Észak-Magyarország, 1981. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
m-J981. Jűrius 19,, roiámep } ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 A nyomda irdöge Napokig nem találtam sehol, Végigtelefonáltam a nyomdákat — nem tudtak róla. Végül üzenetet hagytam, hogy pénteken várom a Pokol csárdában. Pontosan érkezett, egyenesen odajött az asztalomhoz, köszönésfélét mormogott és leült. Fáradtnak látszott. Szemei alatt petyhüdt táskákba ráncolódott a bőr, hegyes fülei észrevehetően lekonyultak, szőrös mancsai enyhén remegtek. — Ej ég rossz bőrben ran ■— kezdtem a beszélgetést — csak nincs valami baj? Lemondóan legyintett és bekapott egy fél konyakot poharastul. — Belefáradtam, uram, az az a baj. Hiába, nem bírom én már ezt a sok gürit. Ledolgoztam pár száz évet, rámféme a pihenés. És minden az én nyakamban van. Az a rengeteg nyomda Budapesten, nem is beszélve a vidéki kiszállásokról — ezért a napidíjért. A két fiam is cserbenhagyott. Tehetséges mindkettő, volt érzékük a sajtóhibákhoz. Gondoltam, átvehetnék tőlem az ifjúsági lapokat. Csinálták is vagy két hónapig, aztán az egyik elment a rádióhoz, a másik a tv-hez bakikat gyártani. Hogy olt jobb a társaság, meg a perspektíva ... Könnyelmű fiatalok, egyik sincs még százéves sem. Pedig ezt a szakmát, kérem, szeretni kell. Tudja, kikkel dolgoztam én együtt? Karinthy, Bródy, Hunyady, Móricz... Volt olyan sajtóhibám, amin a fél ország hetekig röhögött. Kérem, én karriereket tudtam valaha kettétörni. Piros szemeiben egy pillanatra felcsillan valami különös tűz, de néhány másodperc múlva már rezignáltan piszkálta ki fogai közül a második konyakospohár szilánkjait. — És mi van ma? Kénytelen vagyok másodállást vállalni, hogy felépíthessem hITii ................................. , n nyaralómat Éalatonördö- gön. Nemrég egy nagyvállalat főkönyvelőjének segítettem a kimutatás elkészítésében. A nyereség rovathoz hozzácsempésztem néhány nullát, .természetesen a számok végéhez, míg a beruházás és kiadás oldalán a tizedes vesszőt egy kicsit balra toltam. A vállalat kiváló címet kapott. Nem fogja elhinni, de még az ünnepségre sem hívtak meg. Hát érdemes lelkiismeretesen dolgozni? Nehéz mesterség ez, uram, megbecsülés meg sehol. Lenéznek a kollégák is, a tánc ördöge, és a test ördöge Egyenesen kiröhögnek, ha meglátnak nyomdafestékes, ócska mun- kásruhámban. Persze, ők az entellektüelek ... Belefáradtam. előbb-utóbb abbahagyom. — Ne keseredjen el, hiszen igény van a munkájára — vigasztaltam. Gondoljon a sikereire, a Ludas Matyi közkedvelt „Tücsök és bogár” rovatára ... — Menjen a pokolba! — kiáltott rám villogó szemekkel, felugrott és fizetés nélkül távozott. yárnai Péter Iván BÉNYEI JÓZSEFMegvénölt Máriák Kapuk elé kiülnek az esték s olyan árvák mint karácsonyi képen jászol előtt az állat Párázik aranyleves kerek kalács piroslik de nem eszi meg senki setét penészbe dermed Vasárnap a reménység ágaskodik és fénylik bár estére rácsukodik a dohos pinceajtó A kaput nem nyitották levest se kanalaztak az öregasszony árván feketén áll a szélben Kendője ága villa tíz ujja vasgereblye Megvénült Máriácska egyetlen fia sincs már CSEH KAROLYj ff CSORBA PIROSKA Menthetetlenül Könyörgés I, Valaki magához szorít — Gomblyukadba tűn' ujját lakkozott körme piros szekfti Nem dobod Id pedig tudod mellével lát csők és combjával ölel a tragikus kapaszkodásban Mégis mint elromlott cipzár szétnyílik logikád fényes vonata mert megérted menthetetlenül: a test kalandja mindkettőtöknek a remény éltető eleme lehet ha kitölti a legbelső hiányt ,. „ Gőgöm palástja éget,' nem ad már menedéket, emberarc, bontatlan márvány ne lökj el, rámüt a szivárvány. Mint kulcs a zárat, magam bazár az alázat, , keringek eléd ruhátkm ,ífc ■It^aoopalora magány-ritmusába»;. «tattal — mindeme emlékszem, esakjí olyan váratlan | ez a találkozás. — No lám, lám —mondta az öregasszony —, de jól nézel ki, kigömbölyödtél, megteltél, nem vagy olyan so1 ványka, mint süldőlány korodban. Mondtam is a szegény megboldogult apádnak, tudom én Feri, hogy ebből a lányból, akármilyen csúf is most, helyrevaló fehérnép lesz. Tudod, altkor csupa kéz meg láb voltál, osztón nemegyszer sírva jöttél haza, mert kicsúfoltak. Talán már nem is emlékszel rá. — Erre nem — nevetett az asszony —, de egyébként mindenre emlékszem, valóban, Teleki néni, mindenre. — Elkerülsz mostanában bennünket. — Sok a dolgom, mindig «ietnem kell, Teleki néni. — Talán már el is felejtettél. — Dehogy Teleki néni, «szembe jutnak néha az itteni dolgok, de hát amikor anyu meghalt és nemsokára apu is megbetegedett és ahogy férjhez mentem, eladtuk a házat és nem akartam visszajönni. Egyszer Zoli is mondta, a férjem, azt hiszem tetszik ismerni, nem jó az, ha az ember visszajár a gyerekkora színhelyere. — Ügy, úgy — mondta az «regasszony —, úgy, úgy. — És Teleki bácsi hogy Van? — Egyformán kedves, mint afféle nyugdíjas öregember, hol a reuma kínozza, hol az ideggyei, gyengék az ideggyei mostanában, oszt nem jár egyedül az utcán, »em bírja a sok embert. — Hát volt dolga elég emberrel ott a Vasútnál — mondta Marika, közben lopva az órájára pillantott, már vesztettem három percet, gondolta, mintha amarra mentem volna. Az öregasszony elfogta a pillantását. — Sietnél, igazad is van, én meg várakoztatlak. — Marika elszaladt mellőle, zavarban volt, valamit mondani kellene még neki, olyan hülye helyzet, ha semmit sem szól és így válnak el. Megtorpant, ránézett az öregasszonyra, de amaz megelőzte. — Siess csak, etess, és ugye nem haragszol, ha mondok valamit. — Mondja csak, Teleki néni. — Ügyelj jobban a férjedre! Marika érezte, hogy fokozatosan elhagyja az arcát a szín. Az előbb még fontosnak tűnő dolgok egyszerre elvesztették a jelentőségüket, a váratlanul mélyülő vízben sodorja el így a tá- masztóerőt egyetlen elhamarkodott lépés. — Mire érti ezt — kérdezte egy idegen hang. — Csak mondtam, ügyelj jobban ró. Marika a szilánkokra tört biztonságon próbált kievic- kélni a partra, közben az összetört képeket marko- lászta, de azok kicsúsztak, elvesztek, mint a támasztékot kereső ujjak között a fű piha szála. A HIVATAL. Szőke fej zokog, Sárika. Nem rég volt, megcsal a férjem. Válás, „én tudtam meg utolsónak”, mindig az érdekelt tudja meg utolsónak. — Nem értem. Teleki néni! — Állnak egymással szemben, így emeli az orvos a sziket, pontosan így, lehet, hogy fáj, kiemelik a daganatot. — Nem értem, miért éppen velem. Sohasem gondoltam erre. — Az nem lehet, Teleki néni, egyszerűen nem lehet. Én nem tudom, mire céloz, de az egyszerűen nem lehet. Zoli nem... Üjabb mozdulat a szikével. — Amit mondtam, megmondtam, tudom, amit tudok. Gyűlöletes ez a fekete ruha, ezek az aszott szilvasze- mek. Mit tudhat, mit láthatott, miért is találkoztam vele? HIVATAL. Zokogó barna fej, idegen asszony, ráborul az asztalra, körül- álljók, vinnyogó kutyasírással hüppögi, megcsal a férjem. A disznó. Mikor tehette és hogyhogy én ilyen hülye voltam, sohasem vettem észre semmit rajta. Hogyan és mikor? Vidéken, a munkahelyén, vagy vasárnap? — Rendben van, Teleki néni, köszönöm, hogy szólt. De ha ilyen jó volt hozzám, szeretnék mindent tudni. — Csodálkozva hallgatja a hűvös szavakat. Ki az, aki ilyen helyzetben hűvös és nyugodt tud maradni?! — Á, ne beszéljünk róla — mondta amaz és menni készült. — De, beszéljünk csak, beszéljünk, Teleki néni! Mondjon el mindent.. Gyűlölöm a sejtéseket, világosságot akarok magam körül, úgy érzem, akkor könnyebb, ha tudom mi vár rám. Amikor apa rákot kapott, az első pillanattól kezdve tudtam, mellette voltam és sokkal könnyebb volt, hogy tudtam. Bármit tud, csak mondja. — Nézte az öregasszony vizenyőskék szemét, amaz nem tekintett vissza, talán megbánta, hogy ennyit is mondott. De már késő béna!, felkavart benne mindent, úszik a zsib- basztó köd, remeg a lába, a combján érzi a megállíthatatlan remegést. „Csak legyen erőm, hogy el ne sírjam magam, csak addig ne bőgjek, amíg elmondja. Majd hazamegyek utána.” — Mondja csak Teleki néni édes, mondja. — „De jó, hogy szólt és nem röhögnek mások a hátam mögött, legalább mindent tudok és majd csak elboldogulok egyedül.” Nézte az öregasz- szonyt, aki a szavakkal küszködött, forgatta, morzsol- gatta a szájában, mintha fogatlan ínyének nehezére esne kerekre formálni a betűket. — Mondja csak. — Láttam többször is, legalább egy éve, kora reggel ebben az utcában. Valamelyik házból jön ki, azt hiszi, ha siet, nem látom. Pedig meglátom. Maguk ugye a város túlsó részén laknak. Akinek korábban udvarolt, az is erre lakik ... — Látta Teleki néni?! Az isten verje meg magát! Csak látta, itt az óvoda, erre hozza a fiát, azért latja. Az utolsó szavakat már üvöltötte, azt hitte, belevág az öregasz- szony elképedt arcába. Az isten 'verje meg magát! — üvöltötte, és hátraperdült, futva szedte a lábait a macskaköves közben. A keresztúthoz érve megállt, kapkodó lélegzettel visszanézett, de nem látta sehol az öregasszonyt. Kis ideig figyelte a meglóduló szívét, s nem értette, hogy a fölé tornyosuló tehertől miért nem tud megszabadulni. Hámor Vilmos: A hang, melyet a pos- © tás mögötti ajtócsa- . pödás lopott be, rég szétfolyt a lakásban. Az asszony csak állt, keze öl- magasan, gyűrte volna a levelet ... Órákat állhatott így, ma jd .teült. Térdén a papiros. Üj- bol olvasta, igaz-e? Igaz: szivkateterezésre kell utaznia Budapestre. Csak ült, keze az ölében. Katéterezésre, szívkatéterezésre azonnal. „Mikor azonnal? Ma? Holnap reggel? Tegnap?” Gyűrte volna a levelet... (Első férjé negyvenötben tűnt el, alig voltak néhány hónapos házasok. Akkor veszítette el anyját is, apját korábban. Második férjétől hét éve özvegyült. A bányában érte el... Nagyobbik lánya már dolgozik, a két kisebb iskolás.) ,_Szívkalet.erezésr» «*>»- naí!” S Megfej* 5in» akartat gyű*4 i*,. Velük mi lesz?*; ■ (A nagyobbik! tanftanf ekart, de nem vették fel. Egy évre dolgozni ment, a következő felvételit meg se próbálta. A pénz! Tizen teilen c éves.) A gáz felé Indult. „Minek tudják meg?" Kékes láng nyelte a levelet. A gáztűzhely gombját jobbra fordított, majd hirtelen vissza. Ablakhoz lépett, becsukta. Azután vísz- sza a sistergéshez. Nézte- haligatta... Elzárta gyorsan. Ablakhoz. Sarkig tárta. Órájára pillantott. „Mindjárt hazaérnek." J árkait. „Szívkatéterezésreszívkatéterezésreszívkatéterezére” a homlokában. Be a szobába, kitárta a szekrény ajtaját. A vasalt ruhák alól kiemelt egy borítékot. Pénz! Ha baj adód-: na! Magára vette a kabátját; indult a buszhoz, mintha mi sem ... Nőben lehet csak ekkor* erő! Az áruházban rácsodé koztak, amikor három feke te ruhát kért. Egyet hét évesnek, egyet kilencévesnek, egyet tizenkilenc eves-í nek... I? — kérd«»: an. — Mit vettél? ték lányai otthon. — Meglepetés — mondta nekik. A két kisebb a leckét fr-'; ta másnapra, a nagyobbik lány mosott. — Gyere csak! — szólt később a nagyobbikhoz. Elmondta neki, mi volt a levélben. Amaz sírt — Ne menj el, anyu! Ott meghalsz, ne menj el! ígérd! meg, hogy maradsz! — kérlelte könyörgón a nagylány.’ — Azt írták, aaooraL A kicsikre vigyázz! Ajtócsapódás. Egy hét múlva a nagyobb blk lány utána utazott, be-’ szélt is vele. (A kicsik ágy todtákj hogy anyjuk szanatóriumban van, nemsokára hazajön.) Később az asszony látni akarta őket is. Hárman utaztak hát hétről hétre... —. Miből győzitek a feJ-r. utazást? — kérdezte egyszer az asszony. — A „meglepetést" eíviV lem a bizományiba — válaszolt a nagylány. — Nem kell az már. Ugye, nem haragszol ? — Nem, nem haragszom ... (A temetésen mindhármukon csak a kendő volt fekete. Abból a pénzből vették, amelyből legközelebb utaztak volna ...)
