Észak-Magyarország, 1981. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-28 / 175. szám

ÉSZAK-MAG YARORSZAG 4 1981. július 28., kedd A képernyő előtt Mándy, Szakonyi, meg a filmek Mándy Iván szívesen vállalt kortársunk. Gyakran talál­kozunk vele rádióban, képernyőn, folyóiratok oldalain, kö­tetekben, filmekben. Igaz, nem személyesen vele, legalábbis ez a fajta találkozás a ritkább, hanem írásaival, alakjaival, világával. Már-már csukott szemmel is eligazodunk az ál­tala oly sokszor megrajzolt Teleki téren, szinte orrunkban érezzük kedvenc kismozija. nyirkos-penészes levegőjét, is­merjük a mozilátogatókat, a nyolcadik kerület sok kis jövő­menő emberét. És ismerjük Apát, a minduntalan újra, meg újra visszatérő kedves öreget, akinek jó es rossz vonásait oly sok írásában rajzolta meg. A kép most még teljesebb lett. A Kortársunk című írót bemutató, konkrét művet, vagy müveket népszerűsítő sorozatban — szerkesztő Katkó István. rendező Goal Albert — most Mi az, öreg? címmel Mándy Ivánnal és Apa alakjával találkozhattunk. A sok-sok írás­ban jelenlevő Apa már nincs, mégis jelen van, köztünk van, alakja egyre szebbé, rokonszenvesebbé lesz. Nem köny- nyű feladatra vállalkozott a szerkesztő és rendező, amikor Mándy tükörcserepeiböl kerek történetet formálva kívánta élénk állítani Apát, az író és Apa kapcsolatát. A két kitűnő főszereplő — az író: Bálint András, Apa: Tyll Attila — nagyszerű játéka, a minden erőszakoltságtól tartózkodó ren­dezés, továbbá Nemeskürty István és Mándy Iván beszél­getése eredményeként olyan kép rakódott össze a képer­nyőn, amely az író mai, önvizsgáló és önmérlegelő vissza­tekintésében vetíti elénk az Apához fűződő kapcsolatot, az ♦rónak az apa—fiú viszonyról vallott mondandóját. A Mi az, öreg? a Kortársunk-sorozat emlékezetes szép és értékes da­rabja. * A Megy a gyűrű című tévéjátéknak volt egy erénye: mindössze negyvenöt percig tartott. Ez javára írandó. Más aligha. Szakonyi Karoly írása hősének rossz a közérzete. Üí házassága miben sem különbözik az elsőtől, a régi fe­leség elidegeníti tőle a kisfiát, lakás kellene, ahhoz meg sok pénz, de a maszek szabó haver felesége — racionálisan gon­dolkodó asszonyka — elutasítja a kölcsönkérést. Mi jöhet még? Hazatérés az újabb családi otthonba, ahol a szerel­meskedést áhító feleség kedvesség helyett valami gyerek­kori emlék idézését kapja, „mardosó” önváddal felöntve. Mire kitalálnánk, ez mire volt jó, ráúszik a képre a közre­működők listája. Sok tehetséges színész volt jelen és nem csinált semmit, mert nem volt mit csinálnia, egy rövidke Jelenetben maga a szerző is feltűnt — ruhát csináltatott a maszek szabómesternél —, de az sem tudott változtatni a néző közérzetén, aki nem tudott azonosulni a képen meg­jelenő színészek figuráival, nem tudta átérezni az ő közér­zetüket, csak lehangolódott, mert nem talált kulcsot a játék esetleges mögöttes mondandójának felismeréséhez. Amit meg Szirtes Tamás rendező elé tálalt, jó esetben hidegen faagyta, rosszabb esetben bosszantotta. * Hétről hétre nagy mostanában a filmválaszték a tévémű- •orban. Harminc ér után került elénk a mozikból ismert Itten utón az első című francia film, Louis Daquin műve, a második világháborút megelőző németországi fasiszta ül­döztetéssel szemben valamit tevés szépen fogalmazott, de roppant naiv, ám csupa emberség története. Még a gyerek korú néző is tudja, hogy mennyire leegyszerűsített ebben a filmben minden borzalom, ám humanizmusa és Pierre Bras­seur játéka ellensúlyozta a film gyengéit. Nagyon érdekes bepillantást engedett Kanada paraszti világába a Tyler cí­mű Ralph L. Thomas rendezte film. Ritkán lehet annyira tartalmatlan sorozatot látni a képernyőn, mint a Mennyei leányzók idétlenkedései. Nem baj, a most kezdődő héten vége. Nem ígér felfokozott művészi értékű izgalmat a cseh­szlovák Az ítélet című sorozat első két folytatása sem. Majd meglátjuk. Charles Bronson továbbra is inkább vadnyugati hős legyen, mint turbékoló értelmiségi; ez a szombati Twinky egyik tanulsága. A John Ford-sorozatban látott Hosszú az út hazáig nem tartozik a rendező legkiemelkedőbb munkái közé, de megnézni érdemes volt. Az Angyal újabb kalandja — ugyan miért? — most két részletben látogatott meg min­ket. * Vasárnapi muzsika címmel ötvenpercnyi cigányzenét su­gároztak. Olyan volt, amilyen. De miért kell hozzá Horto­bágyi Judit legrosszabb Göre Gábor-szerű, a cigányságot, mint népcsoportot mélységesen sértő, gúnyos konferansza?! * Egészen rövid idő alatt négy országos hírű színművész is elhunyt: Pethes Sándor, Bilicsi Tivadar, Udvardy Tibor, Rajz János. Pethestől a korábban készült, Pályám emléke­zete című összeállítással búcsúzott most a televízió. Fájda­lommal nézhettük az érdekes, jól szerkesztett emlékezést. Benedek Miklós Egy régi mesterség újjászületése A népművészeti termékek vologdai üzemében különle­ges mázzal díszített, észak­orosz népművészeti motívu­mokat ábrázoló faliképek ké­szítését kezdték meg. Csaknem teljesen feledés­be merült e régi iparág, s a népművészeknek csak hosz- szas keresés, kísérletezgetés után sikerült elkészíteni az első próbadarabokat, és elsa. játítani a helyi mesterek tit­kait. Az új alkotások e mun­ka sikeres befejezéséről ta­núskodnak. A vologdai máz­zal készült pannókat a Nép- művészeti Intézet munkatár­sai is nagyra értékelték. A gönci országos amatőr képzőművészeti alkotótáborban szüle­tett a képünkön látható két formatervezett használati tárgy. A törökszentmiklósi Bányász Éva tervezte, krómacélból készült to­jástartót - amelyet egyszerűsége, ötletessége miatt mi neveztünk el Kolumbusz tojástartójának — és a miskolci Marján Ida és Smisánszky István tervezte, excentrikus kerekű fa játéklovacskát. (Fotó: Laczó) Elekes Zsuzsa orgunaestje Mikor tanuljunk nyelveket? 1 afrogatódzó lépések Ha visszaemlékezünk a Collegium Musicum idei hangversenyeire, akkor fel­idézhetünk közülük egy igen kellemes meglepetést, ugyan­is az orgona-hangversenyek kétségkívül szívet gyönyör­ködtető, ám túlságosan ké­zenfekvő (a hangszer, a hely­szín, a konvenciók) atmosz­férájából ezúttal kitűnt vala­mi más, ha úgy tetszik, vala­mi több is: Elekes Zsuzsa művészi magaslatokra emelte a műfajt. Ennél többet tulaj­donképpen nem is mondhat­nánk, hiszen Elekes Zsuzsa (a nemzetközi babérokat egymás után arató, rendkívül fiatal művésznő) műsorának színvo­nala nemcsak az idei prog • ramból nőtt ki, hanem hosz- szú évek viszonylatában is a legkiemelkedőbb produkció­nak számít, ráadásul abban a ciklusban, amely az ország legexponáltabb orgonistáit, s valamikor még más országok művészeit is megnyerte ma­gának. Néhány kisebb Bach-kom­pozícióval kezdett; a barokk mester darabjai közül olya­nokat mutatott be, amelyek az emelkedettség érzete mel­lett az elérzékenyülés lehető­ségeit is magukban hordoz­zák, bizonyítván ezzel azt, hogy semmilyen zenei gesz­tus nem lehet idegen egy hangszertől, ha amögött őszinte megnyilatkozási szán­dék feszül. Ellenkező esetben ugyanis erőlködő, meggondo­latlan művek születnek, lásd Huzella Elek Epilog B—A— C—H című alkotását, amelyet Mendelssohn fénylő B-dúr szonátája után hallottunk. Annál inkább tetszett Koloss István Final-ja. Koloss két­ségkívül a legjobb hazai komponisták egyike, aki ott­hon érzi magát az orgona manuáljain, akinek * külön­féle regiszterek nem csupán a véletlenszerű kísérletek esz­közei. hanem az önkifejezés hatásos bizonyítékai. Mes­siaen műveinek bemutatásá­hoz nem kevés bátorság szük­ségeltetik: kompozíciói a 20. század orgonairodalmának kivételes alkalmai, melyet Elekes Zsuzsa kivételes tehet­séggel szólaltatott meg. Be­fejezésül pedig Liszt B—A— C—II fantázia és fúga című darabja maradt, melynek kapcsán talán élt bennünk egy előítélet, hogy ez nem nőies, nem nőnek való fel­adat — a júliusi hangverseny azonban jócskán rácáfolt er­re, s Elekes Zsuzsa egy min ■ den részletében megoldott, drámai ínlerpretácioval aján­dékozott meg minket. Szíve­sen találkozunk játékával is­mét, s ha igaz, az őszi hang­versenyévadban egy kamara­koncert előadójaként újra Miskolcon üdvözölhetjük. D. Szabó Ede A varázslatos képernyő közvetítésével ország-világ tudomást szerezhetett arról — és nem első ízben —, hogy székesfővárosunkban nyáron idegen nyelvi nap­közis tábor működik. Két hetet, de olykor egész nya­rat tölthetnek benne kicsi­nyek és nagyobbak; óvodá­sok és az általános iskola befejezése előtt álló fiúk és lányok. A másfél évtizede működő budapesti táborban járt tanulmányúton a közel­múltban Szúcs IUésné, aki „civilben" a Borsodi Vegyi Kombinát tolmács-fordító­ja, s újabban ő vezeti az angol nyelvi tanfolyamokat is, amelyeket dolgozói részé­re szervez a vegyipari nagy­üzem. A „civil foglalkozás” felemlegetése már csak azért is helyénvaló, mert egészen más közegben, s egészen más környezetben találkoz­tunk. A sátoraljaújhelyi vá­rosi úttörőtáborban — né­hány éve már a közeli kis faluban, Kácsárdon rendez­ték be egy „elhagyott” is- kolaépületber és faházak­ban — éppen órát tartott. Angolórát természetesen. Az asztalok mellett viszont, gye­rekek ültek. Tíz-tizennégy évesek. A Tudományos Ismeret- terjesztő Társulat Borsod megyei Szervezete és az idegen nyelvi szakosztály, igaz, csak egyhetes időtar­tamra, angol nyelvi tábort szervezett, általános iskolás korúak és* felső tagozatosok részére. A helyet itt talál­ták meg — a Sátoraljaújhe­lyi városi Tanács művelő­désügyi osztálya karolta fel a kezdeményezést. A délelőtt a nyelvtanulá­sé, a délután a nyaralásé. A kislány, aki a miskolci Avas-déli lakótelepről érke­zett (s az angol nyelvet az iskolájában szakosított tan­tervű osztályban tanulja) azt mondja: nem gondolta volna, hogy ilyen szépek errefelé a hegyek. Remek kirándulásokat szerveztek, csak persze nem sokra fut­ja az időből. A nyelvtanu­lás?. Számára sok újat nem hozott, igaz, de gyakorlás­nak igazan nem rossz... Es egy-két dalt azért megta­nult már, meg néhány mon­dókát. Szűcs Illésnének nincs könnyű dolga. Igaz, nincse­nek sokan, de nemcsak a gyerekek életkorában nagy a különbség. Van, aki már négy éve tanulja a nyelvet, s van, akit életében először késztetnek arra, hogy ango­lul szólaljon meg. Két. Sá­toraljaújhelyből érkezett nyolcadikos kislány a gim­náziumban fog angolul ta­nulni. Egyikük emelt óra­számban. Ügy gondolták — mondták — talán hasznuk­ra lesz. hOj,y némi előtanul­mányokat is folytatnak. Meri ha egy hét alatt vaj­mi keveset is lehet elsajátí­tani az angol nyelvből, a kevés is több a semminél... Szóval: inkább csak ér­deklődésfelkeltésre van le­hetőség, összegezte a nyelv­tanár. És egy kis karban­tartásra azoknál, akik már belekóstoltak az idegen nyelvbe. Balogh Mátyásné, a tábor vezetője — különben angol tanítói oklevele is van. de ezúttal ó csak a rendért, a nyári programokért a fele­lős! — néhány szervezési részlettel is szolgál! Sáros­patakról ketten jöttek ide, Sokkal-sokkal nagyobb volt az érdeklődés. Azután, ami­kor kiderült, hogy ötszáz forint a taksa az egy hétért, még ki is maradtak a nyel­vi táborból jelentkezők. Hogy sok-e vagy sem ez az összeg az egy hétért, nehéz eldönteni. (Azt mondják, a pesti sem olcsóbb!) A nem iskolai nyelvtanulás bizony- pénzbe keiül. Bár gyerek­ként még mindig sokkal ol-. esőbb, mint felnőtt fejjel. Ez a kácsárdí tábor — in­kább tapogatódzás. Lehet-e, kedl-e, van-e igény rá?! Mert ha igen, érdemes ke­resni a továbblépés útját Legalább úgy, hogy külön csoport legyen az abszolút kezdőknek, s külön a nyel­vet már valamelyest beszé­lőknek. Hogy a haszna is igazibb legyen . .. A közelmúltban — bárki olvashatta a hirdetést or­szágos napilapjainkban —« franciául jól beszélő szak­embereket kerestek egy kül­földön vállalt munkához. Véletlen, de azóta hallottam egy riportot a rádióban: az a bizonyos munka kútba esett, nem akadt elég. a nyelvet beszélő vállalko­zó... És ez csak egy példa arra, hogy az idegennyelv-is. méretnék napjainkban nő az ázsiója. Ügy is mondhat­nám, a gazdasági haszna. Hát ezért jó tudni — ezért is! —, hogy a nyári sokszínű programok közé egyre job­ban befér a nyelvtanulás is. Ha mást nem, akkor érdek­lődést kelthet .. . Elindíthat a szorgalmasabb, rendszeres nyelvtanulásra. Azután még eszembe ju­tott: egy évvel ezelőtt a miskolci nyári napközik kapcsán arról beszélgettünk, hogy egyszer talán úgy is tudnak csoportokat szervez­ni, hogy belefér az idegen nyelv Is... Az idén még nem fért bele. Talán jövő­re... Mert azért jó lenne, ha nemcsak a szülők pénz­tárcájától függne, van-e al­kalma gyakorolni idegen nyelvet a gyereknek ... Csutorás Annamária Elet, idegen szívvel Mintegy 500 emberen Hajtottak végre szívátültetést, közülük vagy százan élnek. Az első ilyen műtétet — mint Ismeretes — Dél-Afrikában dr. Christian Barnard és munkatársai, 1967. december 3-án, a kap- s tad ti Groote-Schuur Kórházban végezték. Az 55 éves Louis Washkansky zöldségke­reskedő a halálos balesetet szenvedett Den- nit A. Darwall szívét „örökölte”. Washkans­ky a nevezetes műtét után 18 napig élt, s tüdőgyulladásban halt meg. Barnard má­sodik betege, Philip Blaiberg fogorvos már 18 hónapig élt a színes bőrű Clive Haupt szivével a mellkasában. A legtöbb szívátültetést Kaliforniában Norman E. Shumway, a Stanford-egyetem orvosi központjának professzora végezte; 1968—1980. között 206 műtétet hajlott vég­re. Az amerikai professzor már 1958-ban folytatott szívátültetési kísérleteket. 1967- ben, egy majom szívátültetésénél jelen volt Barnard doktor is. Hazatérve Marius test- vérével/behatóan foglalkozni kezdett a szív­átültetéssel, s elhatározták, hogy emberen is megvalósítják. Bár az első szívátültetés Barnard nevéhez fűződik, Shumway pro­fesszor rendelkezik a legnagyobb tapasz talattal. Pacienseinek 80 százaléka, több mint egy évet, minden második öt évnél is tovább élt új szívével. Dr. Barnard egyik betege, Dorothee Fisher 1969 óta él idegen szívvel. Barnard úttörő szívátültetési műtété után világszerte 64 sebészcsoport 101 műtéttel próbálkozott. De a szívátültetési hullám hamarosan alább­hagyott, mivel a legtöbb beteg néhány órá­val, vagy nappal a műtét után meghalt. 1979-ben Nagy-Britanniában kezdődött új­ra szívátültetési sorozat- A szigetországban mintegy 30 műtétet végeztek, s ma tíznél több paciens él. Emmanuel Vitria 62 éves marseille-i bor­kereskedőt, a második szívinfarktussal szál­lították jó 13 évvel ezelőtt kórházba. A dél­franciaországi kikötőváros szívspecialistái megállapították, a beteg állapota olyan sú­lyos, hogy a biztos halál vár rá. Eúmond Henry kardiológus professzor ekkor hatá­rozta el, hogy szívátültetést fognak végezni. Két hét múlva, 1968. november 28-án. Pierre Ponson tengerészkatonát elütötte egy teherautó, ö volt az ideális donor. A fiatr.l katona adottságai tökéletesen megfe­leltek Vitria számára. Jean Raol Montiés pro­fesszor igy emlékszik vissza a szívátültetés­re: „Ha nem egyezik minden olyan jól, so­hasem került volna sor szívátültetésre. Eb­ben az időben a szívátültetéseknél a nem­zetközi tapasztalatok olyan katasztrofálisak voltak, hogy gyilkosokká váltunk volna, ha még egyszer próbálkozunk”. Emmanuel Vit­ria így az egyetlen beteg, aki a marseille-i kórházban új szívet kapott. Ó már meg- mentőjét, Henry professzort is túlélte, az orvos hat esztendővel ezelőtt szívinfarktust kapott és meghalt. Vitria tíz nappal a műtét után már vö­rös bort ivott. Három hónap után hazaen­gedték. Ma is naponta három Cortison gyógyszert vesz be. ugyancsak napi három kalcium injekciót kap. A-z „élő emlékmű” — ahogy Vitriát nevezik — híres ember Mnrseille-ben. „Meg kell próbálnom máso­kon segíteni” — mondta- Szinte naponta lá­togatja az iskolákat, kórházakat, intézmé­nyeket, beszélget a véradókkal, biztatja az embereket. Sz. e. VASVILL-VASAR AZ AVAS-DÉLEN, 1961. JULIUS 27-TOL Mindennap más-más vas-műszaki cikkek vására, a 32- es autóbusz végállomásától 20 m-re levő elárusitópavi- lonban. • NYITVA: 11-19 ÓRÁIG KEDDEN EVŐESZKÖZ- ÉS KÉSVASAR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents