Észak-Magyarország, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-11 / 239. szám

ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1981. október 11., vasárnap Bozsenci ház •Ls-^oic tej tyff. Lenkey Zoltán rajza KALÁSZ LÁSZLÓ: Amikor színt vált a levél: színekké változik a szél, és semminek sincs semmi súlya: úgy hullik mintha nem is hullna már nem is tudom mi söpör: ízek illatok szálladoznak északról fúj a vad csömör? ízek illatok áporodnak amikor színt vált a levél s színekké váltódik a szél amikor nincs semminek súlya csak a lélekben meglapulva: léha munka lelketlen álmok és lelkes-vak önismeret söprődi be színig az árkot bár volna út hol mehetek: de kénytelen pillantani jobbra;balra: aki vigyáz húnyt szemmel is irramtani: szívben és lábban lenne láz! lásd: gondokkal traktál október amikor színt vált a levél s köszöntelek oktató szóval születésnapod reggelén autóstopos násznép Miskolcról Sátoraljaúj­hely [elé haladva, nem messze a Hernád-hidtól, a másik sáv útpadkáján [el­hajtott motorházzal egy gép- {kocsit pillantottunk meg. Ünneplőbe öltözött fiatalos álldogáltak körülötte. Köze­lebb érve, láttuk, hogy egyi­kőjük menyasszony, talpig fehérben, mellette a vőle- ' génye vagy inkább már ifjú 1 férje szmokingban, aztán két '■) koszorúslány, talpig rózsa­színben és ötödikül egy jj szintén feketeruhás fiata- talember, talán vőfély és so­I főr egy személyben. Ennyien fértek a defek­tes Ladába. A vőfélyt nem tudtuk pontosabban szem­ügyre venni, mert sűrűn bele-belebújt a motorházba, s utána reménytelenül szét­tárta két kezét. A vőlegény is tanácstalanul toporgott, mire a menyecske karon fogta a két koszorúslányt, s tüllfodros menyasszonyi '■I csokrával integetni kezdett a közeledő autóknak. Vala­melyik faluból jöhetett a násznép, s bizonyára Mis­kolcra igyekeztek a fényké­pészhez. De ez a fránya de- í fekt... Soltész Éva: i f í Látványnak is kedves volt ez az autóstopos nésznép: a két rózsaszínű koszorús- lány közt a fehérruhás menyasszony. Nem is kellett sokáig lobogtatni a csokrát, mindjárt az első gépkocsi felvette a fiatal párt, egy másik pedig a koszorúslá­nyokat. Csak a vőfély ma­radt az útpadkán, az autó őrzésére. Ha a fényképész­hez nem is, de a lakoda­lomba bizonyára ő is elju­tott, hogy tréfás rigmusok kíséretéljen felszolgálhassa az aranykarikákban úszó, párolgó csigalevest... i I i 1 I I ' — Natasácska kezéért tem, mert úgy gondolt# hogy most végre... — Apacs Ka! — sikolt boldogan a termetes lát; és pilledten lerogyótt ' XXIV. Louis korabeli ka#, péra. i ­(—gyi) í t Iván Bugyin meglepetten kapta fel a fejét. Natasa Ne- madova lágyan elringott előtte.- A férfi kicsinyre húzta magát a szalon sar­kában, de nem kerülhette el Anton Szpokics fürkésző tekintetét. — Maga az, kedves Iván Bugyin? — kérdezte a házi­gazda fakó hangon és hosz- szasan morzsolgatta a fia­talember izzadt ujjait. — Hát mi járatban van ná­lunk, hogy kedvünkért ott­hagyta a társasági életet? — Csupa jó hír! Megpá- lyőzlam a pétervári közjegy­zői hivatalt, és hála Nyikon Nyekrics , főfőülnök pártfo­gásának, meg is kaptam. Ilyen fiatalon nem kis do­log! Apró sóhajtással Natasa vizenyős szemébe meredt. Anton Szpokics alattomos mosollyal meglapogatta a hátát. — Á, fényes jövő előtt áll a mi Bugyinunk! Fő a biz­tos jövedelem. De hát ezért utazott 557 versztét, hogy mindezt közölje? — horkant fel a vén csont, kabátujjá- val közönyösen dörgölve a kandallópárkányt. Iván Bugyin sápadtan kö­zeledett hozzá: Az újdonsült kérő hoZíí rohant, és kopott felöltői zsebéből nagy adag tökmj got szórt jövendőbelije ol'j be. Az apa ellágyultan P1' logott, majd erőtt vett iPs gán: — Natasenyka harmin' egy éves, itt az ideje, hoí egyedül döntsön! Szegét anyád, ha ezt megérhet1 volna... Kitörölt egy kóbor könní cseppet a szeme sarkából1’ a Biblia után nyúlt. Ivá! Bugyin se tétovázott, a fc* nai padlóvázához lépett, W tépett egy szál fonnyadt kr>| zantémot, és elszánt arccM letérdelt Natasa elé. A Iá#, szégyenlősen babrált a ßj mellényzsebében, majd V sütött szemmel „igent” mo# dott. Iván a kanapé fölé eme! kedett, leírt pár kört a XI' századi puritán faburkolat mennyezet alatt, és a Iran cia négyes ütemére kilib^ gett az ablakon, hogy túl' csordult lelkét a Nagy Oro# Sztyeppén kilehelje. — Soha többé nem jö® vissza! — nézett a mélyb* Natasá, és bársonyos, kö­vér kezeivel bereteszelle a<] ablakot. — Ö volt a tizenkettedik kérőd — szólt Anton Szpc kies és elcsoszogott. Natasa Nemadova bárány' bőrkötésű naplójához lépett és mélán; lassú percegéssd beírta újabb áldozatát. Történelmünk tanúi Vannak akik kétszer halnak meg. © Bognár Sándor, a testőrség egy­kori őrmestere számára a máso­dik még hátra van. Az elsőt, az előreláthatólag különlegesebbet, a törté­nelmit pecsétes írással lehet igazolni. Holt­testét szemtanúk látták, s a hivatalos papír megállapította: „A partizánok ellen ví­vott harcban életét áldozta a hazáért”. Minden szabályszerű. Mégis lebbentsük fel a titok fátylát, hogyan született ez a dokumentum, egy mindmáig élő emberről, hogyan lehet valaki „hősi halott”, és kik voltak azok a „partizánok”. Bognár Sándor mindenre pontosan em­lékezik. Annak a napnak történetét senki se felejti el, aki átélte, aki kibírta. 1944. október 15-én reggel a budai vár Deák-csarnokánál állt őrt. 191 cm maga­san, 110 kilósán, rajta a romantikus fan­táziával megálmodott testőr egyenruha, kezében a jellegzetes alabárd, a köpenye alatt pisztoly, mögötte a falban e célra kialakított fülkében géppisztoly és gézi­gránátok. Horthy Miklós kormányzó szo­báját őrizte. Az itt álló Bognár Sándor huszonnégy éves korára saját egykori környezetéhez ; viszonyítva, elképzelhetetlen karriert fu­tott be. Nyolcgyermekes parasztcsaládban látta meg a napvilágot, tízéves korára teljesen árva, ezután kanász, pásztor, majd cseléd. Évi bére nyolc mázsa búzá; egy mázsa búza hat pengő, egy csizma tizen­két pengő. A felcseperedett fiú a nyomor elől menekülve, sorkötelessége előtt más­fél évvel önként jelentkezett katonának. Így már képzett katona, amikor kitört a háború. Egységét a frontra vezényelték. 1942 őszén szabadságát töltötte szülőfalu­jában, Kenderesen, amikor odahaza volt a község legnagyobb birtokosa, aki nem más, mint maga Horthy Miklós. Ilyenkor a falut megszállja a csendőrség és a test- ; őrség, ellenőrzik az útvonalakat, elővi­gyázatosságból letartóztatják a kommu- 1 nista-gyanús egyéneket. Az egyik testőr­tisztnek feltűnik a szabadságos honvéd. A I daliás termetű katona napok múltával be­költözött a budai Attila út 4—0. sz. alatt levő Bessenyei György Testőrlaktanyába. ;• Bognár hamar beletanult a szolgálatba, pontos, kötelességtudó és néma. Még a testőrség parancsnokának is megtagadta egy. alkalommal a felvilágosítást a kor­mányzó aznapi látogatóiról. Jutalma ötven pengő és kétheti szabadság, mert a kor­mányzóról semmit, senkinek nem lehetett mondani. Parancsnokai bíztak benne, így több bizalmas szolgálat részese lehetett. Gyakran kísérte ifjú Horthy Miklóst is. Ilyen utakon többnyire nem kormányzó- sági, hanem honvédségi kocsin mentek, és ■az útirányt a sofőr nem tudta, menet köz­ben irányították jobbra, balra, előre. 1944. október 15-én riem sokáig tartott Bognár reggeli szolgálata; leváltják, majd gyors átöltözés, és máris indulhatott az ifjú Horthy kíséretében. A honvédségi terepjáró kocsi volánjá­nál Vörös szakaszvezető ült, mellette ifjú Horthy Miklós, hátul Bognár, Tőkés törzs- őrmester, Pál szakaszvezető. Gyorsan át­értek Pestre, az ilyenkor szokásos irányí­tással hamarosan az Eskü tér 3. számú ház előtt állt meg a gépkocsi. Horthy, mi­előtt kiszállt volng, halkan hátraszólt: „Ha három percen beiül sem jövök, gyertek fel értem, nehogy ránkmásszanak!” Vasárnap reggel 9 óra. A tér üres, csak az egyik pádon gyönyörködik egy német katona az eléje táruló panorámában. Az­tán a téren levő templomban végeszakad az istentiszteletnek. A hívők kiözönlenek a templomajtón. Bognárnak feltűnik, hogy közöttük sok a fiatal, és mind azonos bal­lonkabátban, furán, természetellenes tar­tásban, zsebredugott kézzel jár. Rossz sej­telmei lesznek. Felméri lehetőségeiket. Ök összesen négyen vannak, ’ketten a kocsi­ban, míg a sofőr élénken vizsgálja a hi­bátlan motort, Pál pedig leült egy pád­ra a közelben. A ballonosok közül többen — igazolva a balsejtelmeket — egyértelműen afelé a kapu felé haladnak, ahol az előbb Horthy eltűnt. Bognár odasziszegi Tőkésnek: „Szállj ki és telefonálj, hogy baj lesz”. Közben előkészíti géppisztolyát. Tőkés alig lép néhányat, amikor tüzet kap. Hasra veti magát, szerencséje van, csak köpenyét és cipője sarkát lukasztot­ta át a lövés. A későn,ocsúdó Vöröst és Pált viszont eltalálják. Azonnal összees­nek. Bognár, akinek volt ideje fölkészülni, tüzel. Néhány ballonkabátos fel bukik. A kapualjban az egyik ballonos széttárja a kabátját, alatta német egyenruha. Bognár nem' méltatja. Még látja a német eltorzult arcát, de nincs ideje figyelni, rá is lőnek, tárat is kell váltania. Az újabb tárat már nem sikerül behelyeznie. Bal karja eler- nyed, jobbjával pisztolya után nyúl, de az a karja is megsebesül. Kiugrik a kocsiból, fél, hogy az ott felhalmozott Vécsey kézi­gránátok egy találattól felrobbannak. Ké­zigránát repül felé, szerencsére a német testvér túl hamar dobta el, még van any- nyi ideje, hogy visszarúgja. A robbanás­ra emlékszik. Aztán sokáig néma csend és sötétség. (Később tudja meg, hogy hat golyó érte a testét.) A svábhegyi SS-kórház agyán tért ma­gához, mellette két fegyveres SS-őr. Ahogy eszmélt, két idegen lépett hozzá, egy civil és egy német katona. Azonnal közölték vele: „Horthy apus nincs többé”. Elájult, a feléje záporozó kérdések zömét nem hallotta. Ahogy javult az állapota, újra és újra kihallgatták. Merre jártak? Kivel, mir be­szélt Horthy, kiket fogadott? Bognár sem­mit nem értett, de közölte, hogy csak a parancsnokának nyújt felvilágosítást. A németek persze sokkal kevésbé méltá­nyolták ezt a szabályszerűséget, mint egy­kori parancsnoka. Egy tolókocsit hoztak be, rajta letakart tetem. Szenvtelenül emelték fel a leplet a vállmagasságig. Tost Gyula feküdt ott, a kormányzó szárnysegédje, fején lőtt seb. Ki ez az ember? Bognár természetesen tudta. A palotában mindenkit személye­sen kellett ismernie, minden ajtóról (volt legalább nyolcszáz) tudnia kellett, hogy hová visz, mi van mögötte. Bognár meg­próbált időt. nyerni, nehezen akadozva felismerte Tostot, sejtetve, hogy ő igazán készséges lenne, de lényegében keveset tud. A németek természetesen nem hittek neki. Vallatása, kínzása később folytató­dott. Lassan gyógyult. Decemberben egy ma­gyar ápolónőtől megtudta, hogy 15-én el­viszik. Nem várt, a nővér segítségével megszökött. Honvédruhában lejött a fo­gassal, beteg kezével tisztelegni is pró­bált. A Széli Kálmán téren két civil fi­gyelmeztette, Szálasi seregében már más­képp kell köszönni. A 204-es Vöröskeresztes kórház felvé­teli irodáján egy orvos behívta szobájá­ba. Amikor kikérdezte sebesüléséről, meg­dicsérte Bognárt: „Barátom, jól tud ha­zudni. En tudom, hogy maga testőr volt”. Többször volt ügyeletes orvos ■ a várban, onnan ismerte. „Egyébként legyen nyu­godt” — s a rokkantak közé fektette. Január 10-én kibombázták őket. Két amputált lábú igazolvány nélküli katoná­val a vár felé menekült. Csendőrök el­lenőrizték. Az egyik felismerte, ■ túrkevei és Gödöllőn látta Bognárt Horthyval. Még­is elengedte. Sikerült bejutniuk^ a várba, kerestek maguknak egy szobát, de a németek vé­letlenül rájuk bukkantak és lezavarták őket az alagsorba. Ott őrizték a foglyokat is. Az életkörülmények borzalmasak vol­tak, fagyott lovakat ettek, vízért éjjelente húsz-harminc fős kijelölt csoport járt le a Dunához, tele ha visszatért. A Duna ek­kor már frontvonal, minden mozgó alakra a túlpartról azonnal tüzeltek. Innen a szovjetek szabadították ífSti alí>knek megmutatta a vár '.a- '•»’ birintusát, mint civil alkalmazott* előléptette magát udvari vadász­nak. Jóakarói feljelentették. Sok viszon­tagság után február 24-én már otthon volt. Gyorsan igazolták A véletlenek azonban ezzel nem zárulnak le. Néhány nap múl­va Kenderesen romlott el Vörös János al­tábornagy génkocsija, aki Debrecenbe igye­kezett. az ideiglenes kormány székhelyé­re. Bognár vele tartott. Van még egy élete, ezt már a szabad Magyarországnak ajánlotta. Ma néphad­seregünk nyugdíjasa Matthacidosz Konrád

Next

/
Thumbnails
Contents