Észak-Magyarország, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-20 / 273. szám
1982. november 20., szombat ESZAK-MAGYARORSZAG 9 A növekedés forrása r EsszerI anyag- és eneriiatakarékossái Fejleszteni, amit nem érdemes? üáremiiefes eiiniif©! Az energiatakarékosság kényszere döntően az energiaáraktól és a gazdálkodós költségérzékenységétől függ. S ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy vállalataink általában még mindig nem eléggé érzékenyek a költségek alakulására, mert az emelkedő árakat sokszor gond nélkül átháríthatják a vásárlókra, és természetesen mindez nem ösztönöz eléggé a költségekkel, s így az energiával való takarékosságra. Ami az anyaggal való gazdálkodást illeti: nálunk is, mint még jó néhány országban, történelmi örökségnek tekinthető a pazarló anyagfelhasználás. Csak akkor váltottunk, amikor már szinte a bőrünkön éreztük a világ- gazdasági pozíciók romlását. Mezőkövesdi tapasztalatok A termelés korszerűsödésével egyre inkább a figyelem középpontjába került az anyag- és energiagazdálkodás. Ügy is fogalmazhatnánk, hogy a takarékosságra való törekvés — a kényszerű hatások következtében — a vállalati gazdálkodás szerves részévé vált. Ezt állapította meg a Mezőkövesdi városijárási Pártbizottság, amikor a közelmúltban napirendre tűzte az anyag- és energiagazdálkodás helyzetét. Amikor az anyag- és energiagazdálkodásról esik szó, két alapvető tényezőt kell figyelembe vennünk. Az egyik lényeges kérdés, hogy hazánk igen szegény nyersanyagokban és természetesen energiában is. A másik alapvető tényező, ami a fokozott takarékosságra int bennünket, hogy a nyersanyagok és az energia világpiaci ára immár egy évtizede rendszeresen és nagymértékben emelkedik, ugyanakkor importle- hfttőségeink tovább csökkentek. Végsősoron, a minden szinten való ésszerű takarékosság döntően befolyásolja a népgazdaság és a külkereskedelem egyensúlyának helyzetét, s ennek javítása napjaink legfontosabb gazdaságpolitikai feladata. Ebből eredően Mezőkövesd és a járás ipari és mezőgazda- sági üzemeiben tevékenykedő pártszervek, tömegszervezetek és mozgalmak, a gazdasági vezetés mind nagyobb felelősséget érez az anyag- és energiagazdálkodásért. Joggal, hiszen az elmúlt esztendőben az ipari üzemek több mint 660 millió forint értékű anyaggal és 33 millió forint értékű energiával gazdálkodtak. A mezőgazdaságban még ennél is több anyagot és energiát használtak fel egy év alatt a termelési célkitűzések megvalósításához. A felhasználás csaknem 300 millióval haladta meg az 1979. évi értéket. Tehát, ha csupán egyszázalékos megtakarítást érnek el a város és a járás gazdálkodó egységei, 16 millió forinttal növekszik a vállalatok, szövetkezetek gazdasági eredménye. Pozitív vonások A város, a járás több üzemében — Kismotor- és Gépgyár Mezőkövesdi Gyára, Autóvillamossági Felszerelések Gyáregysége, az ipari szövetkezetek, a Hejőmenti Állami Gazdaság — évenként intézkedési tervet készítenek az anyag- és energiatakarékossági feladatokra. Lényeges előrelépés az is, hogy ma már minden üzemben döntően főfoglalkozású, illetve egyéb beosztással társítva, energetikus irányítja az energiagazdálkodást. A szocialista versenymozgalomban résztvevő kollektívák vállalásaiban ugyancsak első helyen szerepel a takarékosságra vonatkozó felajánlás. Az irányítást végző dolgozók prémiumfeltételei között is alapvető szempont az anyag- és energiagazdálkodásban elért teljesítmény. Felfedezhető viszont olyan jelenség is, hogy a tartalékok feltárására kevesebb figyelmet fordítanak. Mindez annak tudható be, hogy egyes dolgozók a pazarlás megszüntetését már eredménynek könyvelik el, mondván, ezzel megtették kötelességüket Pedig a pazarlás megszüntetése csupán egy lépés a takarékos anyag- és energia- gazdálkodás megvalósításában. Befolyásolják természetesen az eredményességet objektív tényezők is. Nemegyszer előfordul, hogy nem állnak rendelkezésre optimális méretű alapanyagok, ami törvényszerűen fokozza a megmunkálási veszteséget. Tények, adatok A városi-járási pártbizottság elé terjesztett tájékoztató részletesen szólt az ipari üzemekben, szövetkezetekben és a termelőszövetkezetekben szerzett tapasztalatokról. Megjegyzendő, hogy a takarékosságban csak a , felhasználást tekintve mutatható ki eredmény, ugyanis értékben — az áremelkedések következtében — növekedés állt elő. Néhány konkrét példa. A bogácsi termelőszövetkezet például 1979-ben 308 tonna gázolajat használt fel, 1,4 millió forint értékben. Két évvel később, vagyis 1981- ben 64 tonnával csökkentette a felhasználást, ennek ellenére a szóban forgó energia- hordozó értéke — a kisebb mennyiség ellenére — meghaladta a 2 millió forintot. Egy másik példa: az Autóvillamossági Felszerelések Gyárának kövesdi gyáregysége 1979-hez képest, tavaly csaknem félszáz tonnával mérsékelte a tüzelőolaj-fogyasztását, a felhasznált energiahordozó ára mégis kétszerese volt a két évvel ezelőttinek. Az energiaracionalizálás területén csupán az utóbbi évben történt előrelépés. Markáns példa erre a szentist- váni termelőszövetkezet szárító üzeme, ahol a folyékony üzemanyagról áttértek a gázzal való tüzelésre. Az eddigi tapasztalatok kedvezőek: egy mázsa lucemaliszt előállításának költsége ma 108 forinttal kevesebb, mint amikor olajtüzeléssel oldották meg a feladatot. Számottevő eredményt hoz az energiafelhasználásban az is, ha Mezőkövesdet bekapcsolják a vezetékes gázellátásba, amely mintegy 4 ezer tonna fűtőolaj megtakarítását teszi lehetővé. A városi-járási pártbizottság elismerve az anyag- és energiagazdálkodásban elért eredményeket, további tervszerű és következetes munkára, a lehetőségek mind teljesebb kiaknázására hívta fel a gazdálkodó egységek gazdasági vezetésének, párt- és tömegszervezeti szerveinek figyelmét. Hangsúlyozva, hogy ebben a munkában elsősorban a saját erejükre támaszkodjanak, illetve a belső tartalékok feltárására törekedjenek. Lovas Lajos Határjárás Fojtán L. felvétele Tanácskozás azLKM-ben (Folytatás az X. oldalról) kapják. A hazai felhasználók viszont nem minden esetben elégedettek a minőséggel, célszerű volna mielőbb előterjeszteni például a bórötvözésű acélok gyártását. A költségszintre jellenv ző, hogy a hazai acélok piaci ára és a valóságos költségek közötti olló még eléggé széles. Kutatóink jóllehet, birtokában vannak a legkorszerűbb acélgyártási technológiai ismereteknek, ám a szellemi tudás és a jelenlegi gyakorlat között még igen nagy a különbség. Az elnökségi ülés délelőtti programja üzemlátogatással folytatódott, majd délután ismét hozzászólásokra került sor. A szakemberek végezetül konkrét ajánlásokat tettek az acélipar fejlesztését szolgáló alternatívák kidolgozására. Még pár hektár szántani- való — ha azóta még nem forgatta meg a földet az eke —, s a szikszói Béke Termelőszövetkezetben már nem kell foglalkozni a növénytermesztéssel. Az elmúlt évhez képest három héttel korábban fejeződtek be a munkák, vagyis az időjárás engedte előnyt, mindvégig sikerült tartani. A vetőmag a földben, a betakarított termések magtárban várják a telet, így már egyre több idő jut az elemzésre,, hogy miben lépett előre, avagy vissza a közös gazdaság. Mert a hibák már menetközben is mutatkoztak. Tirpák Ferenc elnök rábólint: — Ez sajnos így van, mert még távol állunk lehetőségeinktől. Az egyesülés után — az alsóvadászi és aszalói szövetkezet olvadt össze a szikszóival — még mindig nem találtuk meg azt a szerkezetet, amely a leghatékonyabb termelésre adna lehetőséget. Főbb vonalaiban már kialakult, de még bőven van csiszolnivaló, amire példa az idei gazdálkodás is. Sikerült megemelt területen jelentősen növelni a kenyérgabona hozamát — kilenc mázsával hektáronként —, de a négytonnás hektáronkénti eredmény legalább öt mázsával elmarad lehetőségeinktől. így a 650 ezer forintos prémium, amelyet a töbtlettermésért kaptunk, bár szépen mutat, távolról sem az az eredmény, amelyet várhatunk. A növénytermesztésben korántsem egyértelmű a kép. Idén háromszáz hektárral több búzát vetettek, növelve a jövedelmezőség biztosságát, de hamarosan szembe kell nézni a vetésváltás kockázatával. Ráadásul a terveket úgy szeretnék megvalósítani, hogy a költségek indokolatlanul ne nőjenek. Magyarán: nem a tápanyag-visszapótlás fokozásával, hanem a talaj- munkák minőségének javításával, az optimális munkaidők betartásával akarják a kiadásokat szinten tartani, s közben a hozamokat fokozni. De ehhez többek között tökéletesen javított, s határidőre kijavított gépeli kellenek. — Igen. Mi megpróbálkoztunk azzal, hogy szerelőinket anyagilag érdekeltté tegyük az alaposabb munkában. Egyrészt kevesen vannak, s így sok gép javítása jut rájuk, másrészt úgy gondoltuk, ha anyagilag jobban járnak, jobban is igyekeznek Azt akartuk, hogy munkaidő után vállalják el meghatározott összegért egy- egy gép javítását, ha meg tudunk egyezni a javításhoz szükséges órák számában. Jól indult, de azután semmi nem lett belőle, mert amíg teszem azt a műhelyben, munkaidőben 12 óra alatt javítottak meg egy gépet, szabad idejükben már húsz órára vállalták. Így már a szövetkezet járt volna rosz- szul. Viszont nem mondtunk le az érdekeltség javításáról, csak más formát választottunk. Gyorsan hozzáteszi: — E» ez a próbálkozásunk már sikerült. Az alsóvadászi teheJ nesze ti telepünkön a hozam növelését tűztük ki a prémium feltételéül. A szövetkezet anyagi teherbírásának megfelelően nem sokat, mindössze 30 ezer forintot — amit tíz dolgozó oszt szét egymás között — tudunk adni. A kevés pénz ellenére a 2400 literes tehenenkénti tejtermelést 320Q literre emel-' ték. Jobb, gondosabb munkával, s nem tagadták; ebben nagy szerepet játszott a prémium. Így a vezetőknek ugyancsak illik eltöprengeni azon, hogy a mozgóbért ott kell növelni, ahol az embe-, rek képesek ért» hajtani. Ami azt illeti, tényleg van min töprengeni. A nehezebb gazdálkodási feltételek között gyorsan felborul, sportnyelven szólva: a papírforma. Ezt ékesen azzal lehet bizonyítani, hogy Szikszón az állattenyésztés fejlesztését egy most gazdaságtalan ágazat fejlesztésében, s egy most gazdaságos másik ágazat azonnali felszámolásában lát-; ják. Az elnök: — A juhászat » nehezülő külkereskedelmi feltételek között jelenleg sok gonddal küszködik. Mi mégis fejleszteni fogjuk — saját utánpótlásra alapozva — két okból. Nem hisszük, hogy a piacon tartós a bárányhús iránti pangás, így mi évek múlva, mire sikerül a 260 anya helyett kétezret tartanunk, . jelentős jövedelmet érhetünk el az ágazaton. A másik ok: a fejéssel együtt az ágazat most sem veszteséges, s mivel legelőkkel, s épületekkel már rendelkezünk, a fejlesztés nem kerülhet sokba. Viszont a baromfit — hacsak nem akármik a tartásra ráfizetni — fel kell számolnunk. A miértre roppant egyszerű a felelet. Tirpák Ferenc: — Eddig is filléres hasznunk volt az ágazaton. Jövőre a takarmányár-változás miatt, akárhogy számolunk, nem kerülhetnénk el a ráfizetést. Kivéve egy esetet, hogy a 10 millió forint termelési értékű telepünket másik tízmillió forinttal korszerűsít j ük, s így elérhetnénk 3—4 százalékos, vagyis 3— 400 ezer forintos nyereséget. Először is ehhez kellene tízmillió. Másodszor, ha lenne, érdemesebb lenne olyan 30— 40 millió forintos árbevételű, s húsz százalék körüli nyereséget biztosító üzemágba befektetni, amelyet csak az ipari tevékenység tud. (Mellékesen, ha ezt a négy épületet raktárnak esetleg bérbe adnák — jelentkező már lenne — a négyszáz- ezer forint nyereséget köny- nyedén biztosítanák.) — Ehelyett azon gondolkozunk, hogyan hasznosíthatnánk épületeinket, hogy valami hasznunk azért legyen. s mégis a termelést szolgálják. Mert akárhogy nézzük, most keli megteremteni azokat az alapokat, amelyek a hatékonyabb — elsősorban jövedelemközpontú —* gazdálkodást szolgálnák. — kármán — Az ember minősége A fogalom: minőség, köznapi szóhasználatunkban már-már magnetikus tapadással kötődik néhány kategóriához; a szó így hát elsősorban gyártmányok, termelési folyamatok képzetét idézi fel. Természetesen nem alaptalanul, hiszen bizonyítani sem kell, hogy a minőség javítása, méghozzá lényeges és gyors javítása egész fejlődésünk kulcskérdése. Közhely bár — annyiszor ismételjük —, mégis szükséges újra és újra szólnunk arról, hogy enélkül nem növelhető tervszerű mértékben az élet- színvonal. Azért sem, mert egyazon termék más-más minősége nagymértékben befolyásolja a reáljövedelmet, másrészt mert elemi feltétele ez világpiaci pozíciónk erősödésének. Mindez kétségtelen, ám a fogalom még gazdasági jelentéstartalmában sem szűkíthető csak erre. Ritkábban esik szó ama összefüggésről, amit nagyjában-egészében így fejezhetünk ki: az ember minősége. Pedig alighanem elsősorban ettől függ az ösz- szes többi követelmény teljesítése. Ettől, hogy milyenek vagyunk, hogyan élünk, miként dolgozunk, egészében véve: milyen a viszonyunk önmagunkhoz és a világhoz. Valóban — milyen is? Nem tudományos értekezést jegyzek ide — noha a tudománynak is bőven van közlendője e témáról — sem statisztikai adatokra, sem szociológiai felmérésekre nem hagyatkozom tehát. Inkább afféle tűnődés ez, néhány élmény, tapasztalás felidézésével. Nemrég ifjúsági klubban gazdaságpolitikáról beszélgettem ipari tanulókkal, fiatal szakmunkásokkal. Életkorukhoz képest meghökkentően széles skálában kérdezősködtek; szó esett a tőkés gazdasági válságról, a KGST-integráció fejlődéséről, sőt, olyan elvontnak tűnő témáról is, mint a tudományos-technikai forradalom, általában az irányítás bonyolultsága. Hiba lenne túlzottan kiterjeszteni egy ilyen beszélgetés tanulságainak érvényességi körét. Az eszmecsere mégis jelezte azt a minőségi változást, fejlődést, amely munkásosztályunkat, ifjúságunkat az elmúlt évtizedekben átalakította. Sok efféle példa említhető annak az alaphelyzetnek igazolásául. bogy a munkásosztály műveltségi színvonala, szakképzettsége, iskolázottsága, politikai felkészültsége olyan mértékben gyarapodott, amit méltán állíthatunk sok más nagy eredményünk mellé. Gyakran hivatkozunk arra, hogy az új gyárakkal; szocialista városokkal, a mezőgazdaság korszerűsítésével átrajzoltuk az ország térképét. Azt sem fölösleges hozzátennünk, hogy közben a mindezt megvalósító ember minősége is változott. A minap megyei szintű találkozáson egy húszéves fiatalember szenvedélyes felszólalását hallgattam. Türelmetlenül sorolta közéletünk, társadalmunk nem egy hibáját: a munkahelyi szervezetlenséget, a harácsolást, a spekulációs jövedelmeket, a kispolgári önzést, a kétes eredetű villákat, luxusnyaralókat, hozzátéve, hogy közben sokan élnek még nagyon csekély jövedelemből, rossz lakáskörülmények közepette. Akik hallgattuk a felszólalást, pontosan éreztük: a felszólaló nem Írja mindezt a szocialista társadalom számlájára, nyilvánvaló volt, hogy éppen a szocializmus erkölcsi normái nevében kéri számon a hibák elleni következetesebb fellépést. Napjainkban . különöskép-, pen előtérbe került a kérdés: kiből lehet vezető. Divatossá vált a szakmai tudás egyoldalú hangsúlyozása. Ezzel szemben az MSZMP XII. kongresszusa . is hangsúlyozta; elvi fontosságú követelmény, hogy a párt-, társadalmi," állami szervek vezető tisztségeibe és testületéibe, s általában vezetői funkcióba kellő számban, megfelelő arányban kerüljenek a termelésben élen járó, a társadalmi tevékenységben kiemelkedő és megfelelően felkészült, tehetséges fizikai dolgozók. Kétségtelen, hogy ezzel a dolgozók többsége — beleértve az értelmiséget is — messzemenően egyetért. Itt- ott mégis hallhatunk olyasmit, hogy vajon nem zöld jelzés ez a laikusoknak, nem hígítjuk-e a vezetés szakmaiságát, műveltségét. Élesebben fogalmazva ézt a kérdést: aki az esztergapadnál kiváló munkát végez, vajon megfe- lelhet-e mondjuk az igazgatói székben? A félreértés nyilvánvaló, hiszen a társadalmi tevékenységben kiemelkedő és megfelelően felkészült, tehetséges fizikai dolgozókról van szó. Azokról tehát, akikben van hajlam, szorgalom, tehetség, rátermettség ahhoz, hogy a munkapadtól elindulva, a vezetési ismereteket is megszerezzék. Különben pedig a vezetés mindig többet jelentett a szakma ismereténél. A közelmúltban egy tervezőintézet éléről köztiszteletben álló, Kossuth-díjjal kitüntetett vezetőt kellett leváltani. Ugyanis a kinevezése után csakhamar kiderült, hogy nincs érzéke az emberi kapcsolatokhoz, hogy szakmáján túl más nem érdekli. 'Az emberi minőségről tűnődve, gyakran eszembe jut Váci Mihály 1963-ban írt riportjának főhőse, a tizenkét éves, szabolcsi tanyai kislány, Erzsiké. Édesanyja analfabéta, a kislány soha nem volt moziban, a városból is csak a disznóvásárt, a piacot, a forgó hintát látta. S a riport mégis fölemeli ezt a tizenkét éves gyermekembert, mert csodálatos, ahogyan ir- ni-olvasni tanítja anyját, s milyen felelősséggel dolgozik, hogy zöldséget, gyümölcsöt, tojást vihessenek a piacra. Ki tudhatná, mi lett e kislány sorsa, ám annyi bizonyos: ha tanul, ha netán egykor vezető válik belőle, olyan erkölcsi poggyásszal érkezik, amelyet az elsőrendű minőség talán profán, de igaz fogalmával illethetünk. Szükségképpen hangsúlyozzuk manapság mind jobban a munka minőségének követelményét. De ez csak akkor teljesülhet, ha közben, az alkotó emberre — változásaira, fejlődésére, minőségére — is figyel ünk. F. J.
