Észak-Magyarország, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-06 / 31. szám

> 1Q32. fe&ruőr 6., stem bet ESZAJÍ'MAGYARORSZÁG 7 Hetven éve született Darvas Jizsef Ha élne, most, február 10-én lenne 70 éves Darvas József. A Viharsarokból szegényparaszt sorból indult tanítóvá lett parasztfiatal első verse 1934. feb­ruár elsején jelent meg a Nyugat „Is­meretlen magyar költők" című összeállí­tásában. Ekkor lépett be a magyar iro­dalomba, amelynek haláláig odaadó munkása volt. A hűség vitte el a népi irók táborába, a világ megérteni vágyá­sa tette marxistává. Alkotó korszaka első részét a szegényparaszti világ témái ha­tározták meg, s a népi írók mozgalmá­nak oly kedves műfaját, a tényleíró, va­lóságfeltáró, írói szociográfiát is rangos eredménnyel művelte. A felszabodulást megelőzően mint a fasizálódó, majd fa­siszta hatalom által veszélyeztetett író megyénkben, Tiszaladányban rejtőzött egy ideig, a felszabadulást követően pe­dig — a felszabadulás már Budapesten érte, a Város az ingoványon című tör­ténelmi számvetése is ezt tükrözi — egy időre háttérbe szorította írói munkássá­gát az aktív politikai tevékenység. Volt építésügyi, közoktatási és népművelési miniszter, sőt filmgyári igazgató is, és a gyakorlatban próbálta megvalósítani mindazt, amit addig íróként szolgált. 19ó9-től sajnálatosan korán bekövetke­zett haláláig írói és irodalmi közéleti munkájának szentelte életét. Az ő Kormos ég című drámájával in­dult meg 1959-ben a hallgatás utáni korszak, amely kegyetlen drámai szem­benézés önmagával, az alkotó értelmi­ség felelősségével. Darvas drámaírói munkája itt kapcsolódott nagyon inten­ziven Miskolchoz és Borsodhoz. A Kor­mos ég című drámával nyitott a színház 1959-ben, az újjáépítés után, majd itt voft oz ősbemutatója 1961 februárjában a Hajnali tűz című drámának, amely a termelőszövetkezeti . átalakulás belső konfliktusait tárta fel. Korszakos jelen­tőségű Darvas A térképen nem talál­ható című drámája, amelyet 1969-ben ugyancsak a Miskolci Nemzeti Színház mutatott be először, és itt kísérelte meg ebben o színházban a vígjátékirást is a Pitypang című darabjával. Számos író- olvasó találkozón, irodalmi tanácskozá­son vett részt Borsodban, élete egyik utolsó találkozóján is éppen itt, Szik­szón találkozott olvasóival. Nagyon korán távozott közülünk. Élet­műve így is az egyetemes magyar iro­dalom nagy és örök értéke. Zavarba ejtő megle­li?- petés ért. Zavarba ej­tő —, de szívet mele­, gítö. Ügy kezdődött, hogy a Kossuth rádió a múlt va­sárnap délután egy új mű­sora („Irószobám”) kereté- ben sugározta azt a beszél­getést, amelyet Simon István folytatott velem. Beszélgetés közben — mert Simon Ist­ván barátom, a kiváló Kos- sut,h-díjas költő, „műhely­titkokról” is kérdezett — teljesen gyanútlanul el­mondtam „több gondjai­mat”. Azt tudniillik, hogy akármilyen nevetséges, én, nem is az írógép, de már a magnetofon és a diktafon korszakában, roppant kor­szerűtlenül, még mindig író- tollal írok. Nem is töltő­tollal vagy golyóstotlal, ha­nem közönséges írótollal. Ahogyan valamikor az is­kolában tanultam: tollszár, benne a „toliszem ___” Sőt a zok közül is a legrégibb fajta, a legközönségesebb, a hegyes végű — mert pél­dául a vágott hegyű toll már zavar. „Elidegenít". fZavar persze sok minden más is a világban — de a beszélgetésben csak a tofl­Darvas József: Köszönet« ról esett szó. Az írószer­számról. Nem jelképesen.) Igen ám, de ezt a fajta tol­lat már nem gyártják — az „utánpótlás” tehát mind több gondot ád ... Legutóbb is valahol Csepelen, egy pa­pír-írószer raktár mélyéről kotortak elő a számomra egy doboz ilyen „tollhe­gyet”. Valahogyan így ejtettem erről szót — szándékom sze­rint némi öniróniával. Ta­lán még az örökkévalóságot is megfenyegetve, a tollhi- ány miatt esetleg elmaradó remekművekért... Mi lett az eredmény? A „következmény”___ N os: a beszélgetés elhang­zása után talán még öt perc se telt el, már csengett a telefon. Az üzenetközvetítő szólt: nem lévén a telefon­könyvben a számom, hív­jam vissza özvegy Gergely Vilmosnét a Semsey Andor utcában, ennyi és ennyi számon „tollszem-ügyben”. tol lakért Visszahívtam. Elmondta, hogy a férjétől maradt egy tucatnyi hegyes toliszem — szívesen odaadja... (Mon­dott persze sok minden mást is: például a könyve­imről. De szerénységem tilt­ja, hogy mindazt ideírjam — s így zárójelben, mellé­kesen utalva a dicséretekre, többet is ér, mert többet sejtet az ilyesmi...) Név szerint mást nem említek; 6 volt az első. Ám azóta, vagy az üze-' netközvetítőn keresztül, vagy az írószövetségben, új és új keresések szóltak, szólnak: van még olyan ré­gi, hegyes toliszem, fel­ajánlják, küldik ... (Nem tették hozzá, de én hozzá­képzeltem minden telefon- híváshoz: nehogy ezen múl­jék a magyar irodalomtör­ténet valamiféle nagy vesz­tesége ...) Küldtek tollat magánosok, intézmények — vidéki pedagógusok, kisdiá­kok, öregszülék... Ajánlott levélben, kiscsamagként. Sző, ami szó: két nap alatt annyi hegyes tollsze- met kaptam, hogy akár még száz évig is írhatnék velük. Persze csak akkor, ha már- togatós tintát is gyártaná­nak akkor még; s ha lenne tollszár; ha lenne... No nem folytatom ezeket a „ha” feltételezéseket. Arra nem is gondolok: „Ha én is lennék még”. Mért ne lennék ? Inkább arra gondolok: az ember jó: természeténél fogva jó. Az én tollgondom irtózatosan icipici ügy — ha erre fölmozdultak a segíte­ni akarás ösztönei, meny­nyivel inkább föl mozdítha­tók az igazán nagy ügyek­re! Van is erre számtalan példa! Engem mindez csak ab­ban erősít meg, amit író­ként. közéleti emberként mindig is vallottam, és sze­rény képességeimmel gya­korolni próbáltam: érde­mes az emberről, az embe­rért írni, szólni... Köszönet — toliakért! * A léleknek: kenyere enne posz­tumusz könyvéből, amely a Szépirodalmi Könyvkiadó gon­dozásában a közeljövőben je­lenik meg. da László kérdezi ezt, és mi bólintunk. Ugye a farkasok itt voltak? Itt. így igaz. És más állat lejöhet-e? Csap­dai sejtünk, nemigen vála­szolunk, figyelünk. És jól is tesszük a figyelést, mert most meg az hangzik el, hogy — ha egyszer ez hang­zik el, hat ez álljon itt, akár hiszik, akár nem — hiúz van a környéken! Bizony! Hiúz! Az igaz, hogy a Tátrában a hiúz egyáltalán nem külön- ■ legesség, valószínű több van belőlük ott, mint a mi er­dőinkben vadmacska. Ez is olyan, csak nagyobb. Jóval nagyobb. Lejöhet ide? Ki tudja! Mindenesetre igen hideg van, most a tél való­ban tél, lehetséges, hogy a hiúz az ilyen igazi télben messzebb utakat is bejár zsákmány után. Ha a farkas eljött... Mások is erősítik: itt a hiúz, illetve itt vannak a hiúzok! A határon túlról is érkeznek hírek a juhállo­mány dézsmálásáról. De tes­senek megmondani, hogy került egy félig széttépett bárány Komjátiban a fára? Az ember ilyenkor villám­gyorsan végiggondolja az el­múlt néhány évtizedet: va­jon mit válaszolt erre a kér­dési-e? De nem válaszolt semmit, mai ilyen kérdés ez idáig nem is hangzott el sohasem. Mármint, hogy a félig szétszedett bárány mi­képpen kerülhetett Komjá­tiban a fára. A hiúz persze fel tudja vinni. Sőt, fel is viszi, hogy más ne orozhassa el a zsákmányát. Különös dolgok történnek itt, megyénk északi részén, ezekben a szép, igazi téli na­pokban ! Mindenesetre külö­nös dolgok. Valaki meg már medvenyomokat is látni vélt a tiszta, szép hóban, de hát álljunk már meg valahol. Ámbár! Az is igaz. hogy in­nen arrébb ugyan, de szin­tén északi részeken, a Bükk Heves megyei erdeiben egy­két évvel ezelőtt lőtték le az utolsó jávorszarvast, mely valahonnan idetévedt, és a vadásznak fogalma sem volt róla, hogy mire lő. Ez egyéb­ként már több alkalommal is előfordult. Néha az ilyen­olyan szarvas helyén éppen egy hajtó állt, vagy bújt ki a bozótból. Hollót is lőtt már le „vadász” (hadd legyen csak így, idézőjelben!) ki tö­mölt uhubaglyokat is lehel látni itt-ott. Megyénk alföl­di részein, ha mondjuk úgy a Tisza és a Csincse-patak áfla! határott részen csafin- gázunk, jókora túzokcsapa­tokat láthatunk (ne men­jünk közelebb, úgyis elre­pülnek), azonkívül rengeteg fácánt, szökdécselő, játsza­dozó őzeket. A Zemplénben még él a holló, az uhu, de élnek ezek a Blikkben is, a Hór völgyében bizonyosan. Több évvel ezelőtt nagyon szíúesen jártunk a Hór völ­gye egyik mészégetőjéhez, Tóth Józsi bácsihoz, aki na­gyon szép történeteket tu­dott az uhuról, és ismerte fészkelőhelyüket is. Most meg Szinpetriben Csiszlik László bácsi közvetlenül a házak mögötti dombra mu­tat: itt szoktak dulakodni, egymást győzködni a szarvasbikák. Már-már at­tól lehet félni, hogy vala­melyikük a háztetejére esik és összetöri a cserepet, ami­lyen nagy behemót állat mindegyikük! De miért sze­retik éppen azt a helyet , mi­ért nem birkóznak valahol arrább! Tudja a fene! Itt csattog az agancsuk, mi meg nézzük. No, ha nem is min­dennapos látvány ez itt még a bőgés idején sem, azért le­het benne valami. A szom­szédasszony is erősítgeti, lát­ván hitetlenkedő képünket. Igaz bizony: csodás, 9 szép állataink vannak, és kik itt, az északi hegyek közölt élnek, látják őkel, tudnak róluk. Hiúz is kirándult hozzánk? Isten hozta! Majd csak megle­szünk vele is! Priska Tibor Amikor a magas férfi be­lépett a presszó meleg zson­gásába, azonnal bepáráso­dott sokdioptriás szemüve­ge. Anélkül próbálta meg­törölni kesztyűs ujjaival az üvegeket, hogy levette vol­na a szemüveget. Ahogy látni kezdett, a ruhatárhoz fordult. Ügyetlenül húzta le magáról a prémes bundát, melynek az ujján át húzta ki a sálat, s így benne is hagyta, aztán a szőrössap­kát tette le, végül a kesz­tyűket. holott ezzel kellett volna kezdenie. A nyúlánk, magas homlokú, kissé ko- paszodó-őszülő, ovális arcú ember túl lehetett már az ötvenedik évén. Mikor el­indult az üres sarki asztal­hoz, látszott, hogy a jobb lába kissé rövidebb, ezzel lábujjhegyre lép és ez a ci­pője valamivel nagyobbnak is tűnik talán az által, hogy a kisujj végződésénél büty­köt takar. Mentében rassz jobb lábával minden lépés­nél mintha kaszálna, kap­kodó mozdulatokkal mar­kolja hóna alá az aktatás­kát, másik kezével a haját simítja hátra. Mutatóujján megvillan a nagy arany pe­csétgyűrű, csuklóján a kar­óra. Körültekintően leül, háttal a falnak, szemben a bejárattal. A táskát maga mellé süllyeszti a földre, aztán gyors mozdulattal megigazítja nyakkendőjét, melyen megvillan a nyak­kendőtű. Ül, néz. vár. Pin­cér jön. Rendel. Üdítőt, ká­vét. Aztán megigazítja a nyakkendőjét, lopva az órá­jára pillant, és megint vár. Háttal a falnak, szemben a bejárati ajtóval. Töltöttgalamb-f ormájú. . alacsony, kedves arcú hölgy érkezik. A férfi felpattan, odasiet hozzá — sántasá­gát alig venni észre —, ke­zet csókol, lesegíti a pré­mes kabátját, asztalukhoz kíséri, székkel kínálja, és annak rendje-módja szerint leülnek, a hölgy előbb, a férfi csak utána így ülve, a hölgy szinte asszonnyá válik, arca pirospozsgás, apró szemei csillognak. Egy­más mellett ülnek az asz­talnál és nem egymással szemben, mint ilyenkor szo­kás, fejüket egymáshoz hajt­va csendesen beszélgetnek. Pincér jön. Rövid suttogás, aztán a férfi rendel. Kávé, üdítő, mint magának az előbb. Aztán ismét köze­lebb hajtják fejüket egy­máshoz és a férfi halkan beszélni kezd. Az úr be­szél, a hölgy hallgat és pi­rul, ahogy bal kezének te­nyerével támasztja bájos arcát. Nem szól közbe, szót­lanul, szakadatlanul bólo­gat. Csak akkor mozdul va­lamelyest. mikor megérke­zik a kávé és az üdítő. Ügy vetnek egymásra néhány ol­dalpillantást egymás mel­lett ülvén, mint kardvívólt szabálytalan pengeváltásai. Később kávéi kortyolnak. Mindketten úgy fogják a : parányi csésze fülét, hogy r kezük középső-, gyűrűs- és í kisujja'a levegőbe mered. A I férfi leveszi szemüvegét, az , asztalra helyezi, felső zse- t béből .vasalt zsebkendőt húz elő, először izzadt; homlo­kát, utána az ajkát törli meg, végül áthajtva a zseb­kendőt visszacsúsztatja a belső zsebébe. A hölgy re- tikült pattint szét, papír- zsebkendőt simít a szájára úgy, hogy az orra alatt is eltüntesse a parányi verí­téket. Tovább folyik a férfi­ból a szó. Diszkrét csende­sen mondja a magáét. Azt, hogy természetesen szeszes italt nem fogyaszt, nem do­hányzik, a kártyát nem is ismeri, egyszóval semmifé­le káros szenvedélye nincs. Szigorúan diétázik. Már ré­gen elvált a feleségétől, aki elköltözött ebből a városból a fiúkkal együtt, aki mar mé'gnősült, s csak néha vál­tanak egy-egy levelet, öt a munkahelyen megbecsülik, nem nagyfönök, de főnök­féle , a könyvelésen. Azt mondják róla, hogy udvari­as, szolgálatkész. Társaság hiányában egyedül él. Tu­lajdonképpen a társaságot sem kedveli, magában él, de nem magányos. Szereti a színházat, koncertekre jár, imád olvasni, kedveli az utazást. Nyáron nagy sétá­kat tesz a hegyekben. A la­kása a város centrumában van, kitünően berendezett. Autó? Nem, azt nem vesz, természetesen elvből. Szigo- , rú napirendet tart, amitől semmi és senki sem térít­heti el, mert rend a lelke mindennek. Ezért sokan fél­re ismerik. Azt ugyan be­csülik benne, hogy intelli­gens, a munkájában, a ma­gánéletében tisztességes, de kifogásolják, hogy szófukar — mondja egyfolytában és természetesen halkan, mint­ha lélegzetet sem venne. Az egész egy bő lére eresztett házassági hirdetés is lehet­ne valamelyik újságban. A meleg és a fáradtság azután elnémítja. Mindket­tőjük arca piros és kissé megnyúltnak tűnik. Pihené­sül is kortyolnak a már kihűlt kávéból és a megme­legedett üdítőból. Aztán a férfi ültében félbalra-átot csinál, bal kezével, szinte az ujja hegyével finoman megérinti a hölgy karján a málnaszínű kötött kardi­gánt. A hölgy is feléje for­dul. Talán csak most néz­nek először igazán, bátran, sőt felelőtlenül egymás sze­mébe. Oravec János Csak semmi villogás! Üjra dívik a rosszértelmü országúti szolidaritás. A megengedett sebességet el­lenőrizni akaró rendőrautók öt perc múlva nyugodtan tovább mehetnek elfoglalt pozíciójukból. Megkezdődik mindkét irányba a lámpavillogtatás. A magam részéről minden szembe jövő villogta tót meg­terhelem a gyorshajtás ala­pos gyanújával. Mert ha fel­tételezzük. hogy mindenki magából indul ki, akkor mi­ért és mire akar engem fi­gyelmeztetni? Nyilván arra. hogy — vigyázz te is, lej­jebb a gázba megengedettre! Ebben a kérdésben nem I udok és nem is akarok szo­lidáris lenm, Aki engem 130 kilométeres sebességgel megelőz, az megérdemli, hogy a rendőrök karjába szaladjon. A mi útviszonya­ink nem alkalmasak a kel­lemes — különben én is sze­retnem — száguldásra. Itt csak hazárdírozni lehet a se­bességgel. Az pedig az én és a mások biztonságos közle­kedését is veszélyezteti. Tehát, csak semmi villo­gás, tőlem ne várjon hálát érte a tisztelt országúti gép­kocsivezető partner. Ha az emberek annyi figyelmet fordítanának a szabályos közlekedésre, mint a lepar­koló rendőrautókra, talán valamitel kevesebb lenne az országúti baleset, A. L

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents