Észak-Magyarország, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-22 / 18. szám
1983. januór 22., szombat ESZAK-MAGYARORSZAG 7 Kivi emberek A kifejezés — köví embereK — az egri remete, Gárdonyi Géza tollából való. Ä századforduló városlakóit nevezte így. akik napjainkra mind többen leszhek. Nem jobbak, nem rosszabbak, mint eíödeik, legfeljebb mások. Ma, ilyenek ... A kirakatrendező Az esernyő Pasas „A pasasról” .a televízióban, a kulturális hetilap iljú riportere szólt, röpke nehány perc alatt féltucat- szor. Szemmel láthatóan örült az alkalomnak, hogy végre a nyilvánosság előtt mondhatja e] a történetet, hogyan sikerült elkészíteni a szenzáció-szagú beszélgetést (hiszen annak idején a néző csak a produktumot láthatta, hallhatta, ám sok-- szór újabb riportba kívánkozna, miként jut hozzá az ember.) A riporter hát végre elmondhatta, hogyan segített neki „a pasas” az újdonsült Nobel-díjas írót, Garcia Marquezt mikrofonközeibe keríteni, lévén ez „a pasas” az író egy közeli jó barátja, mellesleg civilben aktív politikus, szenátor. „A pasas” riporterünk szomszédságában ült azon a jeles díjkiosztó ünnepélyen, ott szólította meg a riporter, (bár gyanítani, ott nemigen pasasozva). Bizonyára megadta a minden embernek, így az idegennek is kijáró tiszteletet, „pasasunk” pedig — miért, miért nem, az ő dolga —, segített-.. Az interjú, az irodalom- kedvelők örömére, elkészült (a pasas persze nemigen láthatta sem azt, Sem az élménybeszámolót, lévén Kolumbia .távol Bűdapest- től), érdekfeszítő volt a beszélgetés megszervezésének története is. Mindössze „a pasas” nyomán álltam föl rossz szájízzel! a műhelytitkokkal foglalkozó adás után, a képernyő elől. Hiszen a többszöri pasasozás helyett a riporter használhatott volna egy- egy fazont, pofát, kajrnót, esetleg pókot, .kobakot, nudlit, Hokedlit stb. \ Ja, és talán mondhatott volna — jobb híján —, egyszerűen férfit is. Persze, ö tudja, miért nem tette. Azzal viszont a néző van tisztában: a stilus, maga az ember. —des Kockás ing, farmer, jókora szakáll. Sportos alkat, kezdődő pocakkal. A kirakatrendező, har- mincegynéhány évével Mis- . kolcon a szakma öregjei közé tartozik. Idestova több, mint tizenöt éve, hogy zsebében az autó-motorszerelő szakmunkás-bizonyitvány- nyal — kirakatrendező lett. A hajdani ólmok, a képző-, művészeti főiskoláról kirakatrendezői mesterlevéllé váltak, s ki tudja hány hely után most már évek óta, negyedmagával a nagyváros egyik forgalmas üzletének dekoratőre. — Ezt a szakmát is vagy pénzért csinálja az ember, vagy elképzeléseit igyekszik megvalósítani. Előbbiek általában a szakmában maradnak, utóbbiak, egy idő után továbbállnak. Azt is megmondom, miért. A kirakatrendező első számú ellenlábasa a kereskedő. Nem,í hogy egyetlen fillér jutalékot nem kapunk az üzlet forgalma után (amiből különben még a takarítók is részesednek), de az elkészült kirakat egyensúlyát, összképét épp a kereskedő, aki rögtön felborítja. Megtörni áruval, feliratokat gyárt hozzá, és a mi munkánk abban a pillanatban értelmét vesztette. A miskolci kirakatok a szakember szerint középszerűek. Nem csúnyábbak, nem is gusztusosabbak, mint az ország bármelyik városának kirakatai. A kirakatrendezéssel foglalkozók nagyobbik része (s ez országos jelenség) szakképzetlen. Miskolcon mindössze egy- harmaduk rendelkezik munkakörének megfelelő iskolai végzettséggel, s közöttük négy (I), aki mesterlevelet is szerzett. A kirakatrendezés csak az ’üveglap túloldaláról könnyű foglalatosság. A valóságban: nemegyszer nehéz fizikai munka. És az ügyes kezű kirakatos különben alkalmi munkával keresi a státusban dolgozókénál sokkal vastagabb karéj kenyerét. A kirakatrendezés — a közhiedelemmel ellentétben —, nem, divatos foglalatosság. Nincs elegendő ember, de a kirakatokat évszakokhoz, alkalmakhoz, akciókhoz folyton cserélni kell. Az állandó sietség „eredménye”: meglátszik. • Az Ízléses kirakathoz nem föltétlenül szükséges — mint azt annyian gondolnánk •—, jókora pénzeszsák. És a képlet megfordítva is igaz. Nem biztos, hogy a sok pénzből... Itt is — mint annyi más helyen — nap mint nap szükség lenne a sziporkázó ötleteki\e. De hát nap mint nap, mint a mestervizsgán, nem lehet remekelni kirakatot. Egy .életen keresztül különösen nem. Nagy á cse- télődés. Aki marad, sorsába beletörődik. Szakmai fejlődésre nem sok lehetőség van. Hasonlóan kevés a visszajelzés a munkájukról. Ha pedig van, nem biztos, hogy hozzáértő. A harmincvalahány éves kirakatrendező megfáradt, • kicsit, keserű ember. Aztán, véletlenül, szóba kerülnek az autók. Jómaga első osztályú rallye-verseny- ző. (Évi szabadsága mellé 24 nap pótszabadság jár •neki.) A bajnoki évad versenysorozatáról csillanó szemmel beszél. Kocsija közelében, szerelés, edzés, vagy versenyzés idején töltődnek fel — kocsijához hasonlóan —, saját „akkumulátorai” is. Munka közben ezzel „világít”. . Persze, a saját áramforrás sokkal jobb. Mert az akkumulátorok — úgy mondják — egy idő után megkopnak. Olyankor teljesítményük csökken. Eleinte még bepörgetik az indítómotort, később már csak nyiszegtetik. Aztán a rájük^kötött lámpák is kisebb fénnyel világítanak. Végül kihunynak. Ilyenkor az akkumulátort cserélni kell. Cs. Cs. A professzor valahol elhagyta az esernyőjét, minden bizonnyal nem először történt vele ilyesmi. Délelőtt öt boltban is járt, hogy ajándékot vásároljon a felesegének születésnapjára. Visszament hát mind az öt üzletbe, érdeklődve az esernyő után. Sorra járta a könyvesboltot, a porcelán- és virágüzletet, s betért a cukrászdába, de mindenütt ugyanaz volt a válasz: Sajnáljuk, valami tó- j védés lehet, mert mi semmiféle esernyőt 6em láttunk. Az ötödik helyen, a liang- lemezböltban aztán örömmel pillantotta meg az egyik sarokban az elhagyott esernyőt, s lelkendezve mondott köszönetét a boltosnak: , — ön az egyetlen becsületes ember. A többiek mind a négyen egy húron pendültek —, tagadtak a végletekig. — FECSKE CSABA: Kép Középen állok én, a két szülő között,, kapocsként iogva egybe — mit is? — a képet, szét ne esne az, mi, itt még csak éppen készülőfélben: krizantémkert, már őszülő, s az érzelgős fényképész kedve szerint tán, kissé elmerengve mi hárman, és az — elkapott — idő, a pillanat, mely mint a lepke gombostüliegyre szúrva, már örök pózba dermedt, a por belepte Mögöttem rjiint a macska sündörög megfoghatatlan, szürke árnyam, s ami a legszebb: nincs szakállam ’ Nem bírja tovább a nyüszítést, hát felkel. A kutya az ágy elé szökken, bundájáról lerázza a havat, li.rkcsóvúlva fészkelődbe a keskeny rongyszőnyegen. Az öreg bekapcsolja a re- zsót, meghúzza a pálinkás- üveget, kávét tesz tol, a kutyának az esti bablevesből melegít. Mire lefő a kávé, a kutya már végez- a levessel, rágós nélkül nyelte a beleaprított jókora ke- nyérdarabokat, bundája is megszáradt, hát az öreget figyeli, amint az égett szagú fekete levet iszogatja. Megérkezik az asszony. Szatyraitól megszabadulva a tükör elé lép, leveszi kalapját. frizuráját rendezgeti. Az öreg, a pufajka gombolásával már odakünn vesződik, nyughass, szól az ugrándozó kutyára, meg a végén fellöksz. A rozsdás lakat nehezen enged. Lehajtja a bádogtáblákat, kinyitja az oldalajtót, a villanykapcsolóhoz lép. Két nátriumgőz-lámpa mélázva próbálja áttörni a vastag ködöt. A pultban lapuló fegyverládáért nyúl. Előszedegeti a kopott légpuskákat, ellenőrzi irányzékuk. felhúzza, elsüti, aztán a céltábláknak támasztja, sorban, mind a kilencet. A másik bódé következik. Átvisz négy puskát, mire visszajön, már várják. Puskát ad a fiúknak, aztán cigarettára gyújt, a ködbe bámulva fújja a füstöt. A két ólomszem a pléhen koppan, a fiúknak nincs több pénzük, .görnyedt alak-. juk eltűnik a ködben. — Reggeli! — dugja ki fejét az asszony a keskeny- re nyitott ajtón. A reggeli ma is szalonna, tojással. Az asszony már evett, most harisnyanadrágját igyekszik vastagabbra cserélni,, Orkánnadrágot húz rá. fülűire pufajkát vesz. Mire az öreg, kezében a forró borral lecsoszog a lépcsőn, ő már helyén, a távolabbi bódéban ül. Az asszony nézelődik, mikor megunja, reszel '( szed elő, körmeivel bíbelődik, föl-fölnéz, ha járókelő közeledik. Az öreg bekapcsolja a rádiót. — „Híreket mondunk ..." — zenét keresgélve tekergeti a gombot ..Frédi jó emberünk .. Aztán a kutyával incselkedik. Az boldogan csahol, kapkod az orra előtt kalimpáló csizma után. Az asszony befejezi a körömreszelést, megint a levegőt bámulja. A ritkuló ködben ellát a túlsó sarokig. A közeli buszmegállóban utasok gyülekeznek. A fiatal pár megunja a várakozást, a bódéhoz lépnek. A lány megadóan fizet, aztán elfordul a pulttól. A fiú új lövésre kér pénzt, a lány ellenkezik, a megérkező busz eldönti a vitát. Tizenegyet üt. a közeli templom órája. Ilyenkor a kutyának int, s elindul az öreg a közeli italmérésbe, vegyespálinkája elíogyaszr tására. Dél van, mire visszaér. Az asszony ebéd után néz, az öreg cigarettára gyújt, jólesne még egy pohárkával, bámul a füst után. — Kész az ebéd! —: nyílik az ajtó, a lakókocsiból vastag párák szöknek a szabadba. Az öreg megszívja cigarettáját, a csutkát a bódé előtti pocsolyába dobja. - s elcsoszog. "Ebéd után gőzölgő borral baktat lefelé. Már fél tucat suhanc várja. Tölt, puskát adv zsebre dugja a pénzt, aztán rágyújt. Mikoi az asszony végez a mosogatással, nyomban beül a másik bódéba. Ha vendég 5ön, tölt,x el teszi a pénzt, különben ül, egész délután. Az öreg a pultból olajos rongyot szed elő, nekilát puskát fényesíteni. Néha rágyújt, s a füst után bámuL Szürkül. Felkattintja a többi lámpát is, foghíjas körtefüzér a bódék körül, s a pultnak támaszkodva vár. Nagyritkán jön valaki, egyket lövés, aztán az öreg megint egyedül marad. Az asszony már a vacsorával törődik, a kutya hasra fekve szuszog a pultban, egyep, y hangosabb lövés után nagyokat sóhajt. Nyolc óra körül az asszony wacsorát kiált. Az öreg összeszedi a puskákat, elkattintja a villanyt. A kulcsokat zsebre dugva, nyomában a kutyával, csoszog a sötétben. Az asztalon paprikás krumpli gőzölög, mielőtt nekiül, a szekrényből. üveget szed elő. Meghúzza, aztán tölt a vizespohárba. Vacsora után nyomban elalszik. A kutya nyüszítésére ébred. ahogy körmével kotorja az ajtót. Hát fölkel, beengedi. Aztán bekapcsolja a rezsót. kávét készíí oda. a kutyának az esti paprikás krumpliból melegít... Csendes Csaba
