Észak-Magyarország, 1982. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-13 / 61. szám
1982. március 13., szombat fSZAK-MAGYARORSZAG 7 Művészek, társaiéi, iBűvészetpslítika A Művészeti Szakszervezetek' Szövetsége az MSZMP Budapesti Oktatási Igazgatóságának esztétikai tanszékével nyolc évvel ezelőtt kezdte el a müvészetpoli- likai nyílt vitákat, amelyeknek mindegyikén az időszerű művészeti, társadalmi művészetpolitikai kérdéseket vitatták meg a téma legkiválóbb ismerőinek — Fukász György, Aradi Nóra, Maróthy János, Hermann István, Ancsái Éva, Poszlcr György, Tökei Ferenc, Pozsgay Imre, Tóth Dezső, Zoltai Dénes, Vitányi Iván és mások — vitaindítói alapján, a kérdésben érdekelt személyiségek igen aktív közreműködésével. 1980 végéig tizenhárom. ilyen vitaülést tartottak és azoknak anyagát, mondhatni rövidilett jegyzőkönyvét a Táncsics Könyvkiadó gondozásában most megjelentették. A kötetet szerkesztette és az összefoglalókat ínba dr. Varga Imre. Korábban, 1979-ben Párbeszédek a művészetpolitikáról címmel már egyszér kiadták az addig lefolyt hét vita rövidített anyagát, most azokat bővebb terjedelemben ismét megtaláljuk az új kötetben és így több, mint ligt esztendő müvészetpoli- tikai vitáinak jól szerkesztett, tömör összefoglalását vehetjük kezünkbe. A kötethez Simó' Tibor, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége főtitkára írt bevezetőt, kifejezve azt a reményét, hogy az egyes viták anyaga továbbgondolásra, további vitára serkenti az olvasót. A viták mondanivalója ma is elő kérdések körül forog és művelődéspolitikai elvei következetes érvényesülését kívánja segíteni. A kötetben nem szabályosan megírt értekezések olvashatók, az egyes tvitákról szóló beszámolók, a kötetlen előadásban elhangzott bevezetők ' lényegét és a friss reagálásokat kívánják érzékeltetni. Művészeti, közművelődési területen működőknek igen sok hasznos útbaigazítással szolgál e kötet tizenhárom vitája, de érdemes olvasná és böngészni mindazoknak, akiket művészetpolitikánk kérdései érdekelnek. (bm> Cseh Károly Dél A torony poros sisakjci alatt nap cserzi a halott-sárga falat Betonba temetett strázsa a húszadik század pompeji hamujában - Es morajlik tovább a déli harangszó Beszélgetés Czigány Györggyel Czigány György Áz Ástoria-szállő 0 halijában már készülődik a rádió stábja, szokásos déli programjának lebonyolítására. A „Ki nyer ma?”-műsor ‘vezetője ezúttal Czigány György. A műsor előtt kerítettünk sort erre a beszélgetésre. — Azzal, hogy a televízióban adminisztratív vezető lettem, egyáltalán nem változott meg a zenei ismeretterjesztéshez fűződő kapcsolatom, továbbra is munkatársa maradtam' a rádiónak — mondja beszélgetésünk kezdetén Czigány György, a televízió zenei és kulturális osztályának vezetője. — A zene megszerettetéséhez véleménye szerint melyik műfaj alkalmasabb? — Ebben a fontos munkában egyik műfaj sem nélkülözhető. Jómagam alkatomnál fogva inkább a rádiózást szeretem, a hangszóró előtt jobban érzem magam, mint a tv-kame- rák társaságában. Ennek ellenére tisztában vagyok a televíziózás kínálta isme- rellerjesztési lehetőségekkel. Természetesen kellőképpen kell tudnunk differenciálni, s megfelelően alkalmas időben adni a külön bűző rétegműsorokat. — A rétegműsor eleve azt jelenti, turgy csak kevesekhez szól? — Nem is olyan nagyon kevesekhez! Bár kifejezetten rétegműsornak tekintünk például egy beszélgetést a magyar gregorián zene kutatásáról, de mégis legalább olyan fontos műsor lehet, mint mondjuk a Karmesterverseny. A felmérések szerint ennek a beszélgetésnek mindössze háromszázalékos volt a hallgatósága, de így is nagyon sok embert, népstadionnyi, tömegeket érintett. — Tapasztalata szerint hátrány vagy előny, ha a zenei ismeretterjesztő vezetői pozíciót tölt be? — Vezetőként is úgy látom a teendőket, mint egy alkotóműhely tagjaként. Ügy gondolom, nem rossz, ha egy művészeti információkkal foglalkozó intézmény vezetői maguk is alkotó emberek, mert így nagyobb áttekintésük van az irányításhoz. Személyesen tapasztalhatják a buktatókat, és demokratikusabban gondolkodhatnak, cselekedhetnek. — Mi lehet a kiindulási eiv a zenei ismeretterjesz- tesnel? — Az alapvető feladatunk a művészi élményadás és a nevelés Akkor lesz igazi a didaktikus szándék, ha megfeledkezünk e szándékról az élmény átadásának hevében. — Mit lehet mindezért tetim? — A rádió megifjodott gárdája igazán mindent elkövetett ennek érdekében, es rengeteg ötlettel jelentkezett. Ilyen például a Dupla vagy semmi vagy akár a Ki nyer ma? is, amelyet nemcsak a zeneértő és kedvelő értelmiségiek követnek figyelemmel, de a zeneileg képzetlenek is végighallgatnak. Valameny- nyi műsorunknál arra törekszünk, hogy fokozzuk a hallgatóság aktivitását. — Tehát mindenkihez ei lehet juttatni a muzsikát? — Ügy vélem, igen. Ám rendkívül .fontos annak a nimbusznak a szétoszlatasa, hogy a zene az egyszerű ember számára „más világ". A zenéhez bárkinek köze lehet. Hadd idézzem Kodály Zoltán szavait: „A zene mindenkié!” — Természetesen differenciáltan kell adnunk a zenét. — Van rétegződés, ez magától értetődő. Az egyik réteg számára csupán felvillantjuk a zenét, míg egy másik rétegnek már a zene szerkezeiét, indulatait is átadjuk. Ezért szerkesztünk bonyolultabb műsorokat is. Én hiszek abban, hogy az egyszerűbb emberek számára is elérhetők a zene élvezetének magasabb - fokozatai is. ———«— •—• Vannak akadályai a zenei ismeretterjesztésnek? — Mindenesetre jó lenne, ha mindenki eljuthatna egy bizonyos alapfokú zenei készség kifejlesztéséhez, de a nehézségek már í az iskolai oktatás során elkezdődnek. Ráadásul ez az egyénektől is függ, hiszen vannak olyanok, akiknek a fogékonyságát rendkívül nehéz előbbre mozdítani. Az ilyen esetekben be kell csempésznünk, a jobb minőséget. Ám mindezt továbbra is úgy. hogy elsősorban zenei élményben részesüljenek. és ne kizárólagos zenei ismereteket szerezzenek! — Mennyire lehetünk optimisták az eredményeket illetően ? — Kn optimista vagyok! Nálunk, a hajdani elmaradottsághoz képest, az elmúlt évtizedekben nagyon sok minden történt a zene megszerettetéséért, befogad- tatásáért. Más országokhoz viszonyítva jól állunk. Sokfelé járva azt tapasztaltam, hogy szót érthetünk a hazai közönséggel. Én soha nem éreztem el kedv elleni tőnek ezt az ismeretterjesztő munkát. Talán hiba volt. Kétségtelen, hogy vannak olyan rétegek, amelyek nehéz feladat elé állítanak minket. Ha csak arra az esetre gondolok vissza, amikor egyszer a frissiben bevonult újoncok között, egy szörnyen ételszagu ebédlőben kellett olyan műsort, játékokat kitalálnunk — — majdnem óvodás szinten —, hogy némi eredményt érhessünk el... No persze nem tudom átfogóan értékelni eredményeinket, de erre a feladatra pazaroltam erőin 'jó részét. Nekem üdítő vállalkozás volt. S hajlandó vagyok hinni a szociológusoknak, tömegkommunikációs kutatóközpontoknak az eredményeket illetően. A rádió és a televízió nagy lehetőséget kínál ehhez a munkához, és ezt ki is használjuk. S*. B. Szikszói Károly illusztrációja Sony, selyem-bársony! — adták tudlul mindazoknak, akiket illetett. Pucor Jani. Annak is volt tisztességes neve. De mivel csak böndöje megtöltésével vergődött világéletében, hát ezt a nevet ragasztottak rá. Valamikor haspár- tiságát érteni teltetett. Községi hivatalt viselt az apja. Sintérül szolgált., Disznóvészkor konyákig járhattak a zsírban. Amikor a tápláló szülék elhaltak, Pucornak nem volt akkora észbeli képessége, hogy a magas hivatalt elörökölje. A község szegénye maradt. Annak törvénye szerint élt. Esténként szerényen húzódott meg a kocsmazugokban, érdeklődő szemmel nézte az italozókat. Soha nem kért semmit. De ha kínálták, megitta a lúgot is, csak forró ne legyen! A kocsmárosok kegyele- tesen önlögették össze neki a sört, bort, pálinkát, ami darabban maradt záróra után. Pucor bevette. Olykor haza is vitt belőle a többieknek. A szerencsétlenek . furcsa viselkedése könnyen tolta szánkra csúfolásukat. Am a felnőttek egy-két pofonnal térítettek bennünket m egyenes útra. Mondták: még mi is oda kerülhetünk! A község nem engedte őket koldulni. Azt szégyell- tc volna. A Viliinek. Elevenen hús- san fői emlékük a félig lebontott ház porködeiből. Áz eltartó apa tudós kanásza volt a falunak. Kint lakott a legelő szélére rakott pásztorházban. Valami külföldről vásárolt, Szultán nevezetű törzskan halálra pocs- kolta. Sok kiskorú gyerek maradt utána. Leginkább lányok, akik apjuknak bojtárul szolgáltak, de ott cseppent még egy éppen járni tanuló kisfiú is. Gyásznak gyász, meg gond. Szaladni új kanász után. A falu két napig sem maradhat pásztor nélkül. A kijárós disznók széthányják az ólakat. Az új pásztóinak meg lakást kell adni. így az árvák beköltöztek a szegényházba. A lányok — a természet törvénye szerint — fölserkentek, férjhez mentek. A fiú? Ahogy fehér fotópapíron csöndeskésen hivódik elő a kép, úgy jelenik meg előttem a maga valóságában. Eélárbocos fehér gatyaszárban, nyakat- lan kötött'ingben, mint, aki most kelt ki az ágyból. Méterekre áll meg előttem, köszön. — Hallom, a kutya fog valakit. Órahosszája látom, nézi a házam. Előbb nem ismertem meg, bátyám! — Bn sem magát, ne is haragudjon. — Nem csudálom. Amikor maga elment, bugyuta hűlök voltam. A- idő elkö- työg fölöttünk. Én vagyok a kis Vilim. — És itt lakik? — Itt, itt lakok családostól a magaméban. Ahogy a szavára fogyatkozott hold, meg a távoli lámpafüzérek derengésében kérdő szemöldököm fölszalad, emberem szava megered. — Na. igen. Maga erről nem tudhat. A ház úgy az enyém, hogy megvettem. Tíz év óta itt állt, romlásnak indulva, lakatlanul. A falu tartogatta, hogy költhet ez még. De lakót az élet már nem teremt belé! Erőszakkal sem lehetne embert belehajtani. — En meg, bár nem itt születtem, itt csöpörödlem föl, vágyódtam rá. Mikor a tehetségem kinőtt, megvásároltam. Belülről raktam egy új házat, olyat, amiért nem kell elpiruljak. Mert amúgy nehézgépkezelő vagyok. Építettem. Szégyell je magút az élet, ráöltöm a nyelvemet! — Most, ahogy a romokat bontom, helyére tágul a kiskert Szilvafákat ültetek oda. Apám, nyugodjon, szerette a szilvát. A magáéról nem szedhetett soha. Néha a férgeséből löktek néki egy-egy kalappal a gazdák. Most majd, ha esszük a termést, rágondolunk. — Szóval akkor nem kell többet szegényház? — Hát, hogy köllene. kinek költené ^ — Ebben biztosak lehetünk? * — Rajtunk nem múlik! Kezet rázunk. Sietős a dolgom. Madzagot fonok a fűrészre, deszkát szabok, vizesvályút fenekelek, baltát köszörülök, ásónyelet faragok, leállítom a ■ kerítésoszlopokat. Azóta nem járnak át anyám kertjébe a szomszédok jószágai. ^ ____ Á z életér Povázsai panaszkodik. Rossz az eletérzese. Pontosabban nem rossz, csak nem jő. De Povázsai meg is magyarázza, hogy miért fontos a különbség, hogy valami nem rossz ugyan, de nem is jó ... — Miért fontos, és mi a különbség? — Nehéz lesz ezt neked megmagyaráznom. Felettébb nehéz. A te idegrendszered neuronjai politice nincsenek beállítódva a láthatatlan, de kiérezhető su- gárhatásokra — magyarázta Povázsai, és-igaza volt. Az én neuronjai m egy szót sem értettek abból, amit mondott. — Igen, látom, nem érted. Hát gyerünk a példákkal. Van jó kenyér? Van. Annyit írtatok már róla az újságokban, hogy ma már van jó kenyér. De van rossz is még. És én valahányszor kenyeret veszek, a kenyérbe harapok, mindig ottvib- ráltatom neuronjai mban az életérzést, hátha ez az a rossz kenyér, ami már alig van. Másnak alig, de nekem teljesedi van a rossz kenyér. Rossz, de mégsem rossz, hanem nem jó... Világos? Folytatom ... Folytatta. Ha Povázsai belelendült, akkor .6 még úgy is folytatta, ha senki sem hallgatta. — Hogy miért rossz az életérzésem? Még pontosabban, hogy miért nem jó? Kapok egy idézést a tanácstól. Tanácstól idézést! Hát milyen legyen az ember életérzése ilyenkor? Nézem a megszólítást az idézés . szövegén ... Nahát... Mintha a barátom hívna meg tonepi vacsorára. És ekkor mégis kezd nem jő lenni az életérzésem .., Amíg azt írták, hogy azonnal, mert három napon belül, addig káromkodhattam, beméhettem, odaverhettem az asztalra, szidhattam a tanácsot, • az ügyintézőt, mindenkit... Most mit mondjak erre? Olyan, mint mikor a hóhér mosolyog. Gyanús ez az udvarias invitálás. felettébb gyanús... — És hogy tudsz élni ilyen nyavalyás életérzéssel? — Hát meglehetősen nehezen. fájdalmasan, kilátástalanul. édes öregem. Mert ugyan most csak két példát mondtam, de mondhatnék az élet minden területéről ezer ilyen gyanús dolgot... Ezret? Tízezret... százezret . .. ötszázezret. Apropó ... Nincs elsejéig egy facér ötszázasod? — Nincs — feleltem lakonikusan, mert volt ugyan, de arra nekem volt szükségem. hogy jó legyen az életérzésem... — Na látod — sóhaitott Povázsai —. hát hogyérez- zem én mast magam? Ha tényleg nincs ötszázad, sajnálnom kell téged, hogy így élsz. ily szegényen, hogy képtelen vagy még ötszázat is kölcsönadni egy régi barátodnak... Ha van. de mégsem adsz, mit tehetek mást, tovább rendítem a hitem nz emberbe, a korba. amely még a barátokat is szembeállítja a rút an váciak miatt Hát most mondd, miiven lesven ezek után az ember életérzése? — sóhaitott és nekiváeott az életnek az érzései utáni Gyurkó Géza f
