Észak-Magyarország, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-22 / 94. szám
19S3. április 22., péntek Munkásmozgalmi emlékhelyeink gyűjteménye Mini n fecskék, tjfjf m. © rakortok fel egymós mellé a nagyszünetben « miskolci közgazdasági szak. középiskola diákjai a folyosói karfa mellett. Könyv a kézben — alighanem nehéz óra következik de ez ne tévesszen meg senkit. Az aula nyüzsgő forgatagára is remek kilátás nyílik innen. Fotó: Laczó József ' Az elmúlt ér végén egy sikertelen rendezvény után szomorkás hangulatban üldögéltek a szervezők. A megyei cég képviselője aztán előállt a „vigasszal”: majd ha megkapja a fegyelmit, akkor nem felejti el továbbadni „lefelé” ... i Ez a szituáció ötlött fel ! bennem, amikor Mezőköves- i den, a városi tanács vb művelődésügyi osztályának vezetőjével beszélgetve ezeket jegyezhettem papírra: — Van ebben a csapatban összetartás (az osztály dolgozóiról van szó), s a vezetési stílusomhoz hozzátari tozik, hogy ha letolnak va- í tárni ért, azt nem hárítom át ! «lesen a munkatársaimra. i Arról váltottunk szót Mórtíz Miklós osztályvezetővel, hogy egy város életében mit jelent közművelődésről be- sséhM, milyenek a kapcsolatok, s az irányításban dolgosó vezető miben látja teendőjét? — Nincs nap, hogy Pe találkoznánk írásban és szóban a fogalommal: közművelődés ... Általában mondjak, sok esetben tálán nem is ugyanazt értve rajta. Ott mire gondol, ha azt mondom: közművelődési Esetleg semleges ... — Nem semleges számomra. Itt azt gondolom a közművelődésről, bogy az azoknak a reálisan meglevő kulturális igényeknek a kielégítését jelenti, amik a város lakossága részéről megvannak. — Mennyire ismertek ezek | az igények? — Nem eléggé. Az volna az álmom: rendelkezzünk egyszer olyan adatbankkal, amely megfelelő választ tud| na adni arra a kérdésre: milyen művelődési igényei vannak a városban élőknek? Hogy tudjuk végre egyszer, mit kell adni! Az á gondom: sokszor sötétben hadakozunk; az intézmények szervezik a programokat, de ott lóg a kérdőjel: amit adni akarnak, az vajon menynyire kell az embereknek? — Jelzések azért bizonyára „felfoghatók”... — Az a szerencse, hogy egyre jobban megnyilatkoznak az üzemek, vállalatok, szövetkezetek. Maguk is aktívak, kiállításokat rendeznek, műsorokat, s ezek igényfelkeltőek lehetnek. Sajnos nemegyszer mi is utólag értesülünk ezekről, vagyis a koordinációba:? előbbre kell lépnünk. Az igények megismerésére az alapvető lépések megvannak. A művelődési központ minden évben kiküldi a felmérőlapokat. Csak még az az ismeretünk hiányzik, hogy az ezekre adott válaszok valóban közösségi igényt jeleznek, vagy például az van, hogy egy szocialista brigádvezető a maga érdeklődésének megfelelően válaszol... — Az utóbbi években egyre többet lehetett hallani a müvelödésiotthon-hálózat tevékenységrendszerének megújításáról; a kísérletekről. „Nyitott házról”, „előtérkí- sérletröV. Mi a véleménye erről? — Két évvel ezelőtt mi is 1 részt vettünk a megye népművelőinek tapasztalatszerző kőrútján. Utána bele is fogi tunk, de azt hiszem, nem gondoltuk át teljesen a lényegét a kísérleteknek. Mert nem elég hinni, hogy ha azt mondjuk: „nyitott ház” — akkor jönnek is az emberek; kevés az, ha kiteszünk az előtérbe három plakátot és el van kalapálva ... Kedveltté kell tenni az intézményt, hogy aki akar, oda menjen, és jól érezze magát, igényelje a szolgáltatásokat. Én úgy látom, mindkét Intézményünk képes újat adni a város lakosságának. A meglevő hagyományos formák mellett jobban kell figyelni, mivel foglalkoznak az emberek. Ha a fóliázás „megy”, vagy fellendül a kisállattenyésztés, akkor ezeket be kell építeni a közművelődési tevékenységrendszerbe. Egyébként a munkakultúrához kapcsolódó területeken megvan a megfelelő kezdeményezés; a szakmai ismeretek nyújtásában is. Az általános műveltségben nehezebb a dolog, ott a saját belátás dominál, dönt a részvételben. — Sokszor panaszkodtak már népművelők, hogy az intézményi munka megítélésekor a statisztikai rovatokba „begyömöszölhető” rendezvények alapján ítélik meg a munkájukat. A sok apró lépésből összeálló „nyitás“ nem értékelődik. Mezőkövesden mi a helyzet? — Nyugodtam mcmdhnbom, hogy a nagy hagyományú rendezvényeket igényelve és kérve is, a művelődési központ tevékenységében a mindennapi aprómunkát értékeljük. Ax a fokmérője a működésnek, hogy milyen kapcsolatot alakítottak az üzemekkel, a nagyobb közösségekkel, hogyan tudják tár- sadalmasítani tevékenységüket? Tehát nem a statisztika a döntő __ t i, vezetésről — Ehhez persze az kell, hogy az irányításban dolgozók tudjanak arról, mi „megy" a művelődési központban? ... — Mezőkövesd speciális terület. Ritkán múlik el nap, hogy ne volnék olt az intézményben, és nem azért, mert arra megyek haza ... Munkatársaim szintén gyakori vendégek, és sokszor nem vendégek meg „irányítók”, hanem cselekvő részesei a munkának. — Tíz éve osztályvezető Mezőkövesden, még nincs harminchat éves, idén megkapta a Munka Érdemrend bronz fokozatát. Nyilván jól érzi itt magát__ — Már említettem, hogy az osztályon nagyon jó csapat van, egy-egy kézmozdulatból értjük egymást. Amikor 1973. június 16-án idekerültem, különösképpen nem tudtam, mi a dolga az osztályvezetőnek. Korábban zárt intézményben dolgoztam, kollégiumi nevelőtanárként. Aztán „kinyílt” a város; óvodák, iskolák, könyvtár, művelődés központ, múzeum, kollégiumok működésével kerültem ' hivatali kapcsolatba. Alapvető feladatnak tartottam, hogy ismertek legyünk a város életében; ismerkedni — é* megismertetni magunkat, ez volt a céh Ehhez mozogni kellett és kell, részt vállalni a közéletben. Nagy pozitívum, bogy a gazdálkodó egységekkel is olyan kapcsolatot építettünk, hogy nem muszáj bemutatkozni, ha bemegyünk. Azt mondják: „Ölj le...”. És egy nagyon fontos tényező járul hozzá még a jó közérzethez: Mezőkövesden a vezetésben stabilitás van, s általában is a stabilitás a jellemző. Itt jól érezheti magát az ember ... Ténagy József Hol volt a nógrádi bányászellenállók főhadiszállása a német megszállás idején? Melyik házban működött Székesfehérvár ostroma alatt az a rádióadó, amelyről az Alba Regia című film készült? Hol lakott Petőfi családjával 1849-ben és merre- felé bujdokolt Táncsics a szabadságharc bukása után ? Mindez olyan történelmi esemény, amely egy-egy épülethez, házhoz, utcához, közterülethez fűződik. Ma már a legtöbb helyen márvány- tábla örökíti meg az ott történtek emlékét, az arra járók meg-megáltnak egy percre, elolvassák a szöveget, talán el is gondolkoznak rajta. Ám — valljuk be — kevesen vannak országszerte, akik kapásból tudnának válaszolni akárcsak a bevezetőben feltett kérdésekre is. Elkoptatott a szó, mégis igaz: mulasztást, sok évtizedes mulasztást pótolnak azzal a munkával, amely mostanában — s ezen az 1980-as évek értendők — a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum irányításával folyik. Nagy feladatra vállalkoztak a szakemberek: elkészítik a magyar történelmi emlékhelyek kataszterét. Hogy ez mekkora manka, a résztvevők névsora is matatja: részt vesz a kataszter elkészítésében a Munkás- mozgalmi Múzeumon kívül a Hazafias Népfront, a Művelődési Minisztérium, a Párt- történeti Intézet, az Országos Műemléki Felügyelőség, a Partizán Szövetség, a Történettudományi és a Hadtörténeti Intézet — s még nem szóltunk a megyei levéltárakról, Béwmolaü, párt- vdúnnnokiA. A Kata. kSf sem teljes. Nem utolsósorban azért, mert a nagy munkában mindenkitől szívesen várják és fogadják a segítséget. Megtörténhet — és volt már rá példa —, hogy városok, községek lokálpatriótái olyan helybeli nevezetes helyről tudnak, amely mindeddig elkerülte a tudomány művelőinek figyelmét. Pedig talán ott is helye lenne egy emléktáblának ... A kataszter elkészítése ugyanis két részből áll. Egyrészt azokat a helyeket térképezik fel, amelyeket mér megjelöltek. Kartonra kerül minden emléktábla, szobor és emlékmű, amelyet 1832 és 1962 között történt esemény vagy ekkor élt nagy személyiség emlékére avattak. Kivételt képeznek — az utcatáblák. Köztudott ugyanis, hogy sok helyen neveztek el utcát nagy személyiségekről, bár az illetőnek személyes kapcsolata nem volt azzal a várossal, vagy községgel. Budapesten pedig éppen nem ritka, hogy az itt élt nagy államférfi, író vagy tudós egykori lakásától távoli kerületben neveztek el róla utcát, s ott mindjárt emléktáblát is elhelyeztek. Az idén lezárják a katasztert, az addig méltó helyükre kerülő emléktáblák, szobrok még belekerülnek. Mégpedig nem csupán a hely. A kartonokon szerepel majd a történelmi esemény rövid leírása, a kiemelkedő személyiség működésének ismertetése, az emléktábla vagy szobor, emlékmű felállításának időpontja, a létesítő, a tervező, a kivitelező és a fenntartó neve. Ugyancsak a kartonra kerül az emlékmű fényképe, valamint az emléktábla vagy szobortalapzat felirata, építészeti leírása és a mindezeket ismertető bibliográfia. Ennyiből is kiderül, hogy nem csekély munka a kataszter elkészítése. Pedig — talán ez a könnyebbik része A nehezebb a másik fele: azoknak a nevezetes helyeknek a felderítése, amelyeket mindeddig nem jelöltek meg. A közelmúlt — talán a legutóbbi fél évszázad — eseményeit sok helyen még élő tanúk őrzik, őket, illetve többnyire pártarchívumokban őrzött visszaemlékezéseiket is igénybe veszik a helybeli munkásmozgalmi, antifasiszta, ellenállási emlékhelyek felderítéséhez. Minél tovább mennek visz- sza a múltba, annál nehezebb a történelmi emlékhelyek, a haladó személyiségekkel kapcsolatban volt épületek megjelölése. Annál is inkább, mert a városok rekonstrukciói, a régi épületek bontásai során számos olyan ház tűnt el, amelyről kevesen tudták (vagy valamilyen úton-módon utólag derült ki), hogy az öreg falak nagy események tanúi voltak egykor. (Petőfi életének például számos mozzanata szerepel majd a kataszterben, de a nagy forradalma r-köl tő olyan sok helyen járt, hogy bizonyos: még mindig akad felderítetlen epizódja vándorlásainak.. Tűi a pontos kataszteren — a nagyközönség is gyakorlati hasznát látja majd ennek az egész országra kiterjedő munkának. A tervek szerint 1985. április 4-re jelenik meg a gyűjtés eredménye egy kötetben. A budapesti emlékhelyek részletes felsorolása vezeti be a könyvet, kerületenként található meg itt minden, a fővárosban megjelölt épület, illetve szobor és emlékmű, ami az 1832 óta lezajlott történelmi események, illetve az azóta működött haladó személyiségek emlékét őrzi. ABC-sorrendben követik a fővárost a megyék, ugyancsak részletesen bemutatva az emlékhelyeket, akár a megyeszékhelyen, akár valamelyik kisközségben találhatók. A kötetben 200 fénykép és több részletes térkép kap helyet, arányosan elosztva Budapest és a 19 megye között. Függelék egészíti ki a kötetet Itt azokat a magyar történelmi emlékhelyeiket ismertetik, amelyek Magyarország jelenlegi határain kívül vannak. Évek óta tart a gyűjtőmunka, elsősorban a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban, de részt vesznek benne más könyvtárak, levéltárak, intézmények is. És — nem utolsósorban — a fiatalok. Két évvel ezelőtt a KISZ pályázatot hirdetett középiskolások számára, s a pályamunkákban sok olyan, valóban megörökítésre érdemes helyről számoltak be, amelyekről addig a szakemberek sem tudtak. S ilyen házak, terek, középületeik vagy akár tanyák — bizonyára még mindig vannak. Résztvevők, szemtanúk továbbra is jelentkezhetnek minden, a gyűjtésbe bevont intézménynél. Hiszen saját történelmünkről van szó, s arról lehet sokat tudni — de sohasem eleget Várkonyi Endre Az aranyeső sárgáját lassan elnyomja a zöld. A krumplit talán nem régen ültethették el a veteményeskertben, mert a gödröket még nem egyengette síkra se az eső, se a szél. Akit keresünk, Erdős Ká- rolyné, Cserépfalu könyvtárosa. Itt a faluban gyerekeknek Gyöngyike néni, a hasonló kordáknak Gyöngyike. Talán a délutáni beszélgetést vágtuk ketté, az is lehet, hogy á ház körüli teendők halasztódtak az estébe. Szabadkoznánk, hogy nem tudtuk a nyitvatartás idejét, de meg akartuk nézni a könyvtárat. Magyarázkodnánk, de nem hagyja. Veszi mindjárt a kulcsot. — mondja —, különben is szívesen megy fel mindig, az iskolásokkal is úgy egyezkedtek; ha kell, hát szólnak. A gyerekek az iskolával ezért azután többnyire olyan napokon járnak a foglalkozásokra, amikor nincs hivatalos nyitvatartás. Nyugodtan tarthatják az órát, neki meg nem kell bezárnia az ajtót a könyvért bekopogok előtt. Kitelik az idejéből, annál meg nincs szörnyűbb dolog, mint az előtt zárni az ajtót, aki olvasnivalóért jött. Akár felnőtt, akár gyerek — ne várjon. Kézben már a kulcs, sétálunk a napsütötte cserépfalui utcám a könyvtár felé. Akinek kenyere a könyv... — Itt születtem, ebben a házban — mondja, pillanatra megállva. Megtorpanása azóta is előttem van, talán azért, mert akkor már túl voltam a kérdésen, hogy a földművesek ivadékából hogyan is lett könyvtáros? „Hát úgy, mondta akkor, hogy addig kértem, hadd lehessek könyvtáros, amíg egyszer megkönyörültek rajtam. Elköltözött a faluból az akkori könyvtáros, s mert rajtam kívül senki sem akarta, ideadták ..De hát miért akarta? — makacskodtam. S amit akkor nem tettem hozzá, csak hozzágondoltam; ritka dolog, hogy a néhány száz forintos tiszteletdíjas könyvtárosságért jelentkezzen újra meg újra valaki. — Miért? Mert szeretem a könyveket, mert szeretek olvasni. Csak ennyi. Nagyapám a biblián kívül legfeljebb a Függetlenséget olvasta. Igaz, az ő korában az is nagy dolog volt, hogy egy földműves újságot járasson. A "ám — aki belém ültette a könyvek tiszteletét és szeretetét —, már igazi olvasó volt. Ta. Ián csak ha hárman voltak a faluban, akik könyveket vettek. Ö a történelmi tárgyú könyveket szerette, azokat bújta esténként, ha megtért a földről. Azt hiszem, akkor ivódott belém, hogy nem teljes a nap, ha nem olvastunk. — A maiak? — Nem szegény ez a falu. Igaz, megdolgozik érte keményen. De sokan azt mondják, ezért nem érnek rá olvasni... Ezt nem tudom megérteni, mint ahogyan azt sem, amikor bejött az egyik kislány. Nézegette a könyveket, leült olvasgatni. Beírjalak? — kérdeztem, mert láttam, hogy jól érzi magát. Ne tessék — szinte megrémült. — Kikapok az anyukámtól. Azóta is rág bennem ez a mondat; mert úgy gondolom, a szülőnek inkább örülnie kellene annak, ha szívesen olvas a gyereke. Ne higgye, hogy mindenki ilyen. Sokan vásárolnak, gyűjtenek is könyvet, azt hiszem, az olvasói létszámon sincs szégyellni valónk. Most írtam be a 263-at. Felnőttek, gyerekek vegyesen. A gyerekek különben is szinte már sorakoznak az ajtóban a hétfői és a pénteki nyitás idején; beülnek, játszanak, olvasnak. Beveszik magukat a könyvtárba, Igaz, néha a sakkon kívül semmihez sem nyúlnak, de nem is az a fontos néha, hogy csendben, illedelmesen olvasgassanak, hanem hogy érezzék, a könyvtárban otthon lehet lenni. Jó otthon lenni. A felnőttek meg úgysem nagyon ülnek le, csak jönnek és mennek, leteszik, amit kiolvastak, viszik, amit csak ki fognak olvasni. — És mit visznek? — Nem tudom, másutt hogy van ez, nálunk a szépirodalomnak van keletje, a szak- irodalomnak, az ismeretterjesztőnek kevésbé. Akik azt is olvasnak, többnyire megveszik maguknak. Ha van ház, ahol nincs könyv, az bizony kevés van. A házikönyvtár már nem kuriózum, mint az apámé volt. Persze vannak kivételek. Van egy olvasóm, aki mindent elolvas, ami a második világháborúról szól. Regényt, visszaemlékezést, történelmi tanulmányt. Pedig be sincs iratkozva, a lánya hozza-vi- szl neki a könyveket. Ilyenkor néha nehéz a szívem. Mert ehhez véges egy kis könyvtár állománya. A múltkor Is üres kézzel engedtem haza a lányát, mindegyik könyvjegyen rajta volt az olvasójegyének a száma, ami belevág az érdeklődésébe. Ha vásárolok, persze eszembe jut. És szeretném megpróbálni, hogy mást is olvasson el. Már régen bent vagyunk a könyvtárban, amely valaha egészen más célra épült. Templomnak — de annak sohase szolgált. A belső helyiségnek sajátos hangulata van — s a könyvek már roska- dásig nyomják a polcokat. Apróbb javítások, egy szőnyeg talán ráférne — no és a külső, bejárati ajtót ts rendbe kellene hozni — de azért érezni: a „gazda” szereti a könyvtárat. így igyekszik rendben tartani, hogy maga is jól érezze magát benne. A nyitott ajtón beles egy gyerek — azután bebátorkodik. Csalódott, hogy most nem lehet maradni. — Gyöngyike néni? Ki az igazi olvasó? — Ki az igazi? Talán az, akinek úgy kenyere a könyv, hogy nem érzi teljesnek, befejezettnek a napot, ha nem olvas legalább néhány oldalt. Ügy gondolom az, aki nem akkor olvas, amikor kedve szottyan, hanem napra nap, mert örömöt talál benne. Csutorás Annamária
