Észak-Magyarország, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-10 / 238. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1982. október 10., vasárnap 55 Csak egy nap a világ” Évadnyitó ősbemutató a Miskolci Nemzeti Színházban (Néhány hónappal korábban, még a múlt évad vége előtt a színház művészeti vezetője egy interjúban azt mondta: szeret­nének új magyar darabot is bemutatni, de csak azért, hogy ezt a feladatot „kipipálhassák”, nem érdemes. Majd, ha találnak megfelelőt...) U j magyar darab bemu­tatása mmdig ünnepi esemény. A. .közönség várja áz új magyar művet, ugyanakkor tele van a ré­gebbi színházélmények szül­te elvárásokkal. Október 8- án este évadnyitó premier volt a Miskolci Nemzeti Szín­házban. Polgár András két­részes színművét, a „Csak egy nap a világ”-ot mint vendég, Gát György, a Magyar Te­levízió rendezője állította, színre Schwajda György dra­maturgi bábáskodása után. Háromszor 'láttam végig a da­rabot — a főpróbát is bele­számítva — és néhány alap­vető kérdésemre nem találok választ De menjünk sorjá­ban. A szerző korábbi művei okkal keltettek bennem őszin­te érdeklődést új darabja iránt; hasonlóképpen a ren­dező néhány korábbi munká­ját is jól ismerem a képer­nyőről. A darab — amelynek címével megbékélni most sem tudok, még ha idézőjelbe is tették az előkészületek során —, egy eldugott falusi szociá­lis otthon mikrovilágában kí­vánja tükrözni napjaink tár­sadalmának néhány gondját s mondja ki, hogy az em­bernek nem a megölő ellen­ségtől, nem a hűtlen barátok­tól, hanem a közömbösségtől kell leginkább félnie, mert minden rossz, minden baj ab­ból fakad. A darabbeli szo­ciális otthonban is gyáván visszahúzódó, közömbös lesz mindenki, amikor ki kellene állni nyíltan — elsősorban önmaguk érdekében — az igazság mellett, s az egyet­len ember, aki megpróbált a basáskodással szembeszállni, vesztesként hagyja el a teret. Ebben a szociális otthon­ban megtalálható a „gonosz vezető", aki kanyargós múlt után tölti be funkcióját, üz­letel, kihasználja a lakókat valóságos kényszermunka­táborrá változtatja a szociá­lis intézményt, maszekol, min­dennel visszaél néhány szol­galelkű beosztottja segítségé­vet a közömbösök asszisztá- lásáv.al, kezében tart min­denkit a környéken. Ez a ti- ' pus irodalmunkban (és saj­nos, az életben is) sokfelé felbukkan, különböző beosz­tásokban. Az otthon lakói meg valósággal tükrözik a mai magyar társadalom szin­te minden rétegét — még le­csúszott földbirtokos és pa­raszt társadalmi ranglétrából adódó konfliktusa is felvil­lan —, csak egy dologban egyezik meg ez a nagyon heterogén együttes: gyávák, megfélemlítettek, megalázói­tok, ostorral terelt nyájként élik még hátralevő napjaikat, a hajdani Csak egy nap a világ... kezdetű háborús slá­ger hangulatában. Pedig van közöttük több értékes ember is, s mindenkinek van múlt­ja, mindenkinek vannak em­lékei, érzései, sőt öregkori szerelem is adódik. Külön- külön mindenki más, de az együttesben csak egyforma kiszolgáltatott, legyen akár a francia ellenállás hajdani ka­tonája (bár őt a darab afféle könnyen alkalmazkodó lé­lekként, a vezető kedvence­ként mutatja be), vagy egy­kori kizsákmányoló, njstán sö­tét múltú kalandor, vagy éppen szerencsétlen, félnótás lány. Egy raktárosként szin­te véletlenül odakerült fia­talember fedi fel az anomá­liákat. vállalkozik Don Qui­jote reménytelen feladatára, de kevés az ereje a sokféle kapcsolattal rendelkező veze­tővel szemben, s az otthon lakóinak már említett közö­nye elsősorban az ő bukását eredményezi. Tagadhatatlan, hogy fel­felbukkannak a darabban in- nen-onnan ismerős „panelek”, hasonló társadalmi képekből átgyűrűző motívumok, jelen van a „ha én egyszer ki­nyitom a számat" nem ka­baréi változata is, amellyel a raktáros egy ideig imponál is sokaknak, sőt az igazgató teljhatalmú szeretője szerel­mét is elnyerni látszik, Pol­gár András darabja valós életelemekből áll össze. Jól­lehet, ä hosszú expozíciónak tűnő első részben a szociá­lis otthon inkább egy bolon­dokháza és egykori kon­centrációs láger keverékére emlékeztet, az itt lakó öregek sok kis drámája már ott rej­lik a látszólag nevettető szándékú jelenetsorok mögött (például a Ki mit tud? szá­nalmas produkcióiban), a második részben viszont egyenletesebben feszül az egységesebb dráma, s így jut el a jó szándékú raktáros, a darab szinte egyetlen tiszta embere tragédiájához, hogy befejezésként a szereplők ké­sőbbi sománalo szenvtelen közlésével jó értelemben fel­háborítson. Igen, fel kell, vagy kellene a nézőnek há­borodnia azon, hogy . hiába szemmel látható az igazság, a többség közönye és a go­noszok sokfelé elható ereje miatt ez az igazság bizony megcsúfolódik. Itt érek el megválaszolat­lan kérdéseimhez. A szociá­lis otthon mikrovilága össze­tételében szélesebb társadal­mi vet ületet tükröz, vagy tükrözhet, így viszont a va­lóságrészletek egyben aligha jelentenek egészében igazat is. Valamit fel akarhat ol­dani a szerző, vagy a dra­maturg, a rendező is: vé­kony keretjátékot is kapunk, s a legelején megtudjuk, mit követett el a raktáros, ami­kor pedig visszatér a végén a keret, megtudjuk az előbb említett igazság-megcsúfolást is. Szeretnék őszintén felhá­borodni, de nem hagynak, mert a rendezés szerint a szereplők hatalmas kavalká- dot produkálnak, nosztalgia­zene harsog, táncol, vidul a színpadon mindenki a na­gyon erőszakolt és túlontúl hosszú tapsrend ürügyén, mintegy azt jelezve: nem kell komolyan venni, amit lát­tunk. Pedig olyan súlyos tár­sadalmi jelenségekről is adott drámai képet a játék, amit efféle groteszk váltással fel­oldani nem lehet és nem sza­badna. Kérdés még számom­ra, vajon a „Csak egy nap a világ” cím és a játékban igen sokszor felhangzó má­sodik világháborús dal, meg a szociális otthon lakóinak életigenlése között miféle kapcsolatot kívánnak jelezni, s vajon a műsorfüzetben köz­readott dalszöveggel, a fasisz­tává lett író és színházigaz­gató Vaszary Jánosnak szer­zőként való felidézésével mi­féle átörökítést, kontinuitást vállalnak; netán a Csak egy nap a világ 1942—43-as lég­köre és a darabbeli közösség-, ben felmutatott mai minden­napjaink közötti analógiát kí­vánnak érzékeltetni!? Gát György aprólékosan kidolgozott rendezése igen mozgalmas előadást produ­kált. Szlávik István sokszin­tű, a forgón is igen célsze­rűen megoldott díszletében a játék állandó mozgásban van, mozog az élet az éppen nem játszó színhelyeken is, folya­matos a játék pergése, a vál­tozó helyszínek történései igen jól kapcsolódnak egy­másba. Igaz, az első rész második felében mintha ki­csit „leülne” a játék sodra, de egészében egyenletesen fe­szül. Néhány kitűnően meg­oldott kisebb jelenetre érde­mes visszaemlékezni. A nagy­szerű tömegmozgatásban és a táncos jelenetekben Majo­ros István koreográfiája se­gítette a rendezőt, Szakács Györgyi jelmezei jól illesz­kedtek a játék egészéhez. A zene valamivel több a da­rabban a szükségesnél. A kezdésnél huszonkét percig, a két rész között ugyaneny- nyi ideig, és a végén, ki tud­ja, meddig, no meg játék közben is csaknem mindig szól, harsog a nosztalgia­egyveleg, az elmúlt évtizedek sok-sok slágere, dala, a Sze­ressük egymást gyerekek ... és társai, mintegy az öregek ízlésének érzékeltetésére, közben pedig az egész' első részt át-, meg átszövi egyik halálra készülő lakó. siralmas temetési éneke. Mindkét faj­ta zenéből elég lett volna va­lamivel kevesebb. A színla­pon Vukgn György neve ol­vasható a zenénél. A sok egybefolyó régi zene között nehéz pontosan elhatárolni, hol van összekötő zeneként új Vukán-szerzemény, vagy van-e egyáltalán. Igen nagyszámú szereplő- gárdát és statisztériát fog­lalkoztat a darab. A basásko- dó otthonvezető Sándor An­tal Polgár Géza megfogal­mazásában a kiskirályok pro­totípusa; hatalmának toldatá­ban Van, tudja, hogy vele szemben tehetetlenek; amikor kell, kis kompromisszumra hajlamos, de csak azért, hogy jobban visszaüthessen. Pol­gár igen jól értelmezte ezt a mindig talpra eső alakot. Ti- már Éva a főnővér alakjá­ban a vezető minden tetté­ben részes, ám egy tisztább ember felbukkanásakor, az igazságosságtól érintve meg­változni kész nőalakot for­mált. Gáspár Tibor alakítja a kicsit megváltószerű rak­táros Kiss Attilát, rokonszen­vesen, az igazságban naivan bízón, érezhetően tiszta hit­tel. A további szereplők közül külön említést érdemel Csa­pó János csupa szolgai go­noszság portása, Fehér Tibor letisztultán bölcs, rokkant Császár Ignáca, Bánó Pál re­mek öreg táncosa (Altmann), Sallós Gábor spleenes, ki­égett Kenéz doktora, Milviusz Andrea nagyszerűen jellem­zett infantilis Ancsája, Már- ffy Vera hisztérioidságában is rokonszenves Jolánkája, Szabados Ambrus önmaga ér­demeit elvető és minden al­kalmazkodásra kész Geren­dása, Csiszár András öreg­ségében is életigenlő Fogl Vilmosa, a Miskolcon öröm­mel látott Kovács Mária rá­tarti Herczeghnéje, Somló Ferenc öreg rosszcsont Ku- kubenkója, Olgyay Magda csupa szeretet Ország Etelje (íje nehéz lehetett neki ilyen akaratosan rosszul énekelni 1); egy-egy jó színfoltot hozott Máhr Ági, Kanalas László, Sándor Erzsi, Matus György, Mátyás Jenő. „Csak egy nap a világ” miskolci előadása az említett fenntartások ellenére figyelmet érdemlő vállalkozás. Bizonyára még érlelődik az előadás, de a darab bizony megért volna esetleg még több műhely­munkát. , A (Egy zárójeles megjegyzéssel kezdtem, vissza heti hozzá tér­nem: jó, hogy új magyar színmű indulhat útjára a miskolci színpadon; de vajon a tavaszi álláspontjához a színház mű­vészeti vezetése elég következetesen ragaszkodott-e? ... El- dönthetik-e az elkövetkező előadások? ...) Benedek Mik la. Goricei látkép Feledy Gyula rajza Könyvtári feladatok Évente két alkalommal rendezik meg a megyei könyvtárak igazgatóinak or­szágos tanácskozását. Ezúttal a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár vállalta a házigaz­da szerepét. Mályiban, a me­gyei tanács továbbképző in­tézetében megtartott kétna­pos tanácskozáson — októ­ber 6-án és 7-én — többek között a tanácsi könyvtárak fejlesztéséről, illetve az isko­lai könyvtárak fejlesztéséről készülő irányelveket vitatták meg. Dr. Környey Lászlőné, a megyei könyvtár igazgatója kérdésünkre elmondta: a köz- művelődési, tanácsi könyv­tárakkal szemben egyre hangsúlyosabban fogalmazó­dik meg az az elvárás, hogy növeljék tájékoztatási szol­gáltatásaikat, segítsék a sza­bad idő kulturált, hasznos el­töltését. A készülő — s maj­dan tíz évre szóló irányelvek — hangsúlyosan foglalkoz­nak az ifjúság nevelésével. S törekedni kell arra Is, hogy a jövőben folyamatosabban történjen a könyvtárak fel­újítása, esztétikus környeze­tének kialakítása. Az ifjúság olvasóvá neve­léséről volt szó egyébként az iskolai könyvtárak kapcsán is. Ma már világos, hogy a nevelés-oktatás hatékonysá­gának növelése, javítása el­képzelhetetlen a jól felsze­relt iskolai könyvtárak nél­kül. Jelenleg azonban na­gyon sokszor esetleges az is­kolai könyvtár lejlesztése, kihasználtsága. Függ attól, hogy van-e könyvtárosnak al­kalmas, lelkes pedagógus, és persze attól is, hogy jut-e elóg pénz a könyvtár állo­mányának rendszeres gyara­pítására. Az iskolai könyv­tárnak természetesen mások a feladatai, mint egy közmű­velődési könyvtárnak. Az is­kolai könyvtár mindenekelőtt a tananyaghoz kapcsolódva — a többkönyvűség elv alap­ján — szolgálja az önműve­lés igényét. Nyilvánvalóan ezt a célt erősíti az is, hogy a tananyagban helyet is ka­pott a könyvtárhasználatra nevelési, a könyvtárhasználati ismeretek beépülnek az okta­tás folyamatába. Ugyanakkor csak akkor képzelhető »el az iskolai könyvtárak további fejlesz­tése, ha a hazai könyvtárpo- litilca szerves részeinek is te. kintjük őket. Azaz: egyálta­lán nemcsak az iskola bel- ügye, hogy milyen és hogy működik az iskolai könyv­tár, hanem megkapják azt a módszertani segítséget is, ami szükséges ahhoz, hogy az is­kolai könyvtár ne csak könyvkölcsönző hely legyen. A készülő irányelvek — mint említettük — tíz évre szabják majd meg a könyv­tárügy fejlesztési feladatait, fő célkitűzéseit. így érthető­en a vitában kiemelten volt szó olyan feladatokról, mint az aprófalvak, a perem kerti, letek és az új lakótelepek könyvtári ellátása, a nemze­tiségiekkel való foglalkozás. Az adott gazdasági körülmé­nyek között ugyanis igen sok helyen a könyvtárnak kell teljes egészében felvállalnia a lakosság művelődési igé­nyeinek kielégítését. Azaz: egyre inkább egy közösség szellemi életét meghatározó, segítő funkciót is el kell lát­nia. Tavasszal elorozott 9 óránkat visszakaptuk, itt vagyunk hát ismét a régi kerékvágásban. A nyá­ri időszámítás végeztével, ide­jének leteltével a normális — bizony, a normális és nem a téli! — időszámításba zök­kentünk vissza, ez persze örvendetes,1 de egyben azt is jelzi kevésbé örvendetes tény­ként, hogy lassan az idén is vége lesz majd a nyárnak és kezdődik az Ősz, sőt, ta­lán még azon túl megérke­zik a tél is. Valószínű, hogy mindez bekövetkezik, ámbár teljes bizonyossággal okton- diság lenne leírni, jobb, ha az ember meghagyja a maga kiskapuit, az így is, úgy is érthető miegymásokat. Ez a szokás. Hogy így is lehessen érteni, meg úgy is. Ha aka­rom vemhes, ha akarom nem, így kívánja a magyaros nyílt­ság, az egyenesség, de ebből máris elég ennyi, hiszen mégis arról van bzó, hogy lassan befejezvén az egyik évszakot, megkezdjük a má­sikat, érdemes hát ebből az alkalomból valamiféle összeg­zést elkövetni. Mit? Sok mindenféle összegzésre nyílik ilyentájt alkalom, ösz- szel ugyebár általánosságban elered az eső, ilyenkor sok a sár, a latyak, főként Miskolc főutcáján, meg a mellékut­cákon összefröccsentenek ben­nünket a gépjárművek. Fel­vágnak, beborítanak sárral, latyakkal, ez nyilvánvalóan így lesz Miskolcon most is, senki eem kívánhatja, hogy Sárosán az idők kezdetétől ekként lé­vő tények éppen most meg­változzanak. Mármint: az utakról — mondjuk a főút- ról — eltűnjenek a kátyúk, a gödrök. A Hunyadi utcai lakások egy némelyikében még gondosabbán kell majd zárni az ablakokat, mert a fröccsenő lé, sár a nyílászá­ró szerkezeteken áthatolva akár a konyháig is elfröcs- csen. Tessenek csak megnéz­ni a falakat! Ez tehát ma­rad. Tehát sárosak leszünk. Vagyunk. Vagyunk már régóta, nem csupán szó szerint, hanem át­vitt értelemben is. Például az ivóvíz pazarlásával. A miskolci vízművek illetéke- 'sétől szinte naponta megkap­tuk a magunkét. Hogyaszon- gya: azért kevés a víz, mert a kedves lakók a sört hűtik a csap alatt, valamint a diny- nyét Ha valaki nem szereti a sört meg a dinnyét, akkor is tudja pocsékolni a vizet. Miként? Nem csináltatja meg a csöpögő csapokat, folyik a WC-tartály (lehetséges: pár hónapja költött ezekre szá­zakat, vagy éppen csaptele­pekkel együtt ezreket), más­részt pedig teleengedi min­den este a fürdőkádat a víz­hiánytól való félelmében majd reggel kiengedi, hogy frissel töltse fel. Mi, lakók a vízpocsékolásnak ezen. túl még számos fortélyát ismer­jük, ki is próbáljuk mind­ahányat a nyár folyamán. Fürdés, borotválkozás, fog­mosás, a tartályok lehúzása stb., stb„ de kár is sorolni, lényeg: sárosak vagyunk a víz elfogyasztásában. Erdőségek! Ezekben vagyunk aztán még sárosak igazán! Koráb­ban persze, úgy a tavaszi hó­napokban. Mert a kemény, hosszú tél után állandóan ki­rándulunk, csúszkálunk az erdőségekben és a friss leve­gő szippantásának, a kék ég bámulásának ürügyén fel­gyújtjuk az erdőt. Elég ne­hezen, mert tél után minden nedves, de később különösen a fenyők égnek igazán jól. Tavasztájt a vízművek még nem szól ránk, de a tűzol­tóit, meg az erdészek — igen. Nekik aztán megvan a véleményük mindenféle léha kiránduló népségről, de iga­zuk is van! Ellenben az ősz! Mert végre itt van, vége a hódító, álmosító kánikulá­nak, az örökös vízpocséko- lásnak, dinnyehűtésnek, sör­ivásnak. Az ősz valami kü­lönleges, csodás valami, sem­mihez sem hasonlítható, ódák, merengős-borongós dalok, mélabús himnuszok íródnak ilyenkor. Most van itt az ide­je annak, hogy az ember fű-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents