Észak-Magyarország, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-20 / 43. szám

W®2. február 20., szombat

ESZAK-MAGYARORSZAG 7

piros lámpa előtt

— Megállni!

A sor eleje megtorpan,

közepe, vége még lépdel. A kávébarna posztóruhába öltöztetett elítéltek egymásra torlódnak, aztán csosszanva megtalálják helyüket, megállnak.

A lámpa pirosat jelez, s most ezt tudomásul kell

venni.

Engedelmeskednek a szabálynak, s a szürke ruhás őr parancsának. Fegyelmezettek, bár ez csak viszonylagos. Tiltott a beszéd: mégis halk morgás hullámzik a soron; tiltott ilyenkor a cigaretta, némelyikük markában mégis ott lapul a csikk. Rámvillan egy szürke szempár. Továbbsiklik, a miskolci Tanácsház tér felé, aztán a bíróság ablaksoraira, a Fazekas utca irányába, majd újra rám, merően néz, szinte süt a tekintete. „Jó neked ...”

— mondja szavak nélkül is. Elfordulok, de a sápadt arc, a szürke szempár továbbra is előttem marad. Mintha ismerős lenne. Honnan is?

*

Bírósági „nagyüzem” már ötödik éve. Emlékszem megjuhászodó és dacos vádlottakra, őszintékre és ba- zudozókra, bőbeszédűekre és hallgatagokra, bűnbánókra és javíthatatlanokra

— nevekre kevésbé, arcokra inkább.

A szürke szemű srAe a

tüskések közé tartozott. „Sündisznóállásból”, fog- hegyről válaszolt a bíróság kérdéseire, s csak atckor haloványodott meg kissé a hangja, amikor szüleit hívták be tanúnak. A korosodó hölgy és a merev tar- tású férfi nem kívánt vallomást tenni, éltek mentelmi jogukkal.

— Hogyan tehette e*< velünk? — kérdeztek vhsz- sza a tárgyalási szünetben.

— Mi kérem, mindent megtettünk az érdekébe®. Felneveltük, taníttattuk. Nem volt hiánya semmiben. És most ez a hála. Ránk hozta a szégyent. Már nem is merünk emelt fővel az emberek szemébe nézni.

A fiú — nem ezt vártam — hamar ráállt a beszélgetésre.

— Nyilatkozom én, miért • ne tenném? Már úgysincs mitől tartanom, mindent tudnak rólam. Nem is hittem volna, hogy ilyen pontosan napfényre lehet deríteni, ki, mikor, mit csinált. Mert én nagyon vigyáztam. De nem is ez a fontos. Azt kérdezte, hogyan kerültem ide? A lázadás miatt. Szabad embernek tartom magam, nem tűröm a szabályokat, a sorompókat, a piros lámpákat. Nem avatkozom mások életébe, de én is elvárom, hogy engem is békén, nyugton hagyjanak. Nekem ne papoljon senki, én a magam útján szeretnék járni.

*

A magam útján járni.. 1 Milyen volt ez az út? Részlet az egyik munkahelyi véleményből:

„Munkájával belépésétől kezdve problémák voltak. Nem tűrt el semmilyen kötöttséget, nem viselte el, hogy feladatokat kap, parancsnak vélte a vezetői utasításokat. Ha hanyag munkája miatt megfeddték, felöltözött, otthagyta a telepet. Először csak két-há- rora napokat hiányzott igazolatlanul, később kimaradt hetekre is. Fegyelmivel bocsátottuk el.”

Otthon:

— Csak enni jSrt hazat, ruhát váltani, meg pénzt kérni. Adtunk, hogyne adtunk volna neki, hiszen a mi gyerekünk. Volt saját szobája, megvásároltuk a magnót, rádiót, lemezjátszót. Mert nekünk nem volt fiatal korunkban. Hát neki megadtunk mindent, ne szenvedjen hiányt semmiben. Abba se szóltunk bete, kivel barátkozik, kit hoz a szobájába. Az utóbbi időben már egyre többet és többet követelt és ezt nem bírtuk anyagilag. Akkor kezdett elkanászosodni.

*

— Vándoroltam. Az egyik munkahely után jött a másik. Csak „sima” érettségim van. Az irodát utáltam, másutt meg csak a legrama- tyabb segédmelóra vettek fél. Olyanok ugattak nekem, akik életükben el nem olvastak egyetlen könyvet sem, végig nem hallgattak volna egy rendes nagylemezt, mondjuk a Black Sabbath-öt. Én nem kértem belőlük. Fogtam a motyó- mat, leléptem. Azért volt egy hely, ahol jól éreztem magam, de kirúgtak. Kocsikísérő voltam, és a haverral egy injekciós tűvel az üvegekből kiszívtuk a piát. Csak márkás italra mentünk, de még ezt is a szemünkre hányták: így még csak nagyobb lett a kár. Bíróság lett belőle. Akkor csak felfüggesztettet kaptam. Most már biztosan nem úszom meg sitt nélkül.

Igaza volt. Hat hónap alatt majdnem száz autót tört fel, s vitte belőlük, ami mozdítható volt. „Szabadon” élt, a munkakönyvét a postás hozta ki.

*

A lámpa váft: sárga,

zöld.

A kettős sor megindul, a szürke szemű srác önkéntelenül is lépést tart a többiekkel. Azért még visszanéz.

„Jó neked — mondja szavak nélkül is a tekintete. Nem kérdezem (nem tehetem), de tudom: most már másként vélekedik a szabadságról

__

U

<lv»rdy Jbmcf .

Tóth-Máthé MTfclós:

KALAP

A tanár kora fTjüságátÖl

kezdve kalapot viselt. Széles kari májút. Télen fekete velúrt, tavasztól őszig világosszürke, puha nemezkalapot. Már nem emlékezett rá, milyen volt az élet fedetlen fővel. Egyáltalán elképzelhetetlennek tartotta, hogy fedetlen fővel járjon.

Mindig elegáns volt. A karján meghatározott helyen lógott az összecsukható esernyő és a zakóját a legnagyobb melegben sem gombolta ki. A kalap karimája alól összevont szemmel vizsgálta az embereket, mint a rendetlen diákokat, akiknek már régen igazgatói rovó járna. Senki sem látta mosolyogni. A szája keskeny vonal, mértani alapossággal odahúzva.

A kalap karimája alól zártnak és biztonságosnak látszott minden. Pontosnak es körülhatároltnak, akár az éleié. Soha semmi slam- posság, szabálytalanság. A földtől a kalapkarimáig 170 cm volt a távolság, ami azon felül létezett, körvonalazottnak, elmosódoltnak tűnt, mint sűrű ködben a házak. A földtől a karimáig és vissza, egy zárt egység! Mintha állandóan egy szobában járna, és ami a plafon fölött van, teljesen elhanyagolható.

Egy szeles tavaszi nap ar. iskolából tartott hazaíelé. És bár a kalap jól a fejére

vott igazítva; egy erős szélroham lesodorta és sebesen gurította egyre messzebb tóle.

A tanár meghökkent. Nem emlékezett, mikor.történt vele ilyesmi, és hirtelen az is képtelenségnek tűnt, hogy szaladjon utána, akár egy diák a labdáért.

Előbb csak hosszabbakat lépkedett, mint akinek nem is olyan sürgős a dolog, de aztán mégis kénytelen volt szaladni, mert a kalap egyre messzebb került. És ráadásul egy hirtelen perdü- léssel felugrott egy gesztenyefára. Nem nagyon magasra, de a tanár így sem tudta elérni.

Most mit csináljon? Mász- szon fel a fára, akár egy gyerek? Vagy várja meg, amíg a kalap magától visz- szaesik a földre? Mindenképpen dilemma. Állni és -nézni a kalapot legalább olyan nevetséges, mint felmászni érte.

Óvatosan körülnézett. Az utcában nem sokan jártak. Megvárta, amíg egy fiatal par lassan elandalog mellette, aztán az esernyőjét a fatörzshöz támasztva, felkapaszkodott a kalapért. Megragadta és akkor látta meg mellette a gesztenye- virágot. Felnézett és egyre több gesztenyevirágot látott, fel egészen a csúcsig, majd két gesztenyevirág között megpillantotta az

eget. A gyorson úszó macsfelhökkel.

Bokáig hunyorgott a vastag faágon, és nézett felfelé. Ügy érezte, minden kitágult, megnőtt, és valami nagyon szép, végtelenül egyszerű titkot fejtett meg. Akár egy gyerek, aki most ismerkedik a világgal. És hosszú percekig nem látott mást, csak virágot és eget.

Aztán lemászott a földre. Kalapját a kezében tartva sétált tovább, hagyva, hogy a haját rendetlenre zilálja a szél. Nézegette a házak felső homlokzatát, a cirá- dás erkélyeket, a falak vágataiban megbújó szobrokat. amiket azelőtt sohasem vett észre. És aztán újra és újra az eget, a gyorsan rohanó felhőkkel.

És akkor megszédült. Védtelennek és tehetetlennek érezte magát, mint akit egy kötélen kilógattak a világűrbe. És bármerre kap, sehol sincs fogódzó.. A fák koronája, a házak homlokzata, az ég kékje egyszerre félelmetesnek tetszett, mint a mindenség titkát verdeső gondolat.

Sietve tette fel a kalapot. Erősen a homlokára húzva, hogy a szél újabb tréfáját elkerülje. Megnyugodott. A kalap karimája alól újra zártnak és biztonságosnak látszott minden.

Néhány évvel ezelőtt esztergályosnak tanuló kislányokkal beszélgettünk a Kismotor- és Gépgyár Mezőkövesdi Gyárában. Lelkesedéssel készültek leendő szakmájukra, lelkesedéssel és nagy-nagy szorgalommal. A szakoktató elégedett volt velük, néhányuk tehetségét a fiúkénál magasabbra értékelte. Minden tanulólány azt vallotta, hogy könnyedén megbirkózik ezzel a fiús szakmával.

Üjra találkozni szerettünk volna velük. Sajnos, nem sikerült. Ki irodai munkára ment, ki gyári kézbesítést vállalt, volt, aki kilépett. Az akkori kislányok közül egyetlen nevet említenek, Ádám Erzsébetét. ö hű maradt az esztergához.

♦

Ahogy belépünk a gyártócsarnokba, azonnal egy fiatal nőn akad meg a tekintetünk. Nagy gonddal, szinte elmélyülten törölgeti a gépét. Hamarosan vége a délelőtti műszaknak.

— Nem, nem az volt a gyerekkori álmom, hogy

gépi forgácsoló legyek — mosolyog Szabóné Magyar Mária. Kereskedő szerettem volna lenni, mint minden harmadik lány a faluban. Éppen ezért nem lehettem kereskedő, túl sok a jelentkező. Aztán ahogy kaptam a négyeseket és ötösöket a szakmunkásképzőben, egyre inkább megkedveltem a vasat.

— A szülei?

— Nem szóltak bele. Modernebbek annál. Jól is tették, mert megtalálom itt a számításomat. Még nem vagyok 21 éves, de már megkeresem a 3 és fél ezret.

— A tervei?

— A munkával kapcsolatban nincsenek. Jó így, ahogy van. Borsodivánkán lakunk és szeretnénk beköltözni ide, a városba. Lakást igényeltünk.

Felberreg a csengő. Ádám Erzsi váltótársát a kijáratnál sikerül elcsípni.

— Mit tud Erzsiről?

— Dolgozik. Mégpedig nagyon jól. Nem hinném, hogy valaha is elhagyja a szakmáját — mondja a fiatalember és a társaival együtt el viharzik.

— A korábbi években több lány jelentkezett gépi forgácsolónak. Mostanában egy-kettő, ha akad az elsősök között. Pedig állítom, hogy megállják a helyüket. Szépen, jól dolgoznak. Precízek, adnak a minőségre. Kényes, finom munkákat kapnak — magyarázza I Zsolnai János főművezető.

— Akkor miért hagyják ott többen is a fiatalok közül az esztergagépet?

— A gyengébb fizikumú- I ak nem bírják a napi nyolc r órás álldogálást. Mások meg a három műszaktól menekülnek. A családanyáknál ez érthető is. Min- í denesetre nagyon sajnálom j azokat a fiatal nőket, akik J! egy-egy jó szakmával a kezükben, sokkal kevesebb fizetésért kisegítő munkára kényszerülnek.

Megérkezett a délulános műszak. Két csinos fiatal nő áll két szomszédos gép mellé.

— Ez lett a habos süteményből — mutat az ame- rikánerekre Bajzáth Dénes- né. — Helyhiány miatt elutasítottak az élelmiszeripari szakiskolából. Mit tehettem, jöttem apámmal a gyárba! Aztán kiderült, hogy nem is olyan rossz ez a munka. Ha a tanulóéveket is beszámítom, öt éve állok a gép mellett. A feladattól és a teljesítménytől függően keresek. Kell a pénz, lakásra gyűjtünk, munkáslakás-akcióban szeretnénk hozzájutni. Egyébként a férjem is itt dolgozik. Esztergályos. Kettőnk közül én vagyok a tapasztaltabb, ő késett egy évet..;

Gór Bálintné pedig egyenesen beszervezte a férjét a gyárba. — Ott dolgozik a csarnok túlsó részén. Betanított munkás. Majd valamit kitalálunk a katonaság után. Most várjuk a behívót.

— Vidámnak látszik.

— Este tízkor már nem lesz ilyen jó kedvem, alaposan elfáradok. Aztán még egy kis utazás Szentislvá- nig. Ott lakunk, ott szeretnénk házat építeni, nem hagynám ott a falumat. Még jó, hogy ilyen közel ez a gyár.

*

Lám, mégsem olyan sötét a kép. A következő évfolyam lanulólányainak sikerült a szakma. Büszkék is rá, hiszen gyakran hallják azt a kis elismerő füttyöt: ejha. ez aztán valóban nem linglitangli női munka.

Lévay Györgyi Fotó: Fojtán László