Észak-Magyarország, 1982. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1982-03-20 / 67. szám

1982. március 20., szombat ESZAK-MAGYARORSZAG 7 Szabadtéri kocsmák E. KOVÁCS KALMAN: Küzdünk az alkoholfogyasztás ellen sokféle mádon. De mindenképpen úgy. hogy küzdel­münk a kereskedelem alkoholeladási terveinek no ártson. E félelemre egyébként alapos ok nincs is. A szcszfogyasztás korlátozását célzó intézkedések mindenütt hagytak olyon tág kis­kapukat, hogy nem is kell túl nagy lelemény a rendelkezések kijátszásához. Nincs szesz a vendéglátónál reggel kilenc előtt? Sebaj! Van a fűszeresnél! Sőt, olcsób­ban! Tessék csak megnézni, milyen tömött so­rok allnak reggel hat óra előtt a boltok nyitá­sara váiva például a Tiszai pályaudvar mel­letti boltoknál! Leszállás a vonatról, toporgás a három bolt ajtajában, s mivel itt „feles” nincs, kollektive két deci, esetleg egyedül is, ufána irány a munkahely.. Helyhatósági rendelet tiltotta meg korábban Miskolcon, hogy nyílt helyen, utcán inni lehes­sen. Országos példaként emlegették Miskolcot akkoriban. A szeszivók meg nagyokat nevettek. A boltosok kitettek az ajtóra egy papírfecnit olyasféle szöveggel, hogy „A bolt előtt, vagy közvetlen környezetében szeszes italt nem sza­bad fogyasztani". Beállnak a szesztestvérck a szomszédos kapu alá, ahol a folyadékfelesleg is lecsapolható adott esetben. Italt is mérő boltok közelében levő lépcsőházak, kapubejá­ratok alakultak át kocsmákká, ahol ráadásul gondtalanul lehet köpködni, szemetelni, illet- lenkedni, hiszen ott más lakik, nem az, aki éppen iszik. Aki nyitott szemmel jár a városban, igen Ho­már felfedezi, hol vannak az ivósok, a csillag- nézők által kedvelt helyek. Ha már a palack- begyűjtő guberálók felfedezték, az erre hiva­tottak is felfedezhetik. Például a Royal-köz hídjának a Szinva-parton nagyon derűs sza­badtéri kocsma alakult, de hasonló található sokfelé. A látvány lehangoló és helyenként közbotrány értékű. Akkor már inkább innának az emberek a zárt kocsmákban. Ha már így is, úgy is megisszák a magukét. Sőt, olykor a má­sét is .,. (b) Komor vészfeíhök kavarognak, rabszolgái lettünk a sorsnak. Micsoda kor, micsoda eszméld a becsületet kiherélték. A tisztesség porig alázva cégért fest a bordély falára. Emberség, jóság jegyre sincsen, istenhívők, bát hol az isten? Az igazat mikor üvöltöm, a bíró int: ötévi börtön. Tömény kínsavtól csontig ázva vérrel vagyok fölpántlikázva. Szabadság hol vagy, merre koslatsz, burzsuj rimákkal hol borozgatsz? A remény iszkot, a nyomába őrült ördög veszett kutyája. A jövő bomló cérnaszálon mélység fölött botolva táncol Látom, ahogy gyújtják a máglyát elhamvasztani Európát. A Szikszóról Alsóvadász felé vezető út és a Vadász patak által határolt szöglet­ben egy mesterséges domb emelkedik. A szikszóiak úgy nevezik Törökhalom. A keletkezése, története időben a XVI. századhoz, tárgyát, tartalmát tekintve pedig egy csatához kapcso­lódik. E csatát 1588. októ­ber 8-án vívták az akkor mezőváros Szikszó határá­ban a török, valamint a magyar, s velük szövetség­ben a német csapatok. Az előzmények... Adám István írja Szikszó történe­tében: „...a szikszóiak több éven át nem tudták megfizetni ezer arany tar­tozásukat a budai pasának, tartani lehetett attól, hogy a törökök megsarcolják a mezővárost...” A szikszóiak félelme nem volt alaptalan. Kunsch Jó­zsef az 1853-ban megjelent Szikszói Enyhlapokban igy ír erről: „Ferhátez pasa, Szinán helytartója, bosszan­kodván a be nem küldött ezer darab aranyadó miatt. Szikszóra 1588. október 4- én kirendelte a székesfe- jérvári Kara Ali béget, hogy Fülek vára alá gyűjt­sön hatezer lovast, ugyan­annyi gyalogot oly czéllal, hogy midőn Szikszó meg­büntetésére kiindulna...” Acsády Ignác szerint a török vezér nevét az egy­kori források eltérően jelö­lik. Ugyanis Khevinhiller Szinán pasának, mások Ka­ra Alinak nevezik. Ugyan­csak Acsúdynál olvasható: „a török __ állítólag 11 e zer embert, s nagy tüzér­ségei gyűjtött. Szent-Pétér­nél átkelt a Sajón, s a hó­dolni nem akaró Szikszót és vidékét dúlta. Kissel to­kaji kapitány 1700 emberé­vel nem mert vele szembe szállani.” A török közeledtének hí­rére a riők. gyermekek el­menekültek Szikszóról. A kardforgató férfiak ugyan­akkor az erődfallal körül­vett templomban gyülekez­tek, amelynek ostromát még egy vizesárok is nehezitet­—te—A törnie caaoaluls otsín­ber 3-án délután 3 óra táj­ban érkeztek a városba, s azonnal megkezdték a templom ostromát, öt óráig azonban nem sok ered­ménnyel. Ekkor pedig hí­rül vették, hogy felmentő sereg közeledik. Ugyanis Rissellel ellentétben felső­vadászi Rákóczi Zsigmond, Eger frissen kinevezett ka­pitánya intézkedéseket tett, tudták, hanem reggel, a midőn megvirradott, is­mertek egymásra.” A menekülő törökök út­ját a várostól nyugatra húzódó dombokon felállí­tott hátvédek vágták el. A már említett Enyhlapokban olvasható, hogy az itt tábo­rozó csapatok vezéreiről nevezik ma is ezeket a he­gyeket Frank-, Haling-, Törökhalom hogy a törökdúlásnak útját állja. Magához rendelte a kassai, ónodi, diósgyőri őr­séget; Széchy Tamást, Ho- monnay Istvánt a zempléni felkelő hadakkal, s ekkor már jöttek Tokajból Rissel vasas németjei is. A török, csapatait — miután előbb a templomot és a környékbeli épületeket felgyújtotta — a Vadász és Bársonyos patakok torkola­tánál állította fel hadrend­ben, s várta az ütközetet. A csatáról Acsády ezeket írta: ........az első összecsa­p ásnál a túlszámban levő török győzött, sőt Ilomon- nay fogságba került. Rákó­czi azonban összeszedte ha­dait, s oly erővel ismédé a támadást, hogy a török tel­jes vereséget szenvedett.” Adám Istvánnál olvasha­tó: „A hadrend teljesen fel­bomlott, s az ember ember elleni küzdelemben, mely éjjel 11 óráig tartott, a tö­rök sereg megfutamodott.” A Szikszói Enyhlapok egy korabeli krónikát idéz: „Megesett az is, hogy né­melyek mind az két rész­ről való militia közöl éj­szakának idején a szőlő­hegynek estenek, és a féle­lem miatt gyümölcsfákra mászlanak, úgyhogy egy fán német, magyar, török katonák - együtt voltának, de egymást ol.t lenni nem Grosning-, Nyümal-hegyék­nek. Az 1588-as szakszói csa­tában mintegy 1700 török (egyes források szerint 1300, máshol 2500 fő szerepel) és körülbelül 400 magyar, il­letve német esett el. Az el­esettek közös sírba temet- tettek, s föléjük emelték az írás elején említett mester­séges dombot, a Törökhal­mot. A szikszói győzelem nagy örömet váltott ki minden­felé. A költők dalban éne­kelték meg. Tardy György históriás éneke sokak által ismert. De még ugyanab­ban az éven Frenzelius Sa­lamon a külföldet is tudó­sítja a csata lefolyásáról. Gonzagának a spanyol ki­rályhoz küldött jelentése szerint Rudolf királynak Prágába Rákóczi Zsigmond unokaöccse vitte meg a győztes csata hírét. Idehaza Zemplén megye külön ajándékokkal jutal­mazta a győzőket. Abaúj megye pedig a légközelebbi 1589. évi közgyűlésén ki-, mondta, hogy a magyar és a német csapatok, kik a roppant török hadat szét­verlek, az egész keresztény­ségért, „leginkább pedig érettünk, kik oly. kevesen vagyunk” harcollak. ___________ Hajdú Imre G ulay István: Almaszüret Az igazgató úr vasárnap kiaulozott a telkére almai szüretelni. Verotenyes őszi nap volt, élvezet ilyenkor a munka. Eveit óta nem ígér­kezett olyan gazdag alma- termés, mint az idén. Érde­mes volt hát vásárolni húsz új gyümölcsösládát (darab­jai huszonötért adták — 500 Ft), a Trabantra pedig egy csomagtartót (1500 Ft), hogy minél több almát szállíthas­son az átvevöhelyre. Hajnaltól kora délutánig hajladozott, cipekedelt, meg is lett az eredménye. Húsz láda almát tornyozott fel a faház mellé. Két mázsa al­ma, örvendezett. Kétszáz kiló... Ez igen! Boldogan szívta be az almaillatú le­vegőt. Aztán átöltözött, és hordta ld a ládákat a gép­kocsihoz. A második fordulónál megbotlott, térdre bukott, megesik ilyen kis baleset mindenkivel. A nadrágja szára sajnos térdnél lesza­kadt, a kardigánja meg ki­lyukadt a könyökénél. Az almák szétgurultak, két lá­da, azaz húsz kiló első osz­tályú almából (aminek 4 forintért veszik át kilóját) másod-, sőt harmadosztályú lett. Az igazgató káromkodott, mert már igen elfáradt, s szedhette fel a két láda al­mát megint. De hát azzal is végzett, indulhatott az átve­vőhöz. Szerencsésen oda is érkezett, de vagy ötvenen vártak a sorukra, ö volt az ötven-valahányadik. S már csaknem alkonyodon. A fe­leségének öt órára ígérte magát. Fél öt volt. Most mit csináljon? Nem viheti haza a hetedik emeletre a két mázsa almáját! Sajnos a mázsái ás, a bizonylatolás, az ára átrakása sem haladt va­lami gyorsan. Fél hat tájt az igazgató már sejtette, hogy otthon kellemetlensé­ge lesz. Ö tudta, milyen mértékű a kellemetlenség, ami rá vár, ezért nemsoká­ra rátört a gyomoridegesség. A friss levegő, a mozgás is megtette a magáét, isten­telenül megéhezett, és fájt minden tagja. Fél hétkor került rá a sor. — Jó volt kicsit kertész­kedni, igazgató úr? — kö­szöntötte az átvevő. — Mi történt magával? — pillan­tott a térdtől fityegő nad­rágszárakra. — No lássuk, tegye föl az első osztályúa­kat a mázsára! Átpakolt tíz ládát a mér­legre, onnan meg tovább az első osztályú csoportba, ahonnan majd az átvevőtől elszállítják. Aztán átrakod­ta a másik tíz ládát, amik másodosztályú almát tartal­mazlak. Minden porcikája nyilallott, égett, hasogatott. A gyomra meg forgott az éhségtől és az idegességtől. Az átvevő megnyalta a ceruza hegyet, számolt, szá­molt, vonalaival húzott egy papírra; bizonylatolt, szám­lákat töltött ki két pél­dányban vagy még többen is, aztán leperkált az igaz­gatónak, aki már csak a fe­leségére tudott gondolni, hélszáz forinlot. Beugrott az autóba, usgyi haza- Közben azért, mert gyorsan kiszolgálták, vett a kocsiba benzint (300 Ftj.'az- tán bement az első kocsmá­ba, hogy mégse menjen ha­za üres kézzel. Magának egy üveg konyakot (170 Ft), a feleségének meg — engesz­telésül — két üveg pezsgőt és egy palack vörös bort vá­sárolt (220 Ft). Fél nyolcra hazaért. A fe­lesége kiabált vele. — Hol voltál? Órák óta várunk! Mit csináltál a nad­rágoddal? — Semmit' — Semmit! Álltái és térd­nél egyszer csak leszakadt a nadrágod szára! Erre a hangra megmutat­ta a kardigán könyökét is. Természetesen a másod­perc tört része alatt mind­ketten elvesztették a fejü­ket Az asszony a konyha- asztalra borulva zokogott, az igazgató ordított, hogy ő robotol egész nap, mint egy állat, a kislányuk meg hisz­tériásán kérlelte őket, hogy ne bántsák egymást. A tombolás azzal fejező­dött be, hogy a gyereket be­parancsolta a szobába, ő le­hajtott a konyakból vagy két decit a gyomorideges­ségére, az asszonynak pezs­gőt bontott, s a pezsgőbe, mert úgy szereti, egy kis vö­rös bort töltött. — Igyál — mondta ked­veskedő szándékkal —, és hagyjuk abba! Végtelenül fáradt, kime­rült mozdulattal emelödött meg a pezsgőspohár. Az igazgató feleségének a te­kintetéből nyilvánvaló volt, hogy az őrület határán áll. — Mennyi alma lett? — kérdezte a pezsgő lehajtása után elhaló hangon. Az igazgató nem azt mond­ta, hogy két mázsa, hanem hogy kétszáz kiló. — Mennyit adtak érte? Benyúlt a zsebébe, és az asztalra tette a pénzt. Tíz forintot. Ettől maga is megdöb­bent. Meg félni is kezdett, mert látta, hogy a felesége szemében a téboly sárga lángja lobban ... — Viszont tele a tank — próbált javítani a helyzeten —, meg a konyak, a pezsgő, a vörös bor... — Meg a húsz láda ára, meg a csomagtartó, meg a nadrág, meg a kardigán ... — vágott közbe a nő, majd nyersen ráröffent az igazga­tóra: — Menj ki! Ne is lás­salak! Forró fürdőre vágyott, de először a kislányukat kellert volna lecsillapítania, aki még mindig visított a szo­bában. Már a kilincsen volt a keze, amikor megmaka­csolta magát. „Hadd visít­son ! Anyja lánya I” Állt tehetetlenül az elő­szobában, mint egy kiszá­radt, odvas körtefa. Ügy erezte, le lehetne törni a karját; ha meglöknék, el­törne a dereka. Az egész na­pos munkától minden csont­ja sajgott. A konyakot ma­gával menekítette, azzal kú­rálta magát. Hétfőn másnaposán, ösz- szetörlen érkezett a munka­helyére. Ki sem dugta a le­jét az irodájából egész dél- § előtt. Tiz óra tájt Klárika, a í titkárnők gyöngye, bement hozzá, és közölte, lrogy a Ce- lesége azt üzeni, a hullott almát a Drahos út menti át­vevőnél veszik meg, kilóját 40 fillérért. — Miért nem kapcsolta be? — kérdezte. — Nem akart az igazgató I elvtárssal beszélni. — Köszönöm ... A titkárság, mint mindig, most is olyan volt, mint a méhkas. Jöttek az emberek kávézni, értesülést szerezni, a világ folyásáról elmélked­ni, dühöngeni, intrikálni. — Gyerekek — dőlt az ajtófélfának Bérezik elv társ, a kalkulációs csoport veze­tője —, végre eljutottunk ide is: aki dolgozik, dögre keresheti magát. Mi lesz itt! Az egész kalkuláció vállal­kozáson töri a fejét A bércsoport vezetője el­húzta a száját: — Nálunk is lesz már vagy öt butik! A helyiséget belengte a kávé illata, az ablak arany- | lőtt az őszi verőfénytől, a I radiátorok melegen duru­zsoltak. Az igazgató nem párn áztatta be az ajtaját mert dogmatikus vezetőnek tartotta magát amellett sze­retett „kihallani” a szobá­ból. Kocsis elvlárs, a főköny­velő, aki bérházban szüle­tett és egész életében nem látott egyetlen paprikapa­lántát sem, megköszörülte a torkát és kijelentette: — A föld! Az hozza a leg­biztosabb hasznot. Az az üz­let! Pár száz négyszögöl egy nyáron annyit hoz, amennyi az én egész évi ke­resetem. A föld, az nagy do­log, kérem! — Mindenesetre végre ér­demes lesz vállalkozni, ter­melni — ismételte Bérezik elvtárs. — Akinek földje van, most megszedheti ma­gát! Az igazgató természetesen minden szót hallott. Es leg­szívesebben bombát dobott volna közéjük.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents