Észak-Magyarország, 1982. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
ESZAK-MAGYAROR5ZAG 4 1982. Junius 12., szombat EiÉíiőzele - ÉB\f omfa! (?j J óllehet, napjainkban minden magyar állampolgárnak alkotmány biztosítja a művelődéshez, a szórakozáshoz, a művészetek élvezetéhez való jogát, e joggal élni nem mindenki tud, nem mindenkinek van módja rá. Egyszerűen azért, mert a művelődés bizonyos forrásai távol esnek az emberek lakóhelyétől, nincs mód rá, hogy mindenüvé eljusson a közvetlenebb művészi élményt, művelődési lehetőséget biztosító produkció, egyéb alkalom. Különösen szembetűnő gond ez Borsod megyében, ahol sok a kistelepülés, az olyan lakóhely, ahol bizónyosfajta művészeti produktumok és művelődési formák reprodukálására nem nyílik lehetőség, vagy csak igen csökkentett formában. A művelődés munkálóinak és irányítóinak régi feladata és gondja, hogy mindinkább emberközelbe kerüljön a művészet, a művelődési alkalom, hogy a távoli falukban élő magyar állampolgár ne szenvedjen hátrányt ilyen tekintetben lakóhelyének hiányosságaiból, a városi lakossal megközelítően egyenértékűen megkaphassa a művelődés és művészetek gazdag kincsestárából mindazt, amihez alkotmány biztosította joga van. A jog azonban nem jelent lehetőséget is minden esetben. Vegyük sorra azokat a művészeti és iskolán kívüli művelődési formákat, amelyek maradéktalanul egyformán érvényesülnek mindenütt. Elsősorban ilyen a könyv. Egy könyv, egy folyóirat éppúgy élvezhető a nagyvárosban, mint egy távoli faluban, hasonlóképpen a hanglemez, vagy a hangszalagon rögzített zene. A rádió és a televízió közvetítésével igen sok minden azonos értékszinten jut el a faluba, mint a városokban élvezhető, és így jut el a diavetítéses előadás és még egy-két művelődési forma. Ám az élő művészetek, vagy a technikai eszközökkel közvetített művészetek egyike- másika már minden esetben csorbul, csonkul és minden jó- szándék ellenére minőségromlással jut el a városoktól távol élő emberekhez. A közelmúltban arról beszélgetett egy társaság, menynyire hátrányos helyzetben van a falun lakó ember anyagilag is, ha színházat akar élvezni. Autóbusszal, vonattal kell a színház székhelyére utaznia, többletfáradtság, többletköltség stb. Ezért kellene, hogy a színház gyakrabban keresse fel őt a lakóhelyén. A tájszínházi feladatok kielégítetlenként szerepelnek évek óta a borsodi művelődési listákon. A Miskolci Nemzeti Színház vendégszereplési ereje elsősorban Egerben van lekötve, de ha Eger nem igényelné, akkor sem tudná kielégíteni a megyét. Nemcsak azért, mert eleve nem juthat el 365 településre, amelyeknek többségében nincs semmiféle színjátszásra alkalmas hely, hanem mert a Miskolci Nemzeti Színház nagy színpadára szabott produkciók többségben mozdíthatatlanok. Ha azokat más színpadon próbálják bemutatni — s a megyében nagyszínpadi előadásra Özdon, Kazincbarcikán, Mezőkövesden, Ken in városon és az elkészülés előtt álló sárospataki és sátoraljaújhelyi művelődési házon kívül igazán alkalmas hely nincs, s még itt sem lehet forgószínpadra és zsinórpadlásra tervezett játékokat előadni —, a legnagyobb gondosság és művészi fegyelem mellett is minőségromlás jelentkezik, mert mások a színpadméretek, más a technika, más körülmények között kell a játékot újra teremteni, mint azt az eredeti bemutatás helyén tették. A kamaraszínház!, tehát kislétszámú produkcióknál is fennáll a veszély, szinte a megye minden vendégjáték-fogadásra alkalmas helye más jellegű, felszereltségű, tehát másfajta játékot kíván. Ennek még az erre létesült Népszínház utazó társulatai sem tudnak maradéktalanul eleget tenni, az ő produkciójuknál is van minőségromlás, és még mindig több mint 300 települése a megyének soha nem jut élőszínház élvezetéhez. Hasonlók e gondok a hangversenyek utaztatásával is. E távolabbi helyek a különböző vendégműsorok, haknik, Jő és rossz kisegyüttesek fellépéseit kell, hogy elfogadják, s itt aztán a minőségromlás szinte törvényszerű. Ha figyelmen kívül is hagyjuk azokat a „hakniművészeket”, akik szabad prédának tekintik a falvakat, és csak azoknak a vendégjátékait nézzük, akik elhivatottsággal, a jót nyújtani akarásával keresik fel a községeket és akár iskolateremben, vagy vendéglői nagyterem kis pódiumán próbálnak valami művészit nyújtani, akkor is csökkentett produkciókkal találkozunk, hiszen a mindig más körülmények, a kiszállások okozta fáradtság, az ismeretlen környezethez való alkalmazkodás még a legszűkebb technikai igényű művészi produkciókat is tovább rontják, értékét, minőségét csökkentik. Hátha még ezt művészi felületességgel is megtetézik!. Azt hihetnénk, hogy a filmszalag egyformán szolgál a filmművészet közvetítésére bárhol. Sajnos, a vidéki mozipark technikai felszereltsége, a többségben bérelt, nem mozi rendeltetésű helyiségekben történő vetítések csökkentik a film élvezetének lehetőségét, amikor pedig a legjobb szándéktól vezetve mozin kívülre, mindinkább emberközelbe akarják vinni a filmelőadást, a különböző, nem vetítésre való helyiségekben történő bemutatásnál, a rossz akusztikai körülmények,, a vetítési nehézségek okozzák a már sokszor említett minőségromlást. T örvényszerű hát, hogy az emberközelbe szánt művészetnyújtás minőségromlással járjon? A gyakorlat ezt látszik bizonyítani. Nehéz lenne hatalmi szóval azt mondani, hogy az ilyen meg olyan adottságok nélkül élő települések lakóinak nem lehet igényük élő művészetre, kifogástalan filmvetítésre, egyebekre. Nem lehet kimondani, mert törvényadta joguk van rá. De nem lehet, sajnos, e joggal maradéktalanul élni. hiszen nem lehet minden faluban jó színpaddal felszerelt, technikailag kifogástalan előadóterem, vetítőhelyiség stb. A távoli kistelepüléseken való élés alighanem még igen hosszú ideig ilyen hátránnyal jár. De mert Borsodban ez a gond nagyon' égő és élő, mind szükségesebb egy olyan kataszter elkészítése, hogy mely településen, milyen művészeti produkció mutatható be minőségromlás nélkül, és ennek alapján ki lehetne építeni olyan kis decentrumok hálózatát, amelyekhez kapcsolódva, oda beutaztatva a környék falvainak lakói mind gyákrabban juthatnának az értékesebb művészetek mind kevesebb kényszerű értékcsökkenéssel járó élvezetéhez. Benedek Miklós Három áj Akadémiai-kötet Tizenkettedszer rendezik meg június 21-e és 26-a között a veszprémi tévétalálkozót és telemeetinget. Erről tájékoztatta a sajtó képviselőit tegnap a Magyar Televízió Elnökségén Szabó Gertrud, a találkozó főtitkára. A tájékoztatóból kitűnt, hogy a veszprémi tévétalálkozó iránt folyamatosan nő az alkotók érdeklődése, s az egyhetes rendezvény — a már bemutatott művek versenyszerű összemérésén túl — mind több lehetőséget kíván biztosítani új műveli ősbemutatóira és a közönséggel történő találkozásokra. Az idén drámai és opera kategóriájú művek szerepelnek a versenyprogramban. Tizenhárom drámai művet és nyolc operát láthat a veszprémi Dimitrov Művelődési Központ közönsége, illetve az egész ország; mert folyamatosan élő közvetítést ad a televízió. Országos jellegűvé válik a találkozó az egyenes közvetítéssel: június 21-én, hétjön 15 óra 30~kor lesz az ünnepélyes nyitás, ennek eseményeit rendkívüli adásnap keretében közvetítik. Ugyanaznap színes műsort sugároznak korábban itt díjat nyert művészek közreműködésével; keddtől péntekig a kettes csatorna közvetíti a versenyprogramot és a Stúdió ’82 naponta kommentálja, 26-án, szombaton este pedig az első műsorban egyenes adásban látható a díjkiosztás, a záróünnepség. Külön zsűri dönt az operák és » drámák díjazásáról, a Budapestről „Ingázó” tan-, székvezetőként jó fél évtizeden át laktam vidéken garzonházban, túlnyomó- részt huszonéves fiatalok között. Ök már dolgozók voltaic, friss családosak, várták a végleges lakást; én még dolgozó voltam, már gyermektelen, s azt vártam, hogy majd hazak öl tűzhessem végleg. Azt, hogy tanítványaim — tizennyolc-huszonhárom év közötti egyetemisták — mind tegeződtek egymással, mindkét nemben, akkorra megszoktam már. Nem könnyen persze: mi az egyetemen hajdanán „kolléga úr” és „kisasszony” alapon álltunk; a tegeződés szűk körre tér-, jedt, és szinte csak az egyneműek között De hát változnak az idők, s bennük magunk is. Ám azt kellett látnom: ez a változás nem is megy olyan simán! A húsz és harminc közötti, immár nemcsak nagykorú, hanem valóban felnőtt, majdcsaknem hatszáz garzonlakó, ott a házunkban, túlnyomórészt ismeretlen volt egymás számára. Ki hónapokig, ki néhány évig lakott a többivel; reggel szaladt a dolga után, este hazahozta a szatyrokat meg a kisgyereket; bezárkózott, vacsorát főzött, azután leült a tévéhez, vagy a továbbképző tananyaga elé. Volt olyan tőszomszédom nekem is, akit öt év alatt egyszer sem láttam. Azaz lehet, hogy láttam, csak nem tudtam, hogy ő az. Pedig — mint rájöttem később — én kivételes helyzetben voltam. lcét zsűrit összefogó elnökség vezetője ez alkalommal An- csel Éva tanszékvezető egyetemi tanár. Színes és meglehetősen zsúfolt a versenyen kívüli program. Hét ősbemutató és közönségtalálkozó lesz Veszprémben’ és a megyében — Nagy Anna, kis Anna (rendezte Havas Péter), Napos oldal (Mihályfy Sándor), Tanúkihallgatás (Esztergályos Károly), A nyomozás (Horváth Ádám), Társkeresés (Mihályfd Imre), A hetedik év (Nemere László), Glória (Zsurzs Éva) —, bemutatják a Megáll az idő című játékfilmet (Gothár Péter), a Fiatal Művészek Stúdiója négy új művét mutatja be a szakmai közönségnek, és önálló programokkal, köztük több ősbemutatóval jelentkezik a pécsi és a szegedi stúdió is. Két szakmai tanácskozás szerepel a programban: ,a tévéoperáról folytatandó kerékasztal-beszélgetés előadói Mikó András, az Operaház főrendezője, továbbá az ope- razsüri külföldi tagjai, A tévédráma és a közönség című vitát Csepeli György szociológus, az EDTE docense vezeti. A veszprémi tévétalálkozóval párhuzamosan rendezik meg a telemeetinget, a külföldi szakembereknek szóló bemutatókat és azok keretében az említett műveken kívül további tizenkilenc alkotást mutatnak be számukra. Eddig tizenhét országból hatvan külföldi szakember jelezVelem még csak tudtak mit kezdeni. Csak egymással nem. Arra figyeltem fel először : sokan lehetnek haragban egymással. Mikor a liftet vártuk, a később érkezők köszönés nélkül, némán álltak meg az ajtónál. Az én köszönésemet még csak fogadták; de egymáshoz nem szóltak, rá sem néztek. Aztán beköltözött egy frissen végzett tanítványom, ifjú nejével. Mi persze jóban voltunk. De a többiekkel — úgy láttam — ugyanabba a A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei a címe Varjas Béla nagyszabású, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében készült és az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent monográfiájának. Ez a monográfia a társadalomtörténet és az irodalom közvetlen kapcsolatai-) nak vizsgálatával helyez új megvilágításba rég megoldottnak vélt jelenségeket, derít fel ismeretlen adatokat, összefüggéseket, s az eredmények egész sorával gazdagítja a magyar reneszánsz irodalomról korábban kialakított képünket. A szerző éles szemmel mutat rá arra, hogy a magyar reneszánsz idején a társadalmi és általában az irodalmon kívüli tényezők közvetlenül is mélyen és tartósan nyúltak be-) le a sarjadzó irodalmi élet alakításába: meghatározóan korlátozták s lassították, vagy támogatták, és gyorsították az egyes műformák és műfajok felvirágzását. E hatások érvényesülését meggyőzően fejtik lei a kitűnő filológiai elemzések és szélesebb perspektívában, főképp a szomszéd népek irodalmára is kitekintő módszeres megfigyelések. Mindaz, amit a magyar irodalom a XVI. században alig hét évtized alatt leginkább énekvers formájában (históriás énekek, széphistóriák) felhalmozott, nem enyészett el. Ba-) lassi életművében pedig, különösen stíluseszközeiben, lífeszült viszonyba kerültek ők is, mint a „régiek”. Egy baráti beszélgetés oldotta meg a rejtélyt. Hogy nem harag az oka, nem is a rosszaság, csak a íélszeg- ség. Mert tizenhat-tizennyolc éves korig nincs probléma. Mindenki tegez mindenkit, első látásra, automatikusan: vásárló is a ‘kiszolgálót, fürdővendég is a kabinost, De úgy húsz év táján kezdődik már a bizonytalankodás. És ez az évek múltával és az állapotok változásával csak nő. Na de ez senkinek sem jő. Meg kell hát tanulnunk, kulturáltam magázódni; hogy ne kelljen kerülgetni azt, akit nem tegezhetünk. Mert a kommunikációs zavar — mint látni — egyszer csak magatartásformává torzul! rai vers- és cikluskompozícióiban és pásztordrámájában, elérkezett az irodalmi tudatosságig. Ez az örökség tovább élt és hatott, noha útja olykor szinte a búvópatakokéhoz volt hasonló, mégis átitatta a következő századok magyar irodalmát. A magyar történelem oszmán—török ábrázolásokban címmel jelent meg Fehér Géza, a Magyar Nemzeti Múzeum kutatójának kötete. Hazánk török hódoltság kori történelme szempontjából páratlan értékű török és perzsa nyelvű krónikákat őriz az isztambuli Topkapi Sa- rayi és az Üniversitesi Kü- tüphanesi, a bécsi Österreichische National Bibliothek, valamint a dublini Chester Beatty Library. E színpompás rniniatúrákkal díszített kéziratos köteteket mutatja be Fehér Géza. A krónikák plasztikus leírásokkal és a szöveget kísérő illusztrációkkal egészítik ki a magyar történelemről eddig alkotott képünket Nevezetes ese-i ményt örökítenek meg a XVI. században, az oszmán kódexművészet virágkorában készült miniatúrák, és a várostromok történetére, a városok és várak alaprajzi szerkezetére vonatkozó ismeretünk ugyancsak számos új elemmel bővül a krónikákat kísérő képanyag alapján. Hozzátehetjük, hogy a mima“ túrák történeti és művészet- történeti vizsgálata a díszítőművészetek, az építés-), viselet-, fegyver- és hangszertörténet kutatásában is minden bizonnyal igen értékesnek bizonyul. A kötet 113 műmellékletet, illetve illusztrációt tartalmaz. Arisz Konsztantinidisz sote-t rétű munkásságát mutatja be Szilágyi Istvánnak az Architektúra sorozatban megjelent, 86 fotóval illusztrált monográfiája. A kötet első része az európai rangú görög építész életét, pályáját tekinti át, majd bemutatja műveit, kiemelve munkáslakótelepeit, az általa tervezett moteleket, szállodákat, lakóházakat és nyaralókat. A következő fejezet Arisz Konsztantinidisz szak-) írói, grafikusi és fotóművé- szi munkásságát foglalja össze, hangsúlyozva az ezekben megnyilvánuló közös célt: a sajátos görög művészeti, építészeti hagyományok megismertetését. A kötet értékét emeli, hogy a közölt képek és rajzok az építész munkái. Dcmc László Ma délután a képernyőn: „Vár állott, most kőhalom...” Ma délután 4 órakor Nagyvázsonyba kalauzol el az első műsorban látható „Vár állott, most kőhalom ..című adás, a március 7-i műsor ismétlése. Dramatikus játékok idézik fel Magyar Benigna és Kinizsi Pál korát, Vázsonykő vára la- kóinak életét, a vár múltjának érdekességeit. A műsor elsősorban a fiatalokhoz szól, de tel. nőttek is sok érdekességet találnak a harminc- perces adásban. A képen: Helyei László az egyik jelenetben. te érkezését (hm) Szépen magyarul — szépen emberül vagy Még mindig nyitva hétköznap 17—21 óráig, szombaton 7—10 és 17—22 óráig, vasárnap 7—10 és 17—21 óráig sr ^ s'
