Észak-Magyarország, 1982. július (38. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-14 / 163. szám

ESZAK-MAGYAROR5ZAG 4 1982. július 14., szerda „Az irányításé a szó..„M A Zrínyi Katonai Kiadó új könyvei k amerilai függetlenségi iiáború map Mae 1944. szeptember 16- • án bocsátották vízre a floridai Jackson- ville-ben a Kováts Mihály nevű hajót, amely azonnal bekapcsolódott a fasiszták elleni háborúba. 1955. április 15-én az Amerikai Egyesült Államok szenátusa május 11-ét Ko­váts Mihály-emléknappá nyilvánította. 1978. január 6-án Cyrus Vance külügy­miniszter Budapesten, az Országházban így beszélt: ... Fiatal köztársaságunk, amely függetlenségi harcát vívta, hálával fogadta Ko­váts Mihály ezredest, aki segített George Washington tábornok lovassági alaku­latainak megszervezésében és kiképzésében. Kováts ezredes életét áldozta az amerikai függetlenségért Dél-Carolinában, a charles- towni csatában. Ökör a háztetőn 1979-ben Karcagon, a Győrffy István Nagykun Múzeumban Kováts Mihály életét bemutató kiállítás nyílt, amelynek rendezésé­ben részt vállalt a Hadtör­ténelmi Intézet és Múze­um, valamint a Magyarok Világszövetsége is. Talán e néhány mozaik után is ki­alakult az olvasóban a kérdés: ki ez az ember, akiről hajót neveznek el, akinek halálának napját emléknappá nyilvánítja az amerikai szenátus, akiről megemlékezik az Egyesült Államok szenátusa, akinek életéről kiállítás nyílt? Ezekre a kérdésekre is válaszol az a két konti­nensre kiterjedő kutató­munkával összeállított élet­rajz. melyet Zachar József az 1974-ben elhunyt Póka- Pivny Aladár tudományos hagyatékának felhasználá­sával, saját magyarországi, ausztriai és németországi kutatásaira támaszkodva írt. * Garibaldi nevének emlí­tése nélkül nem beszélhe­tünk az egységes Olaszor­szág kialakulásának korá­ról. Hosszú megpróbáltatá­sokkal teli élete, már-már legendás alakja sokszor ra­gadta meg a szépírók kép­zeletét. Kovái Lőrinc új könyve szerencsésen egye­síti az életrajzi és törté­nelmi regény műfaji ha­gyományát: az életrajzi szálra fölfűzött történet nagyszabású példázatos hőst állít az olvasó elé, ám — a mese keretei között — nemcsak egy világtörténel­mi szerepvivő eszméi fej­lődését rajzolja meg ha­nem plasztikus korrajzot is ad. A regény lapjain megele­venedő kor a történelem forgószelében kialakuló nemzetállamok kora; a Né­pek tavasza, a levert sza­badságharcok indulatokkal terhes eseményeinek ideje. Garibaldi egész életét az- elnyomott milliók óhajtott szabadságának —, s ami ezzel a múlt század köze­pén szorosan egybetartozott —, Itália nemzeti céljainak rendelt^ alá. A regényben a kor legjobb államférfiúi közt Kossuth Lajos nevé­vel, hősei közt Tüköry ás Türr nevezetes alakjával is találkozunk. Az Aki a napba néz az olvasóközönség körében oly népszerű Kovai-regények (Tűzkehely. Fáklyatánc, Ködrongyok) legjobb írói vívmányait egyesíti magá­ban. s Garibaldi sorsán ke­resztül a csorbíthatatlan szabadságvágy, az eszmei teljesség kiküzdhető útját mutatja föl. Nyári zenés színház, Miskolc Az elmúlt héten rendezték meg — a szokásos nyári képzések keretében — a mű­velődési otthonok szakkép­zett népművelőinek tovább­képző tanfolyamát Miskolcon, az Egyetemvárosban. A prog­ram zárásaként „Az irányí­tásé a szó” címmel szervez­tek beszélgetést, a résztvevők vendége volt: Szabolcs And­rás, a megyei tanács művelő­désügyi osztályának munka­társa; Wesselényi Mária, az SZMT kulturális osztályának munkatársa és Barna Ká­roly, a megyed művelődési központ igazgatóhelyettese. A fórum néhány kérdésének és az azokra adott válaszoknak az ismertetésével kívánjuk jelezni, milyen gondok-gon- dolatok foglalkoztatták a je­lenlevőket Kérdés: Várható-e, hogy megszűnik az a statisztika- halmaz, amit a népművelők­nek készíteniük kell? Barna Károly: — Nem fog megszűnni, mert szükség van a kérdő­íves tájékozódásra is. A me­gyei művelődési központ módszertani feladatokkal megbízott munkatársai nem képesek arra, hogy a megye minden településére eljussa­nak. Ahhoz viszont, hogy egy témában — mint pél­dául legutóbb a cigányla­kosság művelődésének ügye; vagy a művészeti csoportok adott helyzetéről szóló tájé­koztató — reális helyzetké­pet lehessen felvázolni, szük­ség van a gyakorlathoz leg­közelebb állók információira. És az is megtörténik, hogy maga a megyei intézmény is szűkén szabott határidőre szó­ló jelentésfeladatot kap; ek­kor is a hálózatban dolgo­zók gyors segítségére* „pa­pírmunkájára” van szükség. Kérdés: Szüleinek a mun­kánkat közvetlenül érintő határozatok, állásfoglalások itt a megyében is. Ezekről azonban nem, vagy késve és ' alig hallunk, ami azt jelzi, baj van az információs rend­szerünkkel. Hogyan lehet ezen javítani? Wesselényi Mária: — Ez alapvetően a helyi szerveken — a szakszerveze­tek esetében a vállalatoknál, üzemekben — múlik. — A helyi vezetőkön múlik, mit adnak tovább, mit adnak át a hozzájuk eljutó informáci­ókból. Ahhoz tehát, hogy ja­vulás következzen be az in­formációs rendszerben, jobb munkakapcsolatra van szük­ség; ezt központilag nem le­het meghatározni... Kérdés: A művelődési ott­hon-hálózatban dolgozó nép­művelők sokszor úgy érzik, hátrányos helyzetben van­nak, munkájuk nem kellő­képpen megbecsült. Ez ab­ban is kifejeződik, hogy a különböző kitüntetések — Szocialista Kultúráért, Kivá­ló Népművelő' — átvevői kö­zött alig van népművelő ... Hát mindenki megérdemli, csak mi nem? Szabolcs András: — Való igaz, hogy a Ki­váló Népművelő címmel ki­tüntetettek között az elmúlt évben is alig akadt népmű­velő. Nem a legmegfelelőbb az arány a Szocialista Kul­túráért címmel elismertek között sem. Egy azonban tény: a kitüntetésekre vo­natkozó javaslatokat a mun­káltatók terjesztik fel... Wesselényi Maria: — Vagyis szükséges, hogy a helyi vezető vegye észre, van olyan embere, aki jól dolgozik. Tapasztalatból tud­juk, hogy ez nem mindig van így. Nem egy esetben megtörtént már, hogy mi mentünk és szóltunk egy népművelő érdekében. — Hogy miért nem veszik észre? Azért, mert nem tart­ják fontosnak ezt a tevé­kenységet. Meg kellene azt nézni, hogy például a ter­melőszövetkezetekben (de más gazdaságban is) mire fordítják a kulturális alapot, mit tesznek a vezetők a közművelődésért. De mindig csak a termelés dominál... Szabolcs András: — Különböző felmérések­ből valóban megállapítható, hogy nem mindenütt opti­mális az irányítók és az irá­nyítottak kapcsolata; hogy a termelőszövetkezetekben is ésszerűbben, hatékonyabban kellene felhasználni a ren­delkezésre álló anyagi java­Nem tudni, ki kísérletezte ki, ki találta fel, ki vezette be, de tény, hogy megszüle­tett a vándorajándék. Él, lé­tezik, igen sokfelé jut sze­rephez. Lehet elegáns pa­lackba rejtett külföldi ital, persze ha valamelyik meg­ajándékozott nem túlzottan italkedvelő. Lehet szépen csomagolt, díszdobozos desz- szert, ha valahol nincs a csa­ládban édességkedvelő gyer­mek a vándorlás idején. (Ké­sőbb már úgyis megava- sodik a doboz tartalma.) Le­het művészi értékű kerámia és lehet kevéssé értékes, vagy éppen giccses porcelán­készítmény. Persze, ha ván­dorlás közben össze nem tö­rik. És lehet még nagyon sok minden. Akármi, amivel születésnapra, névnapra, kol­légát, barátot ajándékozni szoktak, vagy amit hálapénz helyett, „figyelmességből” oda lehet adni valakinek. Ismétlem, nem tudom, ki találta ki a vándorajándé- ko1, velem elnyűhetetlen örök barátom, Mindig Alajos kö­zölte észrevételeit éppen hét esztendővel ezelőtt: — A névnapomra, mint ez szokás, sok ajándékot hoztak a kollégák. Különféle italo­kat, apró, igazán csak figyel­mességnek tekinthető aján­déktárgyakat, egyebeket. Az italok között volt egy ele­gánsan csomagolt külföldi likőr is. Aki hozta, a bolt­ban gondosan becsomagoltat- ta, egyik kereskedelmi vál­lalatunk cégnyomásos csoma­golópapírja feszült rajta, a hajtásoknál rekl árucímkével leragasztva. Nézegettem, for­gattam, s egyszerre majd le­ejtettem a kezemből. A cso­mag alján' levő egyik címke ugyanis más volt, mint a többi. És akkor jutott eszem­be, hogy nem egészen két évvel korábban már kaptam egy üveg hasonló italt, ha­sonló csomagolással. Sokáig tartogattam otthon a polcon, s mert nem vagyok különö­sebben italkedvelő, fel sem bontottam. Aztán jött egy névnap, vagy születésnap, már nem is tudom, kié, de nem is lényeges. Arra em­lékszem, hogy az ünnepeltet meg kellett ajándékoznom valamivel, mert korábban ő is megajándékozott. Ekkor jutott eszembe,' az éléskam­rában levő elegáns csoma­golású ital. Na, ez jó lesz ajándéknak! Igen ám, de az alján levő elegáns nyoma­kat. De vannak jó példák is ... Barna Károly: — Azt hiszem, azt kell vizsgálnunk, abból kell kiin­dulnunk, hogy egy adott te­lepülésen milyen helyet fog­lal el a társadalmi munka- megosztásban a7, adott köz­művelődési intézmény. Itt kell ugyanis a választ ke­resnünk arra az alapkérdés­re. hogy miért nem eléggé megbecsültek a mi népmű­velőink; miért érzik így?... Ha a közművelődési intéz­mény a vállalt szerepét jól „játssza”, a pozícióját jól tölti be — akkor ez az út elöbb-utóbb elvezet a meg­becsüléshez is.. Nem vil­logás kell, hanem aprólékos, hétköznapi, sziszifuszi mun­ka. Ez adhat alapot a jó kapcsolatoknak .,. Ténagy József tű címke a polc szélén va­lamibe beleakadt, megsérült, s így nem lehetett odaadni, át kellett ragasztani. Termé­szetesen nekem nem volt otthon olyan reklámcímkém, mint ami elszakadt, mint amilyen a csomagon máshol volt. Viszont valahonnan hozzámkerült egy azóta már megszűnt intézmény levélzá­ró címkéje. Azzal ragasztot­tam le a csomagot. Talán már mondanom sem kell, hogy ki tudja, milyen hosz- szú vándorút végén ez a pa­lack, illetve ez a csomag ju­tott vissza hozzám. Akinek én adtam annak idején, az is továbbadta egy következő névnapon, aztán egy másik­hoz, harmadikhoz, tizedikhez jutott ez a vándorajándék, míg végül visszakerült hoz­zám. Azóta figyelem a név­napi ajándékokat. Valóban sok a vándorajándék. Ván­dorolnak a palackok, dísztár­gyak, kerámiák, porcelánok, egyebek. § ahol megisszák az italokat, legalábbis a kevés­bé elegáns csomagolásúakat, tulajdonképpen ott sincs iga­zi ajándékozás, hiszen ma nekem, holnap másnak adó­dik nevenapja és a „ma én iszom azt az italt, amivel te kínálsz, és holnap esetleg te iszod máshol az általam ajándékozott bort, pálinkát, egyebet” gyakorlata alapján italban is olyan körforgás képződik, hogy a vándor­ajándék lényege itt is fenn­áll, még ha maga az ital el is fogy. Mindig Alajos már tudo­mányos dolgozatot készült írni a vándorajándékozásrói, sőt rövid gondolatmenete a helyi rádióban el is hang­zott, meg valahol nyomtatás­ban is megjelent, az aján­dékba kapott golyóstoliakat pedig már betét nélkül adta továDb, mert a betétek kel­lettek a tanulmány megírá­sához. Azóta nem beszéltem erről vele. Most találkoz­tunk, érdeklődtem tanulmá­nya sorsa után. Lemondóan legyintett: — Abbahagytam. A ván­dorajándék annyira általá­nossá lett, hogy már filmen is találkoztam vele, most meg egy országos lapban va­laki egy humoreszket is írt róla. Amióta a tanulmány­ról lemondtam, minden aján­dékba kapott italt magam fogyasztok el.' Benedek Miklós Az Ökör a háztetőn, Dari­us Milhaud műve is egyike volt azoknak a zenedarabok­nak, amelyeket gyakorta ját­szottak — többek között — Milhaud-nál, amolyan házi összejövetelek alkalmával. „A jókedv és a gondtalanság jellemezte ezeknek az össze­jöveteleknek a légkörét — írja Milhaud Életem partitú­rája című visszaemlékezései­ben —, amelyben nem egy termékeny együttműködés született; sőt ez a hangulat meghatározta néhány olyan mű jellegét is, amely végső fokon a music-hallnak, a ze­nés szórakoztató helyeknek az esztétikájából fakadt.” Tu­lajdonkeppen ezt az esztéti­kai örökséget igyekezett fel­eleveníteni a Nyári zenés színház társulata, amikor a július 7-én bemutatott pro­dukciójával a század első év­tizedeinek párizsi kávéházait rekonstruálta a miskolci Mu­zsikáló Udvarban. Ezzel a rekonstrukcióval természetesen nem egy kép­zeletbeli múzeum vitrinjeit kívánták katalogizálható je­lenetekkel megtölteni, és a hasonmáskészítésnek nem is valamiféle zenetörténeti lec­kefelmondás volt a célja. De azt hiszem, akkor is messze járnánk az igazságtól, ha a nosztalgia — ma annyira di­vatos, de felettébb általáno­sító — „felbujtó” erejére hi­vatkoznánk, elvégre egy fia­talokból álló művészi társu­lás aligha jelölhetné egyetlen és őszinte céljául a fél év­századdal ezelőtti ízlés és szórakozási szokások megje­lenítését, és főként nem vá­gyakozhat rá vissza. Hogy akkor mi indokolhatja mégis ennek az előadásnak a szük­ségességét? Nem más, mint maga a század első felének párizsi kávéháza, az igényes művészet és a könnyű szóra­kozás közös otthona, az a helyszín, ahol Picasso és Coc­teau találkozott barátaival, ahol életre kelt és megerősö­dött az úgynevezett „háború utáni zene”, s az avantgarde francia zeneszerző csoport, a Hatok mutatta be friss szer­zeményeit. Erről a világról úgy érezzük, hogy ismerős, pedig nagyon sok részlete fel­táratlan előttünk. Ilyen fehér folt például a korabeli mu­zsikának a Nyári zenés szín­ház által megszólaltatott vál­faja, úttörő vállalkozás tehát Darius Milhaud két táncko­médiájának (Scaramouche; Ökör a háztetőn) bemutatója, színpadi csemege Jean Coc­teau darabja (Az Eifíel-to- rony násznépe), mint ahogy a hallott sanzonok, apró da­rabok többsége is újdonság­ként hat. Sopsits Árpád rendezése bizonyos gesamtkunstwerké- re törekedett, vagyis az össz- művészeti hatást, és a töké­letes illúziót szolgálja a film, a tánc, a próza, az ének, az önálló képzőművészeti indu­laté díszletfalak (Kopek Rita munkája) együttes alkalma­zása, de a nézőnek meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy az egész — mindezek ellenére — csupán egy kávé­ház, ráadásul — s ez kezdet­től fogva tudott — a kávé­ház maga is kulissza; olyan díszlet, ahová ha belépünk, s kihasználva a lehetőséget, italt vagy ételt rendelünk, már magunk is díszletekké válunk. Szép, de némileg za­varos varázslat segítségével utazunk vissza fél évszáza­dot, néhol mantros megoldá­sok fékezik az előadás sebes­ségét, s a nézőnek gyakran kell túltennie magát az „olyan, mintha ...” elgondo­lás kicsit didaktikus, ki­csit szájbarágó fordulata­in, s talán szívesen cse­rélné el a kapott illú­ziót a megidézni szándé­kozott világ mélyebb össze­függéseire. Ehhez egyébként a bemutatott művek kitűnő támpontul szolgálnak, s az előadás elemei — külön-kü- lön — magas színvonalú in­terpretációs erényekkel ren­delkeznek. Első helyen kell említeni Majoros István tánckompo­zícióit, s a koreográfiát meg­valósító művészeket, Dechert Ildikó, Kránitz József, Kugel Zoltán, Magyar Tünde, Mak- sa Sándor, Nagy György és Poroszlai Éva voltak tagjai a tánckarnak, élükön Frigyesi Tündével, aki talán a legott­honosabban mozgó alakja az egész produkciónak. Ugyan­csak megtalálta helyét és ki­egyensúlyozott éneket-játékot nyújt Komáromy Éva és Molnár Zsuzsa, vázlatszerű- en, de pontosan tipizálnak. Kamondy Ágnesnek viszont hullámzó a teljesítménye, s kidolgozatlan marad az a ka­rakter, melyet ábrázolni igyekszik. A Miskolci Szimfonikus Ze­nekar tagjaiból, valamint a Miskolci Nemzeti Színház ze­nekarából verbuválódott együttes kiválóan látja el fel­adatát, Kovács László dirigá­lása pontos, fegyelmezett karmesteri munka. íjelmeezi György és Jávori Ferenc zon­gorajátéka (egy műsorszám erejéig Komoróczy Zsuzsa és Nagy Mária váltja őket) jól eltalált vmei „összekötő szö­veg”, máshol önálló, fontos hangulati elem. Laczó Hen­riette realista kosztümökbe öltöztette a szereplőket, ami szerencsésen illeszkedik a rendezési koncepcióhoz. D. Szabó Ede Vándorajándék 1982. JÚLIUS 16-AN 10 ÓRAKOR A PALOTÁS ÉTTEREMBEN CUKRÁSZATI BEMUTATÓVAL ÉS KÓSTOLÓVAL EGYBEKÖTÖTT tombolasorsolást tartunk SZERETETTEL VÁRUNK MINDEN ÉRDEKLŐDŐT! I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents