. ki­csinyített másban látható az egész gyár, az épületkomple­xum, a terek, a sportpálya, az utak, a fák. Ez is Pap Já­nos keze munkáját dicséri, aki bizony sok időt töltött el en­nek elkészítésével, hiszen a parkolóban ott láthatók a zsebkéssel kifaragott, minia­tűr autók, az üzem területén a teherautók. A fák lombjai gémkapcsokra feldolgozott; zöldre festett vattából készül­tek. Sok ügyes megoldás lát­ható az asztalon. Ennek érté­ke jelenleg eléri a 150 000 fo­rintot is. Jó dolog ilyennel ta­lálkozni, hiszen ez a terep­asztal egyben történeti doku­mentum is. B. L Variációk egy témára Telefonálni valóm akadt # a minap. Hívom a be­jelentőt Hallom, hogy kicseng a vonal, de nem ve­szi fel senkt Ideges vagyok, sietnék, érzem, hogy tolak­szik a vérnyomásom. Aztán türelmem vesztve újra kezd­tem az egészet Végre, kis kattanás után kedves női hang jelentkezik: — Hármas bejelentő, jó napot kívánok! Mondom a saját számomat — és motyogni kezdek vala­mit, ami a jó napot és ke­zét csókolom közötti érthe- tetlenség. Azután közlöm, hogy kivel akarok beszélni. A kedves hangú visszais­métli, én megköszönöm és érzem, hogy szétárad ben­nem valami megmagyaráz­hatatlan nyugalom. Kíváncsi ember vagyok. Hívom a távbeszélő osztály vezetőjét. Elmondom a tör­ténteket és kérdem, mi tör­tént a postán. Kedvesen fel­világosít, hogy ez előírás, a bejelentőnek köszönnie kell, mert a posta szolgál­tató cég és a kedves ügy­fél érdekében dolgozik. Az udvariasság kötelező minden postás dolgozóra. Ezt külön tanfolyamon is oktatják. Megköszönöm a felvilágosí­tást, de haji tovább a kí­váncsiság. Jó. jó; a telefon ugye, személytelen. Hogy néz ez ki élőben? Megyek a fő­postára. Kevesen lézengenek a váróban, van időm szét­nézni. Az ablakokban ízlé­ses felirat, fekete alapon sárga betűk. Valamilyen Il­dikó, Másmilyen Mariann ... És milyen helyesek, kedve­sek, mosolygósak! Kár, hogy ritkán járok errefelé. Az­után eszembe jut, hogy teg­nap három eladót láttam . trécselni az egyik üzletben, és mikor nyakam behúzva köszöntem, unottan nézett végig rajtam egyikük. Óva­tos kérdésemre, hogy mit kérek, van-e, egy „nincs” választ kaptam. Végigfutott bennem a sok restelkedő ér­zés, mikor vissza sem kö­szöntek, bár több helyen is megfordultam. Édesanyám gyermekkoromban arra ta­nított, hogy köszönni illen­dőség, fogadni kötelesség, hát hová jutottam felnőtt fejjel... És most: nekem köszöntek. Előre! * Hivatalos útra mentem a közelmúltban néhány mun­katársammal. Három hölgy, két férfi, megtöltöttünk egy vasúti fülkét. A jegypénz­tárak körüli bonyodalmak, lökdösődés után • örültünk, hogy a -hatórás pesti gyor­son kényelmes helyet kap­tunk. Ütközben csendesen beszélgettünk, néztünk ki az ablakon, hogy zöldell a ve­tés, milyen békés a táj. Az újság meg tele van ijesztge­tésekkel, hogy a rakétákat lerakják-e vagy sem, pedig az emberi élet csak egyszer élhető végig, nem mindegy, hogyan fejeződik be. A bé­kés hangulatot csattanás szakítja meg — az ajtót vágta ki valaki, összereze­nek, de felocsúdni smes időm, erélyes hang szól pa- rancsolóan: — Kérem a je­gyeket 1 — Megszeppenve né­zek az ajtó szélességét ki­töltő alacsony kalauznőre, aki a kezében levő felségjel- vényt, a lyukasztót határo­zottan szorongatva tekint a megzavart társaságra. Ügy érzem magam, mint aki po­tyázni akart, de rajtacsíp­tek. Óvatosan nyújtom a jegyet, kattan a felségjel­vény. A többiek szintén csendesen, szerényen muto­gatják az írásos bizonyíté­kot, hogy joguk van itt tar­tózkodni. Azután ismét csa­pódik az ajtó — mi meg csak nézünk egymásra. Füzesabonyban leszállunk, A kicsi molett kalauznő az utolsó kocsi lépcsőjénél tá­maszkodik. Menet közben rá- mosolygok: — Mondja, ma­ga mindig ilyen haragos az utasokkal? — Nem — fe­leli ő —, csak akkor, ami­kor korán kell kelni! — Kí­váncsiságom most sem hagy nyugodni, tovább firtatom: — Mindennap korán kel és mindig ilyen erélyes? — Azután kibújik belőlem az oktató: mennyivel kedvesebb lenne, ha azt mondaná, jó reggelt kívánok; kérem a jegyeket kezelésre. Válasza lehengerel: — Én köszön­tem, de kinéztek az abl»4 kon! i I I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents