Észak-Magyarország, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-06 / 261. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1982. november 6., szombat a tesfvérmegyéből Rab Zsuzsa: Orosz táj Lenke/ Zoltán rajza A Borsod és Vologda megye között fennálló testvérmegyei kapcsolat élő, virágzó, s egyáltalán nem szorítkozik a protokolláris keretek közé. Egyebek között igen élénk és gyümölcsöző o képzőművészek kapcsolata. Emlékezetes, hogy néhány éve a miskolci országos grafikai biennálén vettek részt a vologdoi grafikusok, mégpedig igen jelentős gyűjteménnyel, majd amikor delegációjuk hazautazott, a kiállítás anyagát ünnepélyesen Borsod megyének ajándékozták. Ezek a grafikák vándor- kiállítás formájában azóta a megye jelentős részét bejárták. Az elmúlt évben vologdai művészdelegáció járt nálunk, itt laktak a müvésztelepen, dolgoztak, ismerkedtek a helyi képzőművészekkel és a szélesebb társadalommal. Az idén nyáron Borsod—Miskolcból négytagú művészdelegáció indult Vologdába, hogy ott töltsön egy hónapot. A delegáció tagjai voltak: Feledy Gyula Kossuth-di- jas, kétszeres Munkácsy-díjas, SZOT-díjas, a Magyar Nép- köztársaság érdemes -művésze, grafikusművész, Lenkey Zoltán Munkácsy-díjas grafikusművész, Mazsaroff Miklós Munkácsy-díjas festőművész, o Magyar Képzőművészek Szövetsége Észak-magyarországi területi Szervezetének titkára, valamint Pető János grafikusművész. Egyhónapos vo- kogdai tartózkodásuk alott mindnégyen ige« sokat dolgoztak, vázlatokat, útirajzokot készítettek, mintegy „feljegyzéseket", esetleg később realizálandó nagyobb művekhez. Lenkey Zolán már kamarakiállítást is rendezett Rajzok Vologdából címmel, nagyobb kiállításra készül az évvégén Feledy Gyula, Pető Jánosnak pedig a Miskolci Galériában látható gyűjteményes tárlatán fedezhetők fel a vologdai emlékek. Mazsaroff Miklós festő, nála — a műfajból adódóan — hosszabb a feldolgozás ideje, de rajzokkal ő is készen áll. E négy képzőművész vologdai útirajzaiból láthatnak most olvasóink egyet-egyet Vologda környékén fn* Egy eszlendőnyit éljünk bár csupán Egy esztendőnyit éljünk bár csupán - reménytelen is gondoljunk előbbre — egy esztendőnyit éljünk bár csupán, de vakmerőn, gátakkal nem törődve. Vágy tépje szívünk, magasság utón, őszinteség, igazság szárba szökjön. Egy esztendőnyit éljünk bár csupán, mint valóban utolsót itt a földön. Kis eskü sarjad s pici vétek is, édes füvecske támad s lágy esőcsepp, a burok meg gyakorta szétesik, belül az izzó boldogság erősebb. (Köháti Zsolt íordrtáso) Leningrádből, Moszkvából, Grúziából, Moldvából való jó barátaim, ha vendégségbe kük) hozzám a távol, a házam szebb és tágasabb megint! Hollgatjuk a csalogány-éneket, üzbég zölcfteo-inalban fürödve - mi lehel drágább, mint a szeretet, barátság és testvériség szülötte?! Keletnek bölcsessége így izgat: r- Gazdag csupán, ki borátokban gazdag! (Veress Miklós fordítása) Mikor ikro voltom, nem ettek meg. Mikor féreg voltom, nem léptek rám. , Mókusként szökeltlem, nem fogtak meg. Medveként cammogtom, nem öltek meg. Emberré váltómban legyőzhetnek í (Bed« Anno fordítása) Feledy Gyula rajza V Mindig maradandó @ élmény, ha az ember személyesen találkozik egy-egy kedves olvasmánya verse hősével. Én egy fordításom hősével találkoztam jó néhány évvel ezelőtt. Jevgeny1 Vinokurov szovjet költő édesapjával, Mihail Vinokurovval. Misa bácsival. Moszkvában. Vasárnapi ebédre várta szüleit a költő és felesége. A költő. aki, tizennyolc éves -fejjel önként jelentkezve, végigharcolta a második világháborút, várta -első világháborús” apját, a nivatásos katonát, 1917, » ® • majd a polgárháború harcosát. Szikár, csontos öregem • bér ült le az asztalhoz. Kevés beszédé volt. de sú! lyos szavú. és egyszerű, mint maga a föld. Nézten a kezét de főleg a <ze mét néztem, kemény kiil sejét meghazudtoló, lúg;' tekintetű orosz szeméi Ahogy a borscsot kanalazta, ahogy tördelte hozzá ; fekete kenyeret, öreg alak ján átderengett az a régi fiatal, a hadakat megjár katona, s már idéztem 1 magamban fia versét róla, szinte minden sorára emlé. keztem, hiszen nem sokka előbb fordítottam le. Vasúti kocsi 1918-ban Ügy remélik, csak egy kis lökés kell, és a vonat végén vadul rángó kocsi egy reccsenéssel ezer darabra szertehull. A lóduló kocsin keresztül morgó kalauz s lómpafény tántorog át. Haj-sűrű rezdül, mint vízinövény-szövevény. Dühös szitok:- Csönd, crz anyádat! — Nehéz álmát egy katona horkolja szét. Beteg és fáradt, s visszavárja a csapata. Ozérek tolvaj pusmogása o felső polcon. Zsák szakad, s az alvó szürke katonára csorog a fehér lisztpatak. Orrcsiptető, kalap, felöltő — idősebb férfi szundikál, látszik, hogy fővárosi költő. Köré mohorka füstje száll, sörény-haja arcába lebben, ideges álma rezzenő, mint hideg pillangó, ijedten rezdül szemén a csíptető ... Horkol a katona kinyúlva, sárga, sovány, félig áléit, billenti szenvedés-gyalulta, tífuszban borotvált tejét Az a katona — az apám volt! Fiatal volt. És álmodott égszínkék várost, üveg-álmot, jövőbe táruló napot. Szilaj erők vitték-sodorták látni sosem-volt fényözönt.,1 S az ablakon túl Oroszország rohant könny, vér, tűzvész között. Hadd folytassam „annak a katonának” költőfiával, s hadd mondjam el, miéit vonzott elejitől fogva a költészete. S ha már itt tartok, elmodom azt is. hogy valamikor az ötvenes évek végén, a szovjet „új hullám” friss áradásában amely rengeteg új név et csapott ki a mi partjainkra is, egyetlen verse alapján őt választottam ki elsősorban „a magam” költőjének, amit azóta két magyar Vinokurov-kötettel hitelesítettem. Visszatérve: költészetében azt szeretem és csodálom, hogy a legegyszerűbb eszközökkel egész korszakról tud tablót rajzolni, mint a fent idézett vers is tanúsítja. Másik — divatoknak alá nem vetett — erénye: láttatni tudja a' vízcseppben az egész tengert, számára nem létezik „közönséges” téma. A fennköltség, az emelt beszéd nem kenyere. Számomra a legnemesebb, (az igazi realizmus megtestesítője. „Tapintva igaz a világ — írja egyik versében. — Elég már A libegés1 Baktass völgyön-hegyen. A költő, az mezítlábas legyen. Láb- újjai közt üssön át kövér sár.” Felidézem Misa bácsit, aki azóta már a moszkvai Vágány kovo-temetőben nyugszik. Látom szemét, amely annyi mindent látott á hosszú útban, amíg a vadul, rángó vasúti kocsin majdnem napjainkig ért. S hogy megint költő- fiát idézzem: „. í. ők rázták meg keményen a világot tíz kurta nap alatt, vezetve lovon, gépkocsin - az élen divíziókat és brigádokat.. Ezzel a rövid emlékezéssel próbáltam életre igézni egyik legkedvesebb versem hősét, egyik legkedvesebb költőm apját, aki álma. dott „jövőbe táruló napot”.
