Észak-Magyarország, 1982. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-11 / 213. szám
ESZAK-MAGYARORS2A6 7 WMMamnii — 7S3Z, SífipJöIftbef H,, siowbof \ Kadarkút (1931) Falusi krónika Gönyei Sándor fotómüvés2 az 1920-tól 1944-ig terjedő időszak falusi életéről szóló felvételeit a Néprajzi Múzeum mutatja be. Qntőasszony (Szilvásmárton, 1931) Fonal láncba szedése (Hunyag)-- ■ ------------------------------------------------------------------------------------------------------■ *r: A révész a Rév utcában lakik ifi. Litvai István vezetőrévész, alapszervezeti párititkár Az alig ötszáz lelkes Tiszatardos folyómenti szélén, a Rév utca 21. szám alatt lakik jíj. Litvai István révész, aki hatvan nap múltán lesz hatvanesztendős. —; Azért vagyok az ifjabb Litvai — mondta találkozásunkkor —, mert a szintén István édesapám az idősebb, már kilenc- venesztendős és még mindig dolgozgat a ház körül. Jól emlékszik arra a napra, 1949. szeles április 9-ére, amikor révészként először húzta át a kompot a folyón vonóhoroggal, vagy ahogy ők nevezik, kákóval, gamóval. Hányszor járta meg azóta a folyót, ezt a duzzasztás óta már 150—200 méteres utat a két part között a 20 tonnás teherbírású komppal? Munkájuk csak 1972 óta könnyebb; ekkor szereltek a kompra motort. Így a vezető révész Litvai István és társai, Litvai Sándor, az öccse és Kapusi Ferenc István révészek könnyebben boldogulnak. Ilyenkor, betakarítás idejéni sok munkájuk van. Az 524-es folyamltilométernél kii'eszitett kötél mentén sokszor kelnek át és. vissza a két part között, hajnali öt órától este kilencig, m;vel itt szállítják át a tiszalöki termelőszövetkezet gyümölcsö- sének gazdag termését is. De nagy a forgalom, hiszen ez az átkelőhely két megyét, Borsodot és Szab öles-Szat márt kapcsolja össze. — Vittünk mi már mindent — mesélj. •— * Mentőautót, koporsót, gyerekkocsit, méhkaptárakát, de még jsziilőasszonyt is. i Igaz, amikor a vajúdó asszonyt és a bábát vittük át a tiszalöki partra, ahol • mentő várt rájuk, csak a gyalogcsónakot, használtuk. Aztán itt is jöttek vissza az | újszülött kislánnyal, és a mi partunkon szekérre szálltak. De mi hozzuk, visszük az egri püspök urat is, aki bérmáláskor látogatja meg a falunkat. Sok minden megesik ennél . az átkelőnél. Volt, amikor nagyszoknyás asszonyt mentettünk ki a folyóból, mert el akarta dobni az életét. Igv hát meg sem köszönte... Sok nehéz napot megért a révész kenyeret adó folyója mellett. Az árvizek nehezítik meg az életüket Ilyenkor motor nélkül kell közlekedniük a szélesre dagadt vízen. De sok munkát ad a befagyott folyó is. Jégvágó fűrésszel nyitottak sok télen 3 méter széles utat a fél méter vastagra hízott jégtakaróban. Több mint. száz méter hosszúságban. — Egy ilyen munkánál estem be a jég alá — emlékezik a révész. — Megkapaszkodtam a jég szélébe, míg a társaim ki nem rántottak. Átöltöztem, nagy hirtelen, megittam egy liter forralt bort, aztán folytattuk a munkát. Kutyabajom sem lett... A vezető révész 1950 óta tagja a partnak, több mint negyedszázada egyfolytában titkára a helyi pártszervezetnek. Harminckét éve tagja a helyi tanács végrehajtó bizottságának, elnökhelyettese a Ti- szaladánvi községi Közös Tanácsnak. — A 16 tagú pártalapszervezetünk termelőszövetkezeti tagokból, nyugdíjasokból és alkalmazottakból tevődik össze — mondta a párttitkár. — Munkánkat megtaláljuk; a magunk módján igyekszünk segítségére lenni a tanácsi és a gazdasági vezetésnek a nem kis feladatok megvalósításában. Régen volt 1955. amikor az árvízvédelmi munkájáért kormánykitüntetést, Munka Érdemérmet kapott és annak is jó ideje múlott már, amikor 1970-ben átvette az Árvízvédelmi Emlékérmet. A vezető révész, a párttitkár nyugdíjba készül. Amikor erről .-beszélt, felesége helyeslőén bólogatott. Tisztességgel felnevelték, taníttatták három lányukat, akik most dolgos családanyák. Már öt unoka örül a nagyszülőknek. — Tétlen nyugdíjas koromban sem leszek — mondta búcsúzóul. — Egy időben kishalászként is dolgoztam. A halászkész- segek még megvannak, és hal is akad még a folyóban... Oravec János Fotó: Kozma István Tavasz bárba éppen úgy nem megyek. És a tíavoyfoa sem. — Ha kimozdulunk otthonról, legalább esélyünk támad, hogy történik velünk valami kellemes. — Ma semmi esetre sem — vetett egy baljós pillantást a térképre Hatzin. — Együttállás lesz. — Az meg mit jeleni? — A Csendes-óceán fölött „találkozik” a Nap és á Hold.-— És mi következik abból?! — csattant föl -Zeillái. , — Természetesen napfogyatkozás. Hatzin hallgatásba merült. „Ráadásul a Mars is ott van valahol a közelben” — gondolta. Zenlai ezalatt nagy léptekkel rótta a szobát. — Mindenesetre igyunk egyet — javasolta. — Nem iszom alkoholt. — Mióta? —r- Másfél hete. — Akkor kérsz egy kávét?-- Az meglöki a vérnyomást — mondta Hatzin. Később Hatzin nagyító- üveg alatt vizsgálta Zenlai tenyerét. — Nem a legszerencsésebb — dünnyögiie. — Miért ne lenne az? — Túl sok a mellékvonal; szálkás. Melyik hónapban születtél? — Májusban. •— Így már érthető. 'Zenlai elkapta a kezét. Halzin a televízió fénytelen (képernyőjét bámulta. — Akarsz deftet? —kérdezte. — Nem. — Pedig egészséges. — Miért van szükséged az egészségre? — Zentai szélesre húzta a száját. — Hasznos ember vagy talán? Hatzin íeltápászkodott, kiment a' konyhába. Sokáig matatott az üvegajtó után. Megzörgették az ajtót. — Mégiscsak áthoztam az újságot — hallatszott az öregasszony hangja —, hátha el kívánja olvasni a hirdetésemet. — Nem érdekel. — Azért tessen már egy kicsit beereszteni! — Az öregasszony úgy beszélt, mint aki titkot tud. Közben Zentai kinézeti az előszobába; Hatzin ajtót nyitott. Az öregasszony -benyomult. — Hat esztendeje, mikor szegény uram először rosz- szul lett. felállt az ágyon, és lepösölte a falat, én akkor is ragaszkodtam hozzá, s később az orvos tudatta velem, hogy nem lehet rajta segíteni, akkor „bélszín- húst,” sütöttem neki, hátha erőre kap, még az ágyba is elmentem vele. nem szégyellem megvallani. Az öregasszony szünetet tartott. Zihált. Felemelte az újságot, a falhoz terítette. Megtámaszkodott: „Hatvanhét éves, jó megjelenésűnek mondott özvegyasszony társaság hiányában megismerkedne káros szenvedélyektől mentes férfival házasság céljából. Kalandorok kíméljenek. Előttünk az élet jeligére. Zeneszerzők előnyben." — Az utolsó mondat nincs az újságban — jegyezte meg Zentai. Szemével követte a szöveget. Az öregasszony élpirosodott. A padlót nézte. — Nagyobb lenne a lakás — mondta, inkább csak magának. — Nem betegedne meg a gyomra a sok hideg ételtől. Hatzin félreérthetetlen mozdulatot tett. Az öregasszony kifordult az ajtón. — Valamikor sokat dolgoztam — fújtatott Hatzin, s visszakacsázott a szobába. Zentai követte. — A szerzeményeimet játszották a rádióban, árulták a hanglemezboltban. — Akkoriban sok pénzt kerestél — mondta Zentai. — És betonozott járdán jártál. — Most nem járok betonozott járdán. — De nem a túlíejlett erkölcsi érzéked miatt. Egy ideig csöndben voltak. — Meghalhatnál — mondta Zentai. TÍalzin kezében megmozdult a pohár. — Hogy érted? — Kilehelhetnéd a párádat — mosolygott Zentai. — Megszűnhetnél lélegezni. Hatzin meggyújtott egy szál cigarettát. A, szekrényhez támaszkodott, térd alatt keresztbe tette a lábát. Az utcán szél támadt, port vágott az ablaküveghez. Egy szál villanydrót hintázott odakint. Időnként feltűnt a látómezőn. — S te miért maradnál életben? — Én járok-kelek — nevetett Zentai. — Fölbukkanok, ahol történhet valami. Esélyt adok a véletlennek; futtatom az agarat. Ezenkívül írok. — Az írásaid csupán a magad mulattatására jók — legyintett Hatzin, Zentai arcbőre alatt, bal szemétöl az orreimpa irányában megrándult egy izomszál. — Komolyan mondtad? — Csak tréfáltam. — Nem tréfáltál! — Persze, hogy nem. — Hatzin elnyomta a cigarettát egy „értesítés végrehajtásról” feliratú borítékon, anélkül, hogy a papír lángra kapott volúa. — Következménye annak, hogy haszontalan helyekre jársz, es haszontalan emberekkel érintkezel. — Te meg csak a szomszédban lakó öregasszonnyal állsz szóba! Fordulópontra lenne szükséged. — Szükségünk — javította ki Hatzin. — Valamire, ami minden akaraterőnket igénybe veszi, s amitől még el is pusztulhatunk. Azután, mintha másodszor születnénk, könnyedén kezdhetünk új életet. . . — Mire gondolsz? —kérdezte Zentai óvatosan. Hatzin az ablak felé fordult; lógott a drót. Lebegtette a szél. — Napok óta itt van ez a leszakadt villanydrót. Néha megkocogtatja az ablakot. Mintha figyelmeztemi akarna: nem hiába mutatom magam neked. Nekünk! — Szerintem nincs benne árang — legyintett Zentai. — Ez egy szabadfoglalkozású villanyáról; ntkaa hasznos. — Meglátjuk. — Hatóin kinyitotta az ablakot. — Add a kezed! Zentai elfordult. — Ideje, hogy komponálj valamit. — Gyere ide! formed! rá Hatzin. — Ülj le a zongorához,, és nyomogasd a billentyűket! — vidámkod ott. — Egy-kettő, egy-kettő! — Majd azután. — Miután? — Ha megfogtam a villanydrótot. Közben szorítjuk egymás kezét. — És ha fut benne az áram ?! — A csillagoktól függ minden. Hatzin megragadta Zentai csuklóját, és a fürdőköpeny kötőjével meztelen karjához hurkolta a kezét. — Tudod: a fordulópontra szükségünk van! A nyitott ablak előtt álltak. Belekapott a hajukba a szél. — Fázom — mondta Zentai. — Talán már nem tart soká — vigasztalta. Hatzin. Mozdult a villanydrót felé. — Várj! — Mit akarsz? — Engedd, hogy én érintsem meg a vezetéket! — Szó sem lehet róla. A bőröd túlságosan durva, még nem engedné át az áramot. Ide egy zongorista keze kell. A villanydrót az arcuk előtt lebegett. — Csak nem így akarod megfogni azt a vezetéket?! — nyerített föl Zentai. — Hogy fogjam meg? — Semmi esetre sem száraz kézzel. — Felesleges bonyolítani a műveletet — állította Hatzin. „ — Félsz? — Cseppet sem. •— Akkor vizezd be a kezedet! •— Értelmetlen, Zentai „akkor majd megteszem én!” jelszóval meglódult: Hatzin kénytelenkelletlen bakugrásszerű mozdulatokkal követte: feszült közöttük a köpeny kötője. A fürdőszobában némi vita után mindketten bevizezték a kezüket. Bólogatva mentek vissza az .ablakhoz. — Tessék! — szólt Hatzin. — Fogd meg! — ügy volt, hogy te érsz hozzá — mondta Zentai. — Lemondok róla a javadra. — Maradjon csak az eredeti elképzelés szerint. S Megszólalt a csengő. Hátraléptek. A csen- gőszó ismétlődött, ezúttal hosszabban, mint az első alkalommal. — Vársz valakit? —kérdezte Zentai. — Senkit. — Ki kéne nézni — ajánlotta Hatzin. — Nézzünk ki! Kiszabadították a kezüket, az ajtóhoz iramodtak. Zavaros szemű, hegyes orrú férfi ‘ állt a küszöb előtt ingujjban. — Telefonálni kéne — mondta. — Az öregasszony a szomszédban ... — Mi van vele? — kérdezték egyszerre. ~ Megállt a szíve.
