Észak-Magyarország, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-14 / 138. szám

£&2&MKmsmSZAG 6

T98T. Junius T4,, rasärncrp

JHBMpsBIseilteie»’ e#voflO&?9K

«a, ä Sei évig tartó, intézeti kezelés tartózkodóvá teszi «z embert, és. gátlásossá, Jhogy nem kezdhet tiszta ' lappal, míg zűrös előéletében felgyülemlett adósságait vissza nem fizeti. Kalandokba bocsátkoznia is kockázatos, mert az érzelmek bizonytalan hozamú befektetése „rizikó faktor”: egyenes út visszafelé a pohárhoz. Ezért céltudatosan elutasítottam a kihívásokat, kerültem az alkalmakat, hogy „lazítsak”, „kikapcsolódjam”, „könnyítsék magamon”.

Egy kőműves kisiparosnak dolgoztam a keze alá. Nehéz, komisz melókat vállal- , tam, s végeztem látástól va- kulásig, hogy sok pénzt keressek. Kíméletlen voltam magamhoz; és elszánt, hogy mást sem kímélek, ha el akar- téríteni célomtól. Ezért aztán kelletlenül álltam szóba még azzal a nővel is, aki nem úgy viselkedett, mintha ki akarna kezdeni velem. Kérdése ingerült volt: „Nem tudja kérem, hova a lenébe lett innen a tizenkettes megállója?” „Itt sosem volt buszmegálló.” „Na, ne tréfáljon.” „A tizenkettes a szálloda mögül indul.” „Es hogy ér akkor a Moszkva térre?” „Sehogy.” „De hiszen az a végállomása!” JPesten igen, itt nem.” „itt mi?” „A köztemető.”

Szent Mihály hete volt, sötétség, szemerkélő eső, nyirkosság. Nem volt kedvem folytatni ezt az ostoba'', társalgást. Kezemet viharkabátom zsebébe süllyesztve, köszönés nélkül indultam továbi},. de a nő nem sértődött Kopogott

utánam vagy ötven métert, azután megszólalt: „Maga hazudik. Nékem minden íócfi hazudik.” „Mérget vehet rá, hogy vannak kivételek.” „Vettem már be mérget, de kimostak.” „Nagyon sajnálom.”

Egy ' gömbafejű ntoaíám- Ipánál a nő elém került, s szembefordult velem. .„Akkor ittam mérget, Károly, amikor drsszidáltííSl” „Maga összetéveszt valakivel.” Anő rríradírét tenyerét mellemnek támasztotta, megállított, felnézett, és azt rebegte, bogy „Károly, a te Líviád téged serrkáyel sem téveszt össze”. .

Átkeresztelésem hallatán nevethetnékem támadt. Első gondolatom az volt, hogy lódítok egyet e hívatlan li- dér-cen, hadd keresse a fővárost, a tizenkettest és ká- wdyosítson magának egy másik férfit. De ahogy jobban megnéztem az én Líviámat, nem maradt kételyem az iránt, hogy beteg: talán kábítószeres állapotban hal- lucinál, talán idült alkoholizmusban eredeznek a rögeszméi, a kezdődő delírium- ban ... Ügy döntöttem, vállalom a károlysagot, amíg Líviát felügyelet alá nem helyezem.. ... fenjünk — mondtam. Lívia karon ''lógott, és engedelmesen követett. Nem adtam tudtára, hogy a kórház felé tartunk.

A töredezett szövegből az állt össze, hogy miután „dobbantottam”, Lívia sokáig bőgött, azután jött a méreg, a kórház; ismeretség * egy jó svádájú szélhámossal, aki odaköltözött hozzá,

„a mi gyönyörű lakásunkba” elválasztatta tőlem, s míg el nem vette feleségül, < a legfigyelmesebb férfi szerepét játszotta, de azután „birtokon belül” elkezdte Líviát módszeresen „darálni”; kötekedett, tört; zúzott, rossz ribancokat hordott fel, és még akkor ő játszotta a féltékenyt: éjszakákon át faggatta a feleségét, hogy ki a szeretője. Lívia elkezdett inni: először azért, mert „a szétszakadásig fel volt span- nolva”, később meg azért, mert „csak akkor érezte magáit”, ha ivott...

,’.Nincs véletlenül zsebedben-a lapos üveg?” „Én nem üswom.” Cinkosan oldalba bokszolt. „Azelőtt nem köp- ■ted ká a tintát.* ^Ekoűltak WstffeaK-idők'"

L

F

\ via

Lívia végül mégis • szétszakadt: az szakította szét, hogy a térje ráparancsoit: menjen le a Rákóczi térre „almát árulni”. Akkor nagyon berúgott, olvasatlanul aláírt egy papírt, „felmart valamennyi zsozsót”, és mire kijózanodott volna, az utcán találta magát, „birtokon kívül”. Egy ideig bárról bárra „keccseít”, „szanaszét” aludt, azután minden összezavarodott; rémlik, hogy a Nyugatiban jegyet váltott valahova Leszállt valahol, de ez sem biztos... „Tényleg nincs nálad a lapos üveg?” „Nincs.”

„Emlékszel-e, mit mondtál, amikor utoljára mentünk fel anyukámhoz?” — kérdezte Lívia, míg a liftet vártuk.” „Sók mindent mondtam,” „Azt mondtad, jó volna kiszedni a vénasz- szonyból, hogy hova dugta el a takarékkönyvét.” „É& te kiszedted?’! »Én igen, te meg el.”

Szerencse a szerencsétlenségben : az elmeosztályon Kos Gyuri volt az éjszakai ügyeletes. Padtársak voltunk az általánosban, a gimnáziumban. Akkor elváltak útjaink.; mire ő elvégezte az orvosegyetemet, és letette az elme- és idegorvosi szakvizsgát, addigra én is végigjártam az alkoholizmus stációit. Akkor találkoztunk ismét. Félévi kezelés után azzal bocsátottéi, hogy „tégedet nem féltelek a visszaeséstől”. Gyanítom, hogy ezt a szöveget azelőtt is, azután is eladta néhányszor.

Gyuri még nem felejtette el az ifjúkori jelbeszédünket Líviát, mint a feleségemet mutattam be, de úgy tettem," mintha legyet hajtanék a homlokomról. Gyuri kapcsolt. „Üdvözlöm asz- szonyom, örülök, hogy végre megismerhetem.” Lívia ragyogott Máskor is kérte ő már Károlyt, hogy mutassa be a barátainak, de ő beintett; „Nem akarom, hogy kiröhögjenek”, — azt mondta ...' ^Qszmtén Gyuri, csúnya vagyok én, slampos,'' züllött? ...” Az volt. És a kacér pörd ülésnek szánt mozdulata idétlen topogássá lassult, egyensúlyvesztéssel szánalmasítva. — „Lívia, maga szép és csinos, de most kissé mintha fáradt volna. Megvizsgálhatom?” „Kösz, Gyuri, de előbb kínáljon meg bennünket valamivel.”

Meglepett, hogy a barátom ' pálinkásüvegeket, poharakat varázsolt elő, és mindhármunknak töltött. „Csin-esin fiúk”, sietett Lívia. Gyui-ft letegezte, s visszatérésem örömére / a második poharat is lehajtotta. Azután könnyű volt beterelni a paraván mögé az általam is jól ismert rutin- vizsgálatra; és abba is beleegyezett, hogy nem zárkózik ei egy alaposabb kivizsgálástól sem. Mielőtt a nővér " a kórterembe kísérte volna, megcsókolt és szavamat vette, hogy mindennap meglátogatom.'

Gyuri nem volt kíváncsi természetű, se bőbeszédű. Amiken’ magunkra maradtunk, csak annyit mondott, hogy „teljesen kész van”. „Akkor fiaiért iteíítedi?”

„Mert kész van, mert két kupica már nem számit neki" — mondta nevetve. Elvette előlem a poharat, kiitta, ismét töltött, de csak magának. Kezében reszketett az üveg, es oda-odakoc- cant a pohár széléhez. Hirtelen rájöttem, hogy a barátom részeg. „Nem vagy te zugivó?” „Meglepne, ha az volnék?” — kérdezett visz- sza. Nem feleltem. A kitárulkozás tömör, mint egy távirat. „A lányom neurasz- téniás, a fiam tolvaj, a feleségem kurva, A Neleíejcs- ben árulja magát. Ö volt az első nő ebben a presszónak álcázott kuplerájban, aki először írt négyjegyű számot a cipőjére. Elkeli, Ha egyszer begorombulok, megölöm ...” „Próbáld meg ne szeretni.” „Már megpróbáltam.”

Aznap éjjel úgy támolyogtam haza, mintha én is ,réázeg lennék. Elíedejtettnek hitt szorongások törtek rám. Inni kívántam, de szeren-. cséré semmi sem volt otthon. Csörgőre húztam az órát, lefeküdtem, de a dupla altatótól is csak forogtam, mint az orsó. Veszélyérzetem volt. Mintha hínáros vízben csapkodnék, kapkodtam a levegő után. „Menekülni” — ez volt az első gondolatom a vekker csöngésére.

Lajos bácsi, a munkaadóm akkor ért a ház elé. Volgája tetején kétágú létra, az utánfutóban vödrök, papírzsákok, szerszámok. „Üdülni megyünk” — mondta a gazdám. „A magyar tengernél van egy kis munka,” „Hány napos-?” „Kettőhárom, de elbabrálunk vele egy hétig. Minél tovább pihenünk, annál jobban tejel a tulaj Még mindig nem vagy kész?”

Nem élveztem úgy a lógást, a pihentető „babrálga- tást”, mint előre elképzeltem. Nem sikerült elhitetnem magammal, hogy semmi közöm ahhoz a nőhöz, aki Szent Mihálykor rám akaszkodott; de kd-ki- buggyant belőlünk a nevetés, amíg a fürdőszobát csináltuk; amikorra meg kész lett — éppen egy hét alatt —, az ajtófélfához dőlve nyihogtunk, s néztük a művet: a fekete kád, a lila csempe, a sárga W. C.-csésze és a zöld mosdókagyló ordító ízléstelenségét A< tulaj azonban el volt ragadtatva. Miután a dicsérő szavakból kifogyott, félrehívta Lajos bácsit, és letejelt néki; de tőlem sem tagadott meg egy forró kézszorítást

Itthon első utam a kórházhoz vezetett. A liftre várva azon töprengtem, mi ráció van abban, hogy az elme-idegosztályokat minden kórházban a legfelső szinten helyezik el? ...

Kos Gyuri narancs illatú rágógumin kérődzőit, nyilván a pálinka szagának ellensúlyozására. Szeme véreres volt, arca puífadtabb, mint legutóbbi találkozásunkkor. „Hogy van Lívia?” „Azt kérdezd, hol van?” „Nos?” „A hullaházban.” Amikor látta, hogy megroggyanok, széket tolt alám. „űeiiaáötn tremens.” „Ha

mellette vagyok, megmenthetted volna?” „Naiv kérdés, de talán nem lett volna olyan szörnyű a végkifejlet, ha abban a tévhitben hal meg, hogy van férje...” Ö, az orvos egy beleghordozó- vai akarta megszemélyesíteni a Horváth Károly-rög- eszmét, de annak Sírógörcs, dühroham, üvöltözés, átko- zódás lett a vége, és természetesen gumiszoba...

Talán estig is bámulom ott a semmit, ha Kós Gyuri meg nem rázza a vállani. Azt mondta, vigasztalódjam,- mert nem Lívia az első hulla, és nem is ő lesz az utolsó, akit államköltségen takarítanak el. „Vállalom a temettetést.” „Hűséges férje. Károly?... Hülye vagy.” „Ha adsz egy pohárral, a minősítést is vállalom.”

Asztalának középső fiókjából Gyuri elővette a literest, kihúzta a dugót, a mosdóhoz ment, és beleöntötle az; italt. „Végezzünk az alkohollal, mielőtt az végezne yelünk.” „Olyan vagy most, mint egy' rossz ripaes.” „Találó jellemzés.” Száját gonosz mosolyra húzta, színpadiasán kezet nyújtott: „Tégedet nem féltelek a visszaeséstől.”

Lívia temetése elvitte a megtakarított pénzemnek majdnem a felét. A temető- őr évi ötszázért vállalta a sír gondozását. Az első évi bért előre kérte. Hitelezőim kifizetése elhúzódott, de végül is megtörtént. Ezután volt bátorságom visszakérni magamat a pedagógus pályára, amelyről „alkoholos állapotban elkövetett botrányokozás miatt” távolítottak el, mert hiába kérleltek, hogy „térjek jó útra” és . „legyek hasznos tagja a szocializmust építő társadalomnak”.

A kartársak és kartársnők sűrű koccintgalásokkal ünnepelték személyemben a megtért bárányt, és igyekeztek titkolni szánakozásukat, amiért én csak a limonádés poharat emelgetem. Szűcs Margit, a rajztanámő volt az egyetlen, alti ugyancsak szeszmentest ■ ivott, és nem szánakozott rajtam. Azóta, hogy összeházasodtunk, öt év telt el. Nyugalmasan élünk. Egyetlen egyszer szó- lalkoztunk össze, halottak napján, amikor a temetőbe készültem gyertyával, koszorúval. „Mondd, kid volt neked ez a nem tudom, hogy hívják Lívia?” „Senkim.” „Nem értem.” „Én vagyok neki a valakije.” „Hogyan ?” „A hozzátartozója vagyok.” „Így sem értem.” '„Nem baj, de többet egy szót se Líviáról, Ezt érted ?”

Hazafelé jövet mindig tettem egy kis kerülőt. Utóbb ' már alig találtam meg a Kós * házaspár sírját: a berogyott hantot gyom verte fél, az ideiglenesnek szánt, de végül is állandósult névtábla megdőlt, a betűk olvashatatlanná mohásodtak benne. „Tragikus hirtelenségű” haláluk előzményeiről, melyei« a kórház legfelső emeletén, a Gyuri szobájában történtek, bizonyosat senki sem tudott. A legvalószínűbb feltevésnek az látszott, hogy veszekedtek előbb, s az asz- szony magáról megfeledkezve úgy rakta keresztbe a lábát, mintha a Nefelejcsben volna. A cipője talpára irt négyjegyű számtól Gyuri megőrült: ájultra pofozta az asszonyt, azután kidobta a hetedik emeletről. Hogy ő szándékosan ugrott-e utána, vagy a lendület szédítette-e ki, azt senki sem tudja, de mindenki lehetségesnek tartja, mert Gyuri ittas volt.

...A tizenkettes buszon, a többi hozzátartozóhoz pié- selődve mindig azon töprengek, hogy miért van az elme- és idegosztály a kórház legfelső szintjén?... És miért érez az ember bűntudatot. olyan bűnökért, vétkekért is, amelyekben ártatlan, bűn télén, vétlen-?..

KALÁSZ LÁSZLÓ:

Jó lett az idő

eső utón e kora-nyár lendít a veteményeken s erősödik a búzaszár

hirtelen te is már ennyi év atari

szebb vagy mint voltai valaha izmos lábadon bizton áll ez a világ ez a haza

nekeni dolgom fines semmi már

csak: holtomig szeresselek erősödjön a búzaszár világgal hazámmal veled

CSORBA PIROSKA:

AKÁC ISTVÁN:

Nem marad

Nem marad utánam semmi nyom ha a világot itthagyom.

Nem marad

ci világból

semmisem,

semmi sem,

magammal

mindet

elviszem.

Arcomba szél fúj

Arcomba szél fúj — füst csapódik, s magányosan fölstr

a Holdig . U

ügyedül élek. .

Majd elválik:

holnapig avagy mindhalálig!

A szemle, vajjal és szalámival’ bélelve ott hever a járdasziget mellett. Papírdarabok, hervadt falevelek közölt. A sötét fejkendős nénike megtorpan, ahógy. megpillantja. Megáill, nézi hosszan, mozdulatlanul, majd mint aid csodálkozik, vagy rosszal valamit, megingatja a fejét. Kissé távolabb, a másik oldalról figyelem, magasra nőtt akác törzse mellé húzódva. Ismerem látásból, a szomszédos épületek egyikében lakik. Néhány éve költözött be a városba valamelyik bodrogközi faluból a gyerekeihez. Odahagyta a falut, mint hozzá

intelem. Keze megtorpan á levegőben. Azután lassan elindul a szemétgyűjtő kuka felé. De nem dobja be mindjárt a zsemlét. Tétovázik. Nem tud napirendre térni a dolog fölött, hogy akad olyan ember gyereke, aki csak úgy eldobja a friss, romlatlan, ízes étket; zsemlét, szalámival! Bizonyos; hogy nem gondol olyasmire: népgazdasági érdele, a búzáért valutát kaphatnánk; hogy gépek sokasága kopott, drága üzemanyag fogyott, míg búzából liszt, lisztből zsemle lett. Nem, nem ilyesmire gortdol. Csak arra, hogy mennyit, de mennyit kellett

zsemle,

hasonlóan elég sokan mostanában. De csak testben, amúgy fizikailag, s főleg a gyerekei, az uíiokái kedvéért. Azonban ha nem esik, nem fúj, naphosszat többet tartózkodik lenn a parkban, mint a negyedik emeleti lakás betonfalai között. Végigjárja a kavicsos utakat, nézegeti mint bontanak szirmot, majd virágzanak illatozva az olajfák, az színes levelű, tarka virágú díszbokrok. Megsimogatja a leveleket, ha gyomot lát a virágágyásban, okvetlenül kihúzza. Máskor, meg ül a pirosra festett pádon, s hol egy gazdival sétáló kutyát, hol egy macskát-édesget magához. Ilyenkor bizonyosan újra otthon érzi magát, ahol született, s évtizedeken át élt, zölddel, növénnyel, állatokkal körülvéve...

Nézem, most mit tesz. Jómagam is szidom a kezét annak, áld eldobta, ha éleit: kenyeret, kiflit látok az iskola, vagy a kukák körül. S . szinte hallom, hogy ő is korhol valakit magában. A tettest, a magáról megfeledkező gyereket, talán, vagy bizonyosan a szülőket, meg a pazarló mát, úgy egészében ... Azután nem sokáig marad tétlen. Körülnéz, lassan lehajol, sok évi, gör- nyesztő paraszti munkától tájó derékkal, és, felveszi a zsömlét. Egyik kezével fogja, a másikkal tapogatja, lörölgeti. Kinyitja a karján függő nylonszaityor száját, majd eszébe juthat valami

dolgozni ott kint falun valamikor egy darabka kenyérért. Hogy mennyi izzadság csörgött végig a homlokon, a testen, míg suhogott a kasza, szedték a markot. S bizony ebédnél, vacsoránál nem veszhetett kárba egy falatnyi kenyér. Még az öreg, fogatlan ínyeknek kemény kenyérhéj sem veszett kárba. Hazavitték apróléknak, sertésnek. S ha valaki pazarolt, bizony szájára vette a falu, az ételt, kenyeret eldobó gyerek meg azonnyomban megkapta a maga nyaklevesét. Hiszen a kenyér kegyetlenül nehéz munka árán született, s az életet jelen tette...

Csikordul a szürkére festett szemeteskuka fedele. Az egykori, megszámlálhatatlan kapavágástól eres kéz még egyszer végigsimít a zseni le pirosbarnás héján, azután szépen, puhán, mintegy félt ve belehelyezi a kukába. Lassan tovatipeg, s benn a parkban leül az egyik pihenőpadra. Megül. lehajtott fejjel. Bizonyosan a zsemléről, az életről, a tegnapról meg a ináról töpreng. S bizonyos, hogy egy valami hiJ ányzik a gondolatokból: a ma oly könnyen pazarló emberének dicsérete. Aligha hiányzik viszont a ki nem mondott szavakból a korho- lás.„. S bizony mondani, megérdemeljük,;. *

Barcsa S.