Észak-Magyarország, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-30 / 255. szám
1982. október 30., szombat £SZAK-MAGYARORSZAG 7 Á fűz melegénél Egy-két órája eshetett Most viszont már pipál a töld! Ami csapadék előzőleg lehullott, most páraként próbál telteié szállni. Nem más ez, mint. afféle erőlködés! Az emelkedés legfeljebb a szemmagasságig jut el. Ott mintha elnehezülne a máskor oly köny- nyen szökkenő, légies pára, * füstszerű gomolygásban rögződik a befejezetlen szándék. Hajjaj, oda van a nyár röptető melege! Sőt, mintha minden odaveszett volna abból a nyári keltemből! Biz’ isten fázunk! A gépkocsiból kilépve a kabát, a pulóver itatósként szívja magába a párát s hideget A borzongás érzetét — nedvességet lehelve — tetézik körös-körül áfák. Mert sok itt a fa. Főleg az akác. Ezektől, no meg az itt is. ott is közbeékelődött legelőktől viszont nagyon szép ez a vidék. Ligetes, lankás, képes hosszan élgyönyörködni benne az ember. Különösen akkor feledkezik bele, ha figyelmét más, zavaró momentum nem vonja el. A miénket sajnos leköti ez az évszakhoz képest hűvösebb idő. Illetve, ameny- nyire elvonja a tájra feled- kezésről, annyira ráirányítja a tűzre. A tűzre, amely ott ropog, lángol, világít a kis akácos szélén. Magához szuggerálja az embert. Annál is inkább, mert nemcsak melegre, emberre is lelünk a rőzserakás mellett ... Ki úgy guggol ott — a kártyát forgatók ismerik —, mint a makk ász figurája. A különbség talán az, hogy az ő kezében pásztorbot van. Szép, míves fejű pásztorkampó. A következtetés: a tűz mellett — meleget gyűjtve — juhász guggol. A bot is, de a valahonnan a közelből idehallatszó kolomp és csengőszó is erről árulkodik. Méreget. Nem csoda. Soha nem jár erre sok ember, főleg nem, ilyen lehetne jobb időben. Persze a méregetés nem bizalmatlanság. Amikor megkérdezzük afféle beköszöntőként: s. .bad-e megmelegednünk?, .— az csak természetes — válaszolja. S mert a tűz melege igencsak kellemesen járja át minden porcikánkat, mehetnékünk nemigen támad. Következésképp az együttlét, a szó ismeretséget szül. Kiss Miklós — így hívják újdonsült ismerősünket. Harminchárom éves, a fel- sőgagyi ' Virágzó Termelő- szövetkezet -juhásza. Igaz, mindössze néhány hónapja az, de végül is egyre megy. Hogy mégsem? Hogy különbség van bacsó és bacsó között? Mielőtt valaki kontárnak gondolná Kiss Miklóst, eláruljuk — amit természetesen tőle tudunk —, hogy már tíz éve — mint állatgondozó — az állattenyésztésben dolgozik. Az egyik bátyja, öt, a másik négy éve juhász. — Én Tordai József mellett — ki már huszonöt éve bacsó — bojtárkodtam — mondja, majd abbéli óhaját is kifejezi, hogy ó is ilyen hosszú ideig szeretne a johászkampó gazdája lenni. Ügy gondoljuk mindez jele annak: szereti a szakmáját. A kívülálló azért megkérdezi, miért ne kérdezné: aztán mit szeret benne? A határban elszenvedett esőt, fázást, izzadást? Attól függően mikor mi jön. A csendet? Az emberek hiányát? Vagy mit? Ügy néz ránk, hogy tekintete bevallja: nem ezen töpreng. Ez a dolga és kész. Ilyesmivel foglalkozott amióta csak kereső. Érti, szereti. Mindennap fél nyolckor kihajt (először azért a kisbárányokat ellátja odabent), fél ötkor, délután pedig be. Ilyenkor, túl az ősz derekán ez az időszak egyet jelent az estével. A közbenső idő alatt itt van kint, például itt a Mészégető-dűlőben. Háromszázhatvan birkával és a Csöpi névre hallgató fürge feketeséggel. Az ebédidőt leszámítva — ma például szalonnát sütött itt a tűzön — nemigen pihen, még kevésbé unatkozik. Mutatja a metsző- ollót, a körmölőkést, a for- malint, a kenőcsöt. — Legeltetés közbén körmötök — magyarázza. Ez nem jelent mást, mint a büdös sántaságot megelőző munkaműveletet. Naponta nyolc-tíz birkát kezel, s mire a nyár végére ér, tulajdonképpen kezdheti elölről. De kell csinálni! — Nagy szégyen, ha sánta juh van a falkában — indokol. Tegyük hozzá: nemcsak szégyen, baj is ... A tűz marasztalna minket is, őt is, ám a kolomp, a csengőszó messzebbről hallatszák. Mennie kell. — Reméljük, még találkozunk — mondjuk búcsúzóul. — Viszontlátásra ! — Legyen hozzá szerencsém — válaszolja. — Ha erre jönnek máskor is, engem itt találnak valamelyik legelőn.*; Hajún Imre Fotó: Fajtán László eves Rártki György Beszélgetés a zeneszerzővel KI ne látta volna a Körhinta című fil§ met moziban vagy a televízióban? Ki ne hallott volna a Pomádé király új ruhájáról, ki ne ismerné a Két bors ökröcs- ke meséjét? Ezeknek és számtalan színpadi zenének, zenekari darabnak, filmnek, kamaramuzsikának, dalnak népszerű alkotója, Ránki György, október 30-án ünnepli 75. születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk a Kossuth-díjas zeneszerzővel. — Hogyan látja ma eddigi pályafutását? — Számtalanszor megírtam vagy tollba mondtam önéletrajzomat Budapesten születtem. Ifjúságomra egy embertelen világ nyomasztó légköre és anyagi gondok nehezedtek. Sorsdöntő zenei élményemmé vált a találkozás Kodály és Bartók új varázsé, tisztább, szabadabb emberi világot sugárzó zenéjével. Fiatal koromban Molnár Antal tanácsára kértem felvételemet a Zeneakadémiára. Boldog voltam, amikor Kodály elfogadott növendékének, és négy évig nála tanulhattam. Akkortájt az intézet legendásan híres tanárokkal büszkélkedett, hiszen ott működött Bartók, Dohnányi. Waldbauer Imre és Weiner Leó. Jártam Londonban, Párizsban, s akkor jöttem haza, amikor az én jámbor zeneszerzői ambícióim, sőt puszta egzisztenciám alól is kicsúszott a talaj. Keveset komponáltam, még kevesebbet szólalhattam meg. De sokat köszönhettem Szabolcsi Bence baráti ösztönzésének, s Lajtha Lászlónak, aki mellett a Néprajzi Múzeumban gyakorlatot szereztem népdalok lejegyzésében. Atyai jóakaróm, Heltai Jenő pedig bevezetett a színház világába, sőt rám bízta néhány darabja megzenésítését, ö válaszolta erre a kérdésre: „hol kívánna élni?" azt, bogy „itt szeretnék élni — ha hagynának r Akkoriban kénytelen voltam közvetlenül részt venni a gyakorlati zenei életben, s ez nem bizonyult hiábavalónak. Sok mindent megtanulhattam a zenekarokban, színházakban, rádióban. Például előadó- és közönségpszichológiát, közérthető Intonációt, hatásokat és mértéket, otthonosságot a különböző zenei stílusokban. — A filmzenével boffv került kapcsolatba? — Szabó Ferencnek köszönhetem, bár korábban Londonban rajzfilmmuzsikáí is komponáltam. 1935-tői kezdve jóval több mint félszáx Ifimbe* az én kísérőzenémet használták feil Köztük volt Az arany ember, Ránki György az Édes Anna, a Pár lépés a határ, a Haty- tyúdal. — Melyik opuszát tartja élete főművének? — Erre nem nehéz felelnem. Madách drá- ■nai költeménye alapján készült Az ember tragédiája című misztikus operámat, amely sajnos bemutatójának évadja óta nincs műsoron. De szívesen gondolok az Egy szerelem három éjszakája című darabomra (Hu- bay Miklós, Vas István szövegével), a Holdbéli csónakosra, a Karinthy-novellából született Cirkusz-balettemre, a Brecht-, Shaw-, Tennessee Williams- és főleg a Shakespeare-darabok színpadi kísérőzenéjére, a vegyeskarra és zenekarra komponált A város peremén kantátámra, meg a sok-sok kottámra, amiket leírtam. — Az utóbbi időben született szerzeményei? — Indiai utazásom élményeit dolgoztam fel Éjszakai Rága című művemben. Bemutatták egyik balettkomédiámat a Wiesbaden! operaházban. A premieren nyolcvan kritikus volt jelen, de sajnos egyetlen magyar újság sem képviseltette magát. Üjabb műveim között van egy kamarakan tá ta is Thomas Mann szövegére, ezenkívül harmadik zongoraszonátám, valamint egy zenei tréfa A hétfejű sárkány szerenádja címmel. — Minek örül most a legjobban? — Annak, hogy megjelenik egy szerzői nagylemezem, amelyről első szimfóniám, brácsaversenyem és cimbalomversenyem hallható. Ránki György a Magyar Népköztársaság érdemes művésze, SZOT-díjas zeneszerző számos fontos zenei tárgyú cikk szerzője is. Legutóbb a Fészek Művészidub ünnepi Ko- dály-ülésén méltatta egykori mesterének művészetét. K, K. . — Téged is. Hiszen öt év nem múlik el nyomtalanul az ember életében. De te is tudod, hogy ez képtelenség. — Persze hogy tudom. Csak vicceltem. Biztosan ismered azt a mondást, hogy felmelegitve csak a töltött • káposzta ió. — Hülye vagy. Most Gutman nyúl Kata kezéért. Amikor megérinti, érzi. hogy nyirkos. — Feljönnél hozzám? A no bólint. • . © A józsefvárosi szoba- konyhús lakás ajtaja előtt. Kata szorosan Gulmanhoz simul. Gutman a zárral bíbelődik, Kata az ideges mozdulatok láttán kuncogni kezd. Odabent Gutman az. asztalra helyez egy üveg Eger- szólátit és egy üveg kólát. Kata a könyvespolchoz lép, és ujjait végighúzza a kötetek bordáin. — Azért néhánv új is akad közöttük — mondja Gutman, miközben megpróbálja kinyitni az egyik üveget. — Ezek a műanyag dugók teljesen tönkreteszik az ember kezét! Egymás mellett ülnek az ágyon. A nő Gutman ölébe hajtja a fejét. ' — Meddig érsz rá? — Nem sokáig. A férjem úgy tudja, hogy a barátnőmnél vagyok. Gutman lerúgja a cipőjét, és végigheveredik az ágyon. Kata szorosan mellé bújik. — Semmi se változott ebben a szobában... — Azért, mert minden darabjához ragaszkodom. Legalább ez a szoba maradjon meg nekem olyannak, mint tiz évvel ezelőtt. Talán ezért is szeretek annyira itt lenni. Az emlékek... Kata nem hagyja befejezni a mondatot. Félóra múlva Gutman cigarettára gyújt, és Kata arányos alakját nézi. — Most vajon miért lógatod az orrodat? — kérdezi a nő, és hajával eltakarja a melleit — Mi lenne, ha öngyilkosok lennénk? — Mi az isten bajod van neked? — kérdezi Kata, és föltérdepel az ágyon. — Istenemre, te teljesen meghülyültél. — Talán gyáva lennél hozzá ? — Ez nem gyávaság, hanem a te hülyeséged. És ha szabadna érdeklődnöm, hogyan képzelted el? — Gázzal. — Remek! Hogy ráadásul még a szomszédaid is felrobbanjanak. Neked tényleg az agyadra ment valami. Tíz év után véletlenül összefutunk az utcán, megbeszélünk egy randevút, eljövök, mert még mindig szeretem azt a hülye képedet, • mert érdekel, hogy mi van veled, képes vagyok a férjemet is megcsalni, te pedig egyfolytában marhaságokat beszélsz. Gutnjan idegesen nevetni kezd, és ismét megtölti a poharaivá t. — Jó, ne vitatkozzunk.’ Biztosan igazad van. Tiz évvel ezelőtt is neked volt igazad. Inkább hozok néhány jégkockát. Gutman föláll, becsukja maga mögött az ajtót, a konyhában megkeresi a jégkockás edényt, aztán odahajol a gáztűzhelybe*, és mind a három rózsát meg-, nyitja. Dúdolva lép a szobába, bekapcsolja a magnetofont, aztán Kata mellé bújik. Hét órakor megcsőrren a vekker, Kata álmosan kilép az ágyból, csodálkozva nézi Gutmant, aki felöltözve az asztalon könyököl. — Mi az, te le se feküdtél? — kérdezi két ásítás között. — Hiszen látod — válaszolja Gutman. — Csinálok reggelit — mondja Kata és kivonul a konyhába. — Ha szabad kérdeznem, mit csináltál egész éjszaka? — ’ Gondolkoztam — mondja Gutman, aztán föláll, odalép az ablakhoz, és elhúzza a sötétitőfüggönyt. Fáradt világosság lepi el a szobát. — És min gondolkoztál? — hallja Kata hangját a konyhából. — A jövőnkről. Hogy vajon mi lesz velünk tíz év múlva. — Mi lenne? Remélem elcseréljük ezt az egérlyukat, aztán szülök neked két gyereket. Vagy nem erre gondoltál? — De igen — mondja alig hallhatóan Gutman, és elindul a konyha felé. FECSKE CSABA: Boldog is Most, hogy oz erkélyen ülve« rigókat lesek, s hallgatok, mert kedvez minden körülmény, bevallom: boldog is vagyok Lám, olykor ennyi is elég — Mosolygó, kócos pillanat: idő vásott kis kölyke, még sokáig halljam hangodat! Érzem, a nyárvég árama idegeimen átfolyik, s szívem, mint telt bogyó, kigyúl Rigók szava, remény szava: tán nem hiába voltam itt, s ettől az ember felvidul PARÁZS ISTVÁN Reggel Megizzadt ablaküvegen kopognak friss zajok Az óra kitteg-kattog unalmas polc ropog Ébrednek a könyvek szunnyadó birodalmak A percek tornyosuló Hegyekként hozzám futnak A függöny virágmintás mosollyal földerül Édes gyümölcs a reggel felöltözik asztalhoz ül és kenyeret szel
