Észak-Magyarország, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-21 / 274. szám
1982. november 21., vasárnap ÉSZAK-MAGYARQRSZ AG 5 Hamis „Ady", a Prizmába — Uram, felváltana nekem egv százast? A kissé már ingatag lábakon álló, idősebb férfi szíve megdobbant, amikor a csillogó szemű, piros arcú tizenéves lány eléje állt. Remegő kézzel nyúlt pénztárcájáért — Két ötvenes jó lesz? A lány átnyújtotta a „pénzt”, s egy pillanat múlva már se híre, se hamva nem volt. A férfi csalódott arcot vágott, aztán zsebre gyűrte a pénzt. Valahogy aznap már nem kívánt több italt, így hazaballagott. Másnap reggel ismét kezébe akadt a százas. Gyanúsnak találta, nem tetszett a színe, ezért bevitte a bankba.' Ott azonnal kiderült, hogy durva hamisítványról van szó ... * A Borsod megyei Rendór- főkapitányság bűnügyi osztálya fiatalkorú pénzhamisítók ügyében folytat nyomozást. A gyanúsítottak sorában megtalálható a pénzváltást kérő lány és kihallgatták már társait is. Mert nemcsak erről az egy esetről van szó. — A másik alkalommal — mondja Gyöngy István rendőr százados, vizsgálótiszt — nagyon egyszerű, de nagyon hatásos trükkhöz folyamodtak a gyerekeké A miskolci Prizma presszóban csúcsidőben próbáltak fizetni egy hamis ötszázassal. Hozzá kell tennem: a presszóban hangulatvilágítás van, s a vörös félhomályban még a figyelmes pincér is nehezen különbözteti meg az eredeti pénzt a hamistól. Esetünkben is csak az volt a felszolgáló szerencséje, hogy a bankjegyet nem tette azonnal a tárcájába, hanem a pénztárnál kisimította. Mivel ott más fényforrás világít, azonnal észrevette a csalást. A hamis pénz másológépen készült, olyan Xerox masinán, amelyik a másolandó „anyag” legkisebb részletét is képes visszaadni, s amely ma már nagyon sok vállalat hivatalházában megtalálható. — Hogyan kerültek a kópiák a fiatalokhoz? — Nagyon egyszerűen. Az általános iskolai oktatásban, a számtanórákon a gyerekek gyakran kapnak olyan házi feladatot, hogy készítsenek otthon játékpénzt. így az órákon játékos formában tanulnak számolni, s mellesleg megismerkednek a pénz értékével is. Addig nincs is baj, amíg a gyerek saját maga készíti el a játékpénzt. A problémák akkor kezdődtek, amikor néhány szülő úgy döntött: az ő gyereke nem rajzolt bankókat visz az iskolába, hanem az eredeti pontos mását. Ezért a hivatali gépeken lemásolták, vagy lemásoltatták a pénzeket, s azt vitték az órára. A pedagógusok nem érezték ennek a veszélyességét, s ahogyan az már lenni szokott, a gyerekek között az lett a „menő”, áld ilyen pénzzel járt iskolába. A mi esetünkben a másolt pénzek valamilyen úton-módon felelőtlen fiatalokhoz jutottak, akik megpróbálták „elsütni”. A pénzhamisítást mindig is szigorúan büntették. Volt, amikor levágták a hamisító karját, most „csak” szabadságvesztés a retorzió, de mértéke 2—ti évig terjedhet. A bajt megelőzendő adunk helyt hasábjainkon a rendőrség kérésének: a Xerox gépeknél dolgozók szigorúan tartsák be az előírásokat s még ha több munkával is jár, a gyerekek azt tegyék, amit a tanító néni mond, tehát rajzolják le a pénzt, és ne a gép „tollaival” ékeskedjenek. * Nem lehet tudni, hogy hány géppel másolt hamis pénz van most „forgalomban”. Van olyan hamisítvány, amit könnyebben, másokat nehezebben lehet felismerni. A sok pénzzel dolgozók — például pincérek, benzinkutasok, bolti pénztárosok — szívleljék meg a tanácsot: gyanú esetén nézzék meg jól a papírpénzt, s ne próbáljanak meg ők is túladni rajta. Udvardy József Esetem az oktatómmal Rohanó korunkban mivel rohanjon egy civilizált ember? — ötlött fel bennem a kérdés, amikor éppen azon töprengtem, miként fogom magyarázni több mint egyórás késésemet. Szóval mivel? Hiszen ez nem probléma! Lehet, mondjuk, mindjárt gyalog. Bár ez nem jó, mert elsősorban nem eléggé civilizált, másodsorban kis távolságra lehet csak eljutni. Hát ott van a busz vagy a villamos!... Bár ha jobban meggondoljuk (aki már ült ilyen járműveken, tudja, munkakezdés előtt ez nem is olyan egyszerű. Végül is mihez fogjon a civilizált ember? Vegyen magának autót! Jó, hát akkor autó! Igen ám, de ehhez gépkocsivezetői engedély szükséges. Sebaj, megszerzem! — fogant meg bennem a végzetes gondolat. Időt, pénzt, fáradságot és családtagjaimat nem kímélve, túlestem az orvosi vizsgálatok özönén, a tanfolyamon megtanultam, mi tilos, mit nem szabad tennem. S eljött a nagy pillanat: autóba ülhettem! Oktatóm Lényegtelen Attila. Leereszkedően megkérdezte: — Mondja, ember, látott már maga autót? — Igen — mondtam bátortalanul — láttam, bár tanulóvezetőit nem sokszor. — Na jól van, akkor csak nézegesse, amíg én bemegyek ebbe a boltba. Néztem, nézegettem ... Amikor már minden karcolást ismertem rajta, megjelent oktatóm és fölényesen odavetette: — Mehetünk! — Nem ám gyakorolni, ahogy azt a naiv képzeletű olvasó képzeli. Nem! A boltban vett árut haza is kell vinni. Ugye, a tanulóval. Mindegy, hogy merre halad az autó ... És így ment ez folyvást. Egyre gazdagítottam tudásomat, már betéve tudtam az összes élelmiszerüzlet és hivatalos szerv címét, fejemben volt az összes utcanév és kereszteződés, s büszkén mondhatom, a második hónapban már egyedül mehettem ... oktatómnak cigarettáért. Gyalog! Miközben ő a Ferencváros elleni mérkőzést vitatta meg kollégáival... S elmúlt a nyár, jött a tél, s én még mindig csak a boltokat jártam, s vezetni csak az oktatómat láttam. S eljött a vizsga napja. Aztán a vizsgák napja. S aztán az utolsó vizsga napja. Türelmem utolsó napja is. És mivel türelmem, s vizsgalehetőségem sem volt több, megkérdeztem az oktatóm: — Mondja, átmegyek én egyszer a vizsgán? — „Persze, hogy át, de hogy nem autóval, az biztos!...” Örömmel jelentem, hogy azóta levizsgáztam. Képzett árukísérő vagyok, s mivel a munkához sofőr is jár — aki egyébként volt oktatóm, akit eltanácsoltak a pályájáról — megoldódott minden közlekedési problémám. Végre, a civilizációnak megfelelően!.. • — péter — Seres Miklósné, az udvaron sógora, Seres János egykori oklevelét mutatja, amit az okszerű lótenyésztésért kapott. * > »■ W Az aranyié bú Szászfa Ketten a kevés szászfoi fiatat közül: Timkó Jőrsefné három- hónapos kislányával Kíváncsiskodunk: hon- ® nan ez a jelző? — A közeli Teremestetőn valamikor a 20-as években aranyat találtait — magyarázta egyikük. — Kérem, itt párját ritkító lótenyésztő gazdák éltek. Olyan lovaik voltak, hogy olyat még maguk nem láttak! — így a másik válaszoló. — Valamikor gazdag, jómódú falu volt Szászfa, tele szorgalmas. a mezőgazdaság csín- ját-bínját ismerő gazdával — közölte a harmadik kérdezett. Nyilván mindegyik állításban — részigazságként — jelen van a falu nevéhez biggyesztett ritka jelző eredete. Azé a ritka jelzőé, amelyet a múltban vívott ki magának a szászfái nép. De mit mutat a jelen? Mi az, amire ma büszke lehet ennek az abaúji községnek lakossága? Erre kerest ünk választ, magyarázatot a helyszínen, Szászfán. * Ez a község többször megfogyatkozott a történelem sodrában. Először „az a po- ghan törökök” pusztítása idején, akik a korabeli leírások szerint a környéket kegyetlen rablásokkal tartották rémületben. Később pedig a császáriak voltak azok, akikből hiányzott a kímélet. Következésképp a nagy terhek arra kényszerítették a lakosságot, hogy újra elhagyják a falut. 1720- ban például mindössze három jobbágyház létéről tett említést az akkori adónyilvántartás. Fogyatkozik a falu. Ezt viszont már nem a régmúlt, hanem a jelen mondatja velünk. Az I. világháború utáni 616 lelkes Szászfa ugyanis napjainkra a felére zsugorodott. Sőt, ahogy mondják, 250-nél nemigen vannak többen. A mai fogyatkozást (időben ez alatt az elmúlt 35 évet értjük), nem az előbbiekhez hasonló történelmi sorscsapások idézték elő. Sőt, egyetlen okot ki sem lehet ragadni, mondván, egyes- egyedül ez okozta Szászfa zsugorodását. Tőlük — ott élőktől — hallottuk, az 50-es évek erőszakolt kuíáklistája éppúgy szerepet játszott abban, hogy „küldték a gyerekeiket tanulva elhagyni a falut”, mint maga a földrajzi kedvezőtlenség, a főutak- tól, ipartól való távolság. Sőt, sokáig a kisugárzó, a népességmegtartó alközpont is hiányzott e tájról. Egyesek szerint ez még ma sincs meg, bár azt elismeri, Krasz- nokvajda „dicséretes igyekezettel” próbál ennek az elvárásnak megfelelni. Mások viszont — mert milyen a nép! — a központi település gyarapodása kapcsán Szászfa mostohagyermek szerepét emlegetik. A nem tudom, mi okból faluszélre épített tanácsházukhoz hasonlóan, ők maguk is perifériára kerültnek érzik magukat az 1966-os körzetesítés óta. Igazolásul a nem kevés, üresen álló, düledező házat említik, meg a kétut- cás falu Kút utcájának őszitavaszi sártengerét, sőt, az egyetlen vegyesbolt nem mindig kielégítő választéka (és ezen apró dolgokat kell érteni: szöget, vaníliacukrot, bádogbögrét stb.) is panaszként került szóba. Mások meg kissé beletörődve, magukat okolják az öregkor, a fogyatkozó erő, a magamagán segítés hiánya miatt. Pedig ha valakinek, akkor nekik nincs okuk szemrehányást tenni maguknak. Őket, a 60-on, 70-en túllévők csapatát (ők alkotják a falu lakosságának nagy hányadát), ma is a lisztes igyekezet jellemzi, akár régen, erejük teljekor. Mert — kisebb számban ugyan — de ma is tartanak, nevelnek teheneket (Radó- czy Pál ne tejkezelőtől tudjuk, hogy 90 fejőstehén található a háztáji portákon): és sertés ugyancsak hízik legtöbb helyen. Nemcsak saját részre, hanem a városon élő gyerekeknek, unokáknak is. De említhetjük azt a sok libát is, amit a széles főutcán lépten-nyomon láttunk, vagy szólhatunk például a 86 esztendős Sándor Józsi bácsi igyekezetéről, aki még ma is nap mint nap odaül a konyha sarkában álló bankli (cipészasztal) mellé táskát, cipőt, csizmát reparálni. ö és a többi hozza hasonló öreg végleg szászfái marad. De akad-e. aki majd átveszi tőlük a stafétabotot? A fiatalok között bizony kevés az állandó szászfái lakos. Aki itt él, vágyban, tervben szintén készül: városra, nagyobb helyre. A gyesen levő Timkó Józsefné például azt mondta. — pedig itt született! —: jó lenne, ha nem itt öregednének meg Tóth Tibornéékat is elsősorban a szülők támogatása köti még Szászfához. A terv náluk is hasonló: elmenni, legalább Krasz- nokvajdára. A fiatalok körében a jó munkahely és a szórakozási lehetőség hiánya a „vádpont”. Ezeket az ő esetükben nem pótolja a sokak állal emlegetett szászfái jó levegő. Persze, ami a szórakozási lehetőséget illeti, mást* — már a középgeneráció is — másként vélekedik. Kovács Béla kültelki kézbesítővel, közismertebb nevén postással akkor találkoztunk, amikor már kihordta a három hozzá tartozó község aznapi postáját. — Szórakozás? Ugyan már! Örül az ember, ha hazaér este.., És ő mindezt annak tudatában mondja: várja még a háztáji állatállomány körüli esti teendő. — Mit lehet erről a faluról írni? — kérdezte a 68 éves Soltész Katalin, aki házvezetőnőként valamikor Pesten is élt. Talán éppen ezért, a hangsúlyából kiérződött, nemi gén tud újságba illő eseményt említeni: Tényleg nincs ilyen? A délután megérkezett, s várva várt gázpalack városon valóban nem esemény, itt azonban szemmel láthatóan örömmel, megnyugvással fogadták. Tulajdonképpen a Fő út 39. számú ház újra- tetőzése sem szenzáció, bár a már említett nem kevés romos, lakatlan épület után Szászfán ez is az újdonság erejével hat. Miként az a hír is, hogy ebben a faluban 50 ezer forintért már lehet házat vásárolni. Mégpedig 500 —800 négyszögöles portákkal! Igaz, a házak régiek, jó részük vertvályogból készült, de a nagy porták jó része gyümölcsfával tele. Egy ilyen ház már el is kelt! Mi több, a régi épület mellett, az udvaron több száz szili- kát blokk jelzi: az új tulajdonos új házat szándékozik építeni. Ki tudja? Talán akadnak majd követők ... Ez azonban legfeljebb a jövő valósága lehet. Mert ma még úgj' tűnik: az aranylábú falu mankóra szorul... Hajdú Imre Fotó: Laczó József Szószfa, Pamlény, Keresztéie postai kézbesítője, Kovács Béla- Valamikor, az én gyerekkoromban 132 gyerek járt itt iskolába. Ma úgy tudom, nincsenek 20-nál többen a szászfái iskolába járók — mondja a 86 éves Sándor Józsi bácsi, a falu máig „aktiv" cipésze.
