Észak-Magyarország, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-17 / 40. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 5 1982. február 17., szerda Szolgáltatók, 1982 Az Észak-magyarországi MÉH Nyersanyaghasznosító Vállalat a nagy- és kiskereskedelmi tevékenység mellett lényeges szolgáltatói feladatokat is ellát. Nevezetesen azoknak a másodlagosan értékesíthető, feldolgozható hasznosanyagoknak a begyűjtését, amelyek újbóli fel- használása népgazdasági szempontból lényeges. A vállalat 1976-ban 140 millió forintos értékesítést teljesített, 1980-ban — igaz, ekkor már Borsodon kívül Heves és Nógrád is a vállalathoz tartozott — 380 millió forinttal zárták az évet. A vállalati hulladékanyag-gyűjtésben gazdaságilag hasznosabb az ipari hulladékok gyűjtése, ám a lakossági gyűjtéseknek is az eddiginél jóval nagyobb lehetőséget kell biztosítani. ZSÚFOLT FELVEVŐHELYEK Az Országos Anyag- és Árhivatal ellenőrzési főosztályának egy legutóbbi felméréséből kitűnik, hogy a lakóterületi begyűjtés részaránya jelentősen csökkent az elmúlt években. A MÉH Trösztnél végzett vizsgálat szerint addig, amíg 1976-ban az összes begyűjtésből a lakóterületi begyűjtés 31,2 százalékos volt, 1980-ban ez már mindössze 22,7%-ot képviselt. Az okok között elsőként a MÉH-átvevőhelyek túlzsúfoltságát, a szükség átvevőhelyek működtetését, valamint a lakótelepi begyűjtés hiányosságait említi meg a vizsgálat. Nos, ezt bizonyítva állják itt nehány adat: egy MÉH-fel- vevöhelyre Budapesten 22 ezer, Miskolcon 21 ezer. Kazincbarcikán 36 ezer, Ózdon 40 ezer, Salgótarjánban 48 és fél ezer lakos jut. Csak mellékesen érdemes megemlíteni, ■ hogy Berlinben egy ilyen felvevőhelyre mindössze kétezer lakost számítanak. Nem érdemes taglalni a fejlett tőkés országokat., ahol a különböző ipari és házi hulladékgyűjtés már-már eszményi állapotot ér el, s természetesen egészen más rendszerben történik. Maradjunk csak a saját házunk táján ... MA MÉG MEGOLDATLAN Az Észak-magyarországi MÉH igazgatója, Szűcs Ferenc sem elégedett a helyzettel. — A három megye területén huszonegy városi jellegű és öt járási átvevőhelyünk van. Jó pár évvel ezelőtt, pontosabban az V. ötéves tervidőszak elején arról volt szó, hogy a MÉH Tröszt másfél milliárd forintot kap beruházásra, amiből elsősorban telephelyeinket bővíthettük volna. Félmilliárdot fordíthattunk csak erre tröszti szinten, s ez nem volt elég a hálózatfejlesztéshez. Más megoldásokkal kell tehát próbálkoznunk, hogy a lakossági hulladékgyűjtés eredményei jobbak legyenek az eddiginél. Tény, hogy mind a mai napig megoldatlan ez a fajta gyűjtési rendszer, bár próbálkozások, kísérletezések vannak. A négy fő cikkből: a vasból, a papírból, a textilből és a színesfémhulladékból több tízezer tonna gyűlik évente a MÉH-átve- vőhelyeken, de semmilyen felmérés nem készülhet arról, hogy mennyi megy veszendőbe a városi szeméttelepeken. A miértre egyszerű a válasz: a jelenlegi nehézkes begyűjtés, a távoli felvevőhelyek egyáltalán nem tesznek érdekeltté senkit abban, hogy a másodlagosan felhasználható hulladékot átadják a MÉH-nek. Érvényes tehát az a mondás, miszerint: „ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez”. Egyáltalán: jobb később elkezdeni az ilyesfajta megmozdulásokat, mint soha ... KONTÉNEREK Ahhoz, hogy a lakossági begyűjtés eredményesebb legyen, új utakat kellett keresni. Miskolcon tavaly indult be az úgynevezett mozgó-átvevőrendszer, amelynek az a lényege, hogy a MÉH gépkocsijai felkeresik a lakótelepet egy előrejelzett időpontban és begyűjtik a felesleges hulladékanyagokát. Az avasi és a belvárosi lakótelepen elkezdett akciónak nagy sikere volt, s remélhetőleg folytatódik az idén. Ebben az évben egyébként már Leninvú- rosban is elkezdik ezt a begyűjtési rendszert. A másik megoldás is kedvezőnek látszik. Ez a konténeres begyűjtés. A közelmúltban szereztek be öt olyan konténert, amelyeket a lakótelepeken fognak kihelyezni — először Miskolcon és ha a tapasztalatok kedvezőnek bizonyulnak, további konténereket helyeznek el a vállalat területén levő városokban. A kezdeti lépések valószínűleg meghozzák az eredményt. Már csak azért is jó lenne ez, mert. ha sikerük lenne az újfajta begyűjtési próbálkozásoknak, mindenki jól járna. A vállalat is, ahol jelenleg a lakossági begyűjtésnek mintegy egy harmadat, egynegyedét a szervezett iskolai gyűjtések teszik ki, másrészt a lakosság is, mivel minden családhoz nem juthatnak el a szorgalmas kis úttörők. Pusztafalvi Tivadar es savanyún Evészeteinket illetően nem igen sikeredik csökkente- nünk pazarlásainkat, sőt, pocsékolásainkat. Pedig igyekszünk. Mindenki előtt ismeretes például, hogy kenyérből az áremelés előtt hatalmas mennyiségeket vittünk a disznók elé. Akkor sok, főként idős emberből váltott ki őszinte felháborodást az Élet pazarlása, megszentségtelení- tése, mert nálunk a kenyér mindig is többet jelez, mint bármely más országban. Most mi a helyzet a kenyérrel? Az, hogy hatalmas mennyiségeket viszünk a disznók elé. Pár nappal ezelőtti tanácskozáson volt erről ismét szó. Évente feltehetően több ezer tonna kenyeret etetünk meg az állatokkal, félelmetes pocsékolásaként a drága, szó szerint: aranyat érő gabonának, az ugyancsak drága munkának, földnek, mert hiszen erre a disznók elé vetett gabonára, a megtermesztésre a munkát is hiába fordítottuk, a földtől is hiába kértük meg. Ajánlották a tanácskozáson, hogy a szikkadt kenyeret olcsóbban kellene adni. Nem megy. Illetékes ajánlotta: az újságban beszéljük rá a népet, hogy a 72 órás (magyarán: háromnapos) kenyér is nagyon jó, sőt, még egészségesebb ts, mint a friss, tehát vásároljuk nyugodtan, zúgolódás nélkül, sőt, örömmel. Ez sem megy. (Töredelmes vallomás: e sorok írója is inkább a friss kenyeret szereti.) Any- nyit kellene sütni, amennyire szükségünk van, de azt senki nem tudja, mennyire van szükségünk. Csak egy biztos: többre! A biztonság kedvéért többre, mert ha valaki egy boltban nem kap kenyeret... hát jobb nem gondolni rá. mi lesz utána! A tej pazarlásának csökkentésére szintén elhangzott ötlet, remélhetőleg ez valóra is válik. A Miskolci Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat igazgatója mondta el, hogy próbaképpen néhány boltjukban a „másnapos”, tehát a már kissé, vagy nem is kissé savanykás tejet is árusítani fogják, persze, olcsóbb áron. Ez a tej forralásra ugyan már nem alkalmas, de megvitatásra igen, márpedig az aludttejet is sokan kedvelik. A savanyú tejjel érdemes megpróbálkozni. Csökkenthetünk valamicskét pazarlásainkból. (príska) I IrcSp a játizem Űj üzemcsarnokba költözik rövidesen a Fővárosi Kézműipari Vállalat Vegyesipari Gyáregységének abaújszántói részlege. Eddig magánházakat béreltek, ott készítették a népszerű „purfix” szigetelőszalagot valamint a gyerekjátékokat. A munkakörülmények javítása és a termelés növelése serkentette építkezésre a vállalat vezetőit. Az abaújszántói részleg gazdaságossága vitathatatlan, hiszen termékeik nagy részét külföldön értékesítik. A beruházás huszonötmillió forintba kerül, az összeg egy nyolcszáz négyzetméteres üzemcsarnok, s az ehhez kapcsolódó modern, kétszintes szociális létesítmény kialakítására elegendő. A korszerűbb körülmények a termelés tetemes növelése mellett lehetővé teszik néhány keresett, új termék előállítását is. Tervezik, hogy az eddigi játékokon kívül Abaújszántóra telepítik a műanyag alapanyagú játékok gyártását is. Szakminkástanüiok veiéikeije Miskolcon, az Eötvös Jó- • zsef 114. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézetben rendezték meg a napokban c Szakma Kiváló Tanulója címé-' a vetélkedőt. Megyénkből a kü lönböző szakmát tanuló fiatalok legjobbjai jelentkeztek a ver- tényre. Sok oklevelet osztottak ki a győztesek között. A miskolciak ismételten öregbítették jé íírnevüket. Képünk a díjkiosztáséi készült, amint dr. Polgár Péter, az intézet igazgatója átadja az egyik versenyzőnek a kiérdemelt, első helyezést igazoló oklevelet. Fotó: Hamar Zoltán Kis ház, kis ablak, mögötte régi gondok... Egy a több mint húsz FAKSZ-os ház közül Hejőbábai tetők alatt A jó reménység melegítette azokat, a többnyire szegény sorsú hejőbábaiakat, akik 53 évvel ezelőtt ott álltak a fő utcától kissé kieső szántó szélén, hogy megtudjak egészen pontosan, hol építhetik fel családi otthonukat, a kedvezményes házhelyeken. A fagyos februári szél elvitte fülük mellett a megjegyzéseket: „Hogyan akarnak ezek építeni, mikor még rendes, meleg ruhára sem jut nekik?” Közülük, akik akkor alig várták, hogy letehessék kis megtakarított pénzüket, hogy oldódjon már a fagy és megtehessék az első kapavágásokat, később arra kényszerültek, hogy megváljanak álmaik álmától, a saját otthonuktól, mert a havi törlesztéseket nem tudták befizetni, elárverezték fejük fölül a tetőt — Itt épült, itt állt valahol az első FAKSZ-os házak egyike, bökdösi botjával a fekete homokot a hajlott hátú, hófehér hajú öregember. — Mint aki arra már válaszolt, amit kérdeztek, elköszönő biccentéssel tovább megy. Szavai itt maradnak és érződik belőlük, nem is szívesen mondana erről többet. (FAKSZ=Falusi Kislakásépítő Szövetkezet.) — Még hogy itt állt az egyik FAKSZ-os ház? — kérdi a fiatalnak már ugyancsak nem mondható férfi. Akkora levegőt vesz mondandójához, hogy azt hinnénk, ez a sóhaj most évtizedeket fog át, hogy emlékek sokaságát öntse elénk Nagy István. — Itt áll, ez az, az én házam. Meg ott szemben, lejjebb, a Sneider János háza is így épültKiderül, meg van az talán mind a huszonnégy, aminek akkor, 1929-ben betonalapra rakták a vályogfalát, csak a lakói változtak majd’ mindegyiknek. — Kivéve az én házamat. Felépítettem 32 mázsa búzáért. Az évi törlesztés a kamatokkal nálunk is sokszor ránk hozta a kiköltözés rémét. Hét gyerek volt, munka meg csak ritkán. Az idős ember nekivörösödik, kipirul, amikor említi; egy télen a hízót adta el a gyerekek szájától, csakhogy a házát megtarthassa. Így tett a Sneider is. mások is. Elvállaltak mindent, ami munka adódott, de legtöbbször a do- hánysimítás, -csomózás maradt. Egymásba nyúló műszakok voltak, ha sürgősre fordult a szállítás, kidőlésig csinálták. A házért. — Mennyi volt a részlet? — Száztizenegy pengő évente a kamatokkal együtt. A tartozás 1500 pengő, húsz évre. Meglódult már a hó a szürke zsindelyes tetőről, a csatorna mellett itt is, ott is csorog az eresz, hideg napfényben bámulnák a száraz szőlőlugas vén karjai. A nyitott veranda elkanyarodik a ház végében, virágoknak nyújt kevéske védelmet a hidegben. Kucsmás, barátságos arcú ember jön a lugason át, havat ver a csizmájáról. Takács László ugyanabban az utcában lakik, amelyikben Nagy István, a község volt bírója, későbbi tanácselnöke, de alig ismerik egymást. Takácsék a lányuk után jöttek ide lakni, három éve. Nemes- bikkről. Akkor vették meg ezt a jól karbantartott kis házat. Egy kémény, két szoba. Kisablákok, szűk ajtók, mögöttük otthonosság melege érinti meg a belépőt. — Nem tudjuk mi, hogy milyen ház volt ez. Nekünk a nyugdíjas éveinkre már megfelel, és ez elég is. Akármeny- nyi gazdája is lehetett, szerethették, mint ahogy mi is szeretjük. Alig volt ezen valami javítgatni való. Kisebb, mint az újak, a veranda is régies, de nekünk nem kell jobb. Lányuk, meg az unokák odaát a szomszédban tágas, kazánfűtéses, elegáns, új házban laknak. Ott nem pattog a tűz a kis kályhában, a radiátorok egyforma meleg» áraszt el mi..„en szobát. — Mi ezt százezer forintért vettük, az meg biztos benne van már három-négyszázezerben — így Takács László, aki örül a gyerekek gyarapodásának. A költségeket nem írták a fiatalok, csak annyit vállaltak, végeztek egyszerre, amennyit erőlködés nélkül kibírtak. Így aztán semmi sem zavarja az örömüket, hogy saját, szép otthonuk van. A hejőbábai FAKSZ-os házak tizenöt, tizenhat évesek voltak a felszabaduláskor, amikor a bennük lakók átmenetileg megszabadultak a fizetnivalók terheitől. Nagy István, egykori tanácselnök mondja: — Négy évig szünetelt a törlesztés. de tudtam, hogy amivel az ember tartozik, azt előbb-utóbb úgyis meg kell fizetni. Húsz holdat vetettem be árpával, magam arattam le. Aratás után bedeszkáztam a kis szoba ablakát, mert az ablaknyitástól is magasabban állt benne a szép árpa. Felkészültem a fizetségre. De erről szó sem volt. Amikortól már mindennap volt munka, volt pénz, észre sem vettük a fizetnivalókat, jutott már a gyarapodásra is, olyan kicsi volt a részlet. Veres László, a község fiatal tanácselnöke számon tartja, hogy évente hányán kérnek építési engedélyt Hejőbábán. új otthon teremtéséhez. Tizenöt-húsz új ház épül a hatszáz négyszög- öles telkeken. Amióta „csak tartós használatba vételről” lehet szó. mert az állami földek nem eladók, az énítkezők figyelme még inkább a régi udvarok, porták megvásárlása felé fordult. Lebontják a régi házat, és újat húznak fel a helyén, tágasat, „sokablakosat”. központi fűtésest. A belső utcák rangja ma is él, amíg az új telkek 40—50 forintért válthatók meg négyszögölenként, a központban száz forintot is elkérnek azok, akik eladják a régi házakat. A tartós használatba vétellel előbb-utóbb megbarátkoznak a hejőbábai fészekrakók is. Most még el- elhangzik. miért csak kilencven évre adják? Ha eszembe jut Nagy István arca. amikor a fia, az unokák, a fiatalok házépítési szokásairól szólt, hogy egy disznót az alapok készítéséhez, egyet a falazáshoz vágnak le. és ott áll a sok láda sör a hideg fröccs, nem tudtam felfedezni az idős ember arcán az irigység legkisebb jelét sem. Az inkább harminc felé tartó, mint búsa év körüli korosztálv azok, akik énít.keznek. megértik, nem is kevés az a kilencven év. és a gyerekeik folvtathat- ják itt az életüket őutánuk.' Nagy József Fotó: Fojíán LászlA „Nekünk nyugdíjas éveinkfe már nem kell jobb ennél.”
