Észak-Magyarország, 1981. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-12 / 162. szám

198Í. Jútius 12,, vasárnap ESZAK-MAGYAROR5ZÄG 7 Lenkey Zoltán rajta Vladimír Rohlena: Rablótámadás A postahivatalba egy ál­arcos férti lépett be. Egyik kezében pisztoly volt, a másikban pénzszállító zsák. Ennek méretéből ítélve az illető optimista természetű lehetett. Odalépett a kisab- lakhoz és bekiáltott: — Fel a kezekkel! Vokalek postatisztviselő rögtön felemelte a kezét. — Ide a pénzt! — Hogyan adjam oda magának a pénzt, ha fel kell tartanom a kezemet? — Jó, jó, hagyjuk a szel­lemeskedést! Engedje le a kezét, de meg se moccan­jon. Különben a halál fial — Árva vagyok — ha- bogta Vokalek úr -—, ne­kem úgyis mindegy. Kihúzta az asztal fiók­ját, felfordította, és a láto­gató zsákjába szórta a pénzt. — Tessék, 216 korona és 50 halér. — Hohó, ez kissé kevés — csóválta a fejét a rabló, — Rossz napunk van. Előfordul az ilyesmi. Ta­lán a bélyegeket is elvin­né? 72 korona és 40 halér értékű bélyegem van. — Mit kezdjek a bélye­gekkel ? — Hogyhogy mit? Ez at­tól függ, hány évet kap. Majd leveleket írogat a kedves rokonainak. — Nincsenek rokonaim. — Akkor nekem ír. Tud­ja, nekem sincs senkim kerek e világon. — Egyáltalán nincs sen­kije? — Teljesen egyedül va­gyok. El sem tudja képzel­ni, mit jelent, hogy itt kell ülnöm a poste restante- ablak mögött, látom a fe­szült várakozástól sugárzó arcokat, látom, amint resz­kető kézzel nyúlnak a bo­ríték után, látom a lányok mosolyát, amikor mindjárt itt az ablak előtt, türelmet­lenül feltépik a borítékot. Nekem pedig enki sem ír. Soha senki. El tudja kép­zelni ezt? A rabló görcsösen nyelt, mintha a torkán akadt vol­na valami. — És is egyedül vagyok. Világéletemben egyedül voltam ... — nem bírta to­vább, és szipogni kezdett. — Tehát maga is tudja, mi a magány — sóhajtott fel fájdalmasan Vokalek úr. — Tudom, persze, hogy tudom — mondta a rabló, és hirtelen zokogásban tört ki. — Ne sírjon! •— Hogyne sírjak, amikor feldúlta a lelkem?! Nem kell nekem a pénz. És a vacak, bélyegeire sincs szükségem ... Hát mire ment el az én egész éle­tem ... — Köszönöm, drága ba­rátom! Várjon meg, mind­járt bezár a posta, akkor elmegyünk és iszunk egy korsó sört...» Új múzeum Detank Debrecenben Borsos ® József neves város­építész (ő tervezte többek között az első ha­zai krematóriumot) vén­kerti házában, nem mesz- sze a Déri Múzeumtól, nyílt még ez év januárjá­ban a „Debrecen és a ma­gyar irodalom” című ál­landó kiállítás. Csaknem öt évszázad irodalmát e szűk helyen bemutatni: a kiállí­tó eszközök tervezőjének és a rendezőnek a mesteri munkája. Debrecen múltja méltó erre a bemutatásra. Huszár Gál nyomdája 156i-töl ha­zánk legrégibb folyamato­san dolgozó üzeme, s a magyar nyelvű nyomtatvá­nyai irodalmi nyelvünk le­téteményesei. megerősödésé­nek vívmányai. A jobbágy­gyermekeket felnevelő kol­légium a felvilágosodás fel­legvára, élén Csokonaival. Kölcsey, Petőfi, Arany ott­hon volt Debrecenben. A „szabadságharc fővárosa” nem feledkezhetett meg Kossuthról, Jókairól sem. Az emeleti kiállítóteremben a századforduló és a 20. század jeleseivel találko­zunk. A tudomány vára ekkor még a kollégium. Itt tanul Ady Endre, ide jár Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig-jának gyer­mekhőse, Nyilas Misi, Debrecenből indul Tóth Árpád, Szabó Lőrinc. Oláh Gábort lehúzza (éppen nap­jainkban világított be eb­be a roppant küzdelembe Tóth Endre kitűnő könyve Oláh Gáborról), Gulyás Pál felülkerekedik. Juhász Géza szellemi patrónus lesz már egyetemi katedrája előtt is. A kiállítás e har­madik csoportja bemutatja a Csokonai-kör és az Ady Társaság bátor és sokolda­lú kísérleteit. Debrecen irodalmi múze- oma 194ö-ig vezet el ben­nünket Sokat, emlegetett, világ ez, a kollégium gyűj­teménye is felsorakoztatja a múltját. Mégis igen sok meglepetést hoz számunk­ra, hogy a Csokonai- és Fazekas Mihály-emlékek­A »énkerti ház mint múzeum Részlet a kiállításról re figyelmeztessünk. A ma­gyar irodalmi múlt mind­untalan előretörő vonulata ez, s a kiállítás három csoportja valóban a ma­gyar művelődéstörténet hős­kora. Még mindig van ben­nük felfedeznivaló. A mú­zeum kézirattára és relik­viái lehetővé teszik a tudós kutató munkát is. Ne sajnáljunk még egy jó negyedórát, hogy a Mara Sít utcában meglátogassuk • a Holló László-emlékházat A magyar festészet nagyjá- val és java alkotásaival, olthona berendezésével ta­lálkozhatunk. Kiskunfélegy­háza is híven őrzi képeit, | de itt kitárulkozik előttünk a magyar tájjal, a magyar néppel eljegyzett alkotó szinte teljes életműve. K. A. Dühös voltam, mert nem engedtek azok a boldogta­lanok téged ott aludni. Úgy gondolom, sírtam is. — Nem azok a boldogta­lanok nem engedtek, ha­nem a boldogtalanok házi­asszonya. — Te gunyoros vagy. — Elfelejtettél magyarul. Kern veszed észre, hogy fo­galmazol? — Ilyen sok év után cso­dálatos? — Tulajdonképpen ért­hető. Szóval, kijöttél a víz­partra, valami vacsorát is hoztál. S — Arra nem emlékszem. Meztelenül fürödtünk. Na­gyon sovány voltál, tudod? De sokat bírtál. És mindig ideges voltál. Még mindig folyton ideges vagy? — Ez az alaptermésze­tem. Egyébként nem hi­szem, hogy ideges lennék, csak... — Érzékeny voltul. És önös... akarom mondani, önző. — önzó? — Azt szerettem. Már hajnal volt,, amikor vissza­mentem a /házba. A nádas mellett meztelenül becsa­varodtál egész éjszakára a pokrócba, és nem engedted, hogy viszamenjek a házba. Mindig egészen a fáradtság »—-------------------------------------­g ig akartál együtt lenni. Most, mit csinálsz? — Ülök és beszélgetek veled. — Nem úgy; van dolgod? — Tulajdonképpen nincs, legfeljebb telefonálnom kell pár helyre. * Akkor most hozzád megyünk. Az ezüstszürke Buick marad a Szondi-pince előtt. Útközben mellékutcákon sétálva bemegyünk egy kocsmába. Két féldeci ba­rackpálinkát vészéit. Az övét is én iszom meg. Csak beleszagol. Nem emlékez­tetem, hogy hány üveggel ittunk meg annak idején. A szobámban csak a könyvespolc előtt áll meg pár pillanatra, aztán vet­kőzni kezd, és a heverőre kuporodik. Leülök mellé. — Már nem vagy olyan sovány. Na, gyere hozzám. Egyetlen szó nélkül kény­szerít magára. Képtelen va­gyok nem emlékezni tíz évvel- ezelőtti nagy sóhajai­ra, oyögdécseléseire, elfoj­tott suttogásaira. Most szótlan. ügyes, látszik az öröm az arcán. Hátamra kulcsolja a karját, aztán^a homlokához kap és nevet. Félóra múlva feláll, és ki­megy a fürdőszobába. A ruháját magával viszi. Fel­öltözve jön vissza. A köny­vespolc előtt toporog me­gint, aztán leül az íróasz­talhoz, kézbe vesz egy pa­pírdarabot: — „Áldott légy” ... nem tudom olvas­ni az írásod. Mi ez? Imád­kozás? — Nem. Tegnap jöttem haza a ZselicségbőL —- Honnan? — Ez egy vidék Somogv- ban. Egy tanító barátom hí­vott le, Halottvirrasztásra. Amit olvasni akartál, az a sirató asszonyok egyik éne­ke. — Olvasd! •— „Áldott légy hatalmas isten, hogy ezen halottnak itt, megelégléd kínjait, s hogy miután dúlt lelkében oly nagy a sötét, életé­nek :s kioltod lobogó szö- vétnekét.”-— Micsodáját? — Szövétnekét. •— Az a teste? — Igen. mondjuk. — Na. megyek. Holnap délután gyere a szállodába, várlak. Elmegyünk valaho­vá. — Jó. Elkísérjelek? — Nem. Egyedül akarok visszamenni. Másnap elmehettem vol­na a szállodába. Talán várt volna rám. Talán be­ültünk volna az ezüstszür­ke Buickba, és az utat ma­gyaráztam volna egy vá­rosszéli kiskocsma faaszta­láig. Természetesen Budán, kovácsoltvas lámpák alatt, piros-zöld népi hímzéssel díszített térítőre könyököl­ve, ahol ő pörköltet, ren­delt volna és vörös bort. Egy idő múlva a homloka fölött ágaskodó szőke tincs a szemébe hullik, ahogy öreg házak falán mállik a vakolat. Lehet, hogy egy kupica barackpálinkát is rendelt volna, aztán meg­kér, vezessek én. ha tudok, úgy biztonságosabb. És ter­mészetesen hozzám, ne a szállodába. Aztán ... ponto­san tudom, hogy a sajnál­kozáson kívül semmi mást nem éreztem volna iránta. De nem volt másnap. 0 Hogy őszinte legyek, az előző napot is igyekszem majd elfelejteni, mert az emlékezetem csak a jo és szép pillanatokat őrzi, ha nőkről van szó. Biztos vagyok benne, ez nem Sikerült. Továbbéltem valamit egy ajándékba ka­pott napon, és a kudarc tökéletes. Az egyensúly naptári éveim és csillag­éveim között helyrebillent. A hétköznapok rendje sze­rint. Mert a naptári évek néha színesre pingált, oly­kor kopott, töredezett kilo­méterkövei az úton ballag- j dálónak esetleg jeleznek valamit, a csillagévek már csak az utána poroszkáló­nak. , Egy szökőnappal öregebb lettem.

Next

/
Thumbnails
Contents