Észak-Magyarország, 1981. április (37. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-04 / 80. szám

1981. április 4., szombat

ESZAK-MAGYARORSZAG 5

Egy történet 1945 első napjaiőóJ

Amikor 1945, február 15- én életbe lépett az ,.50 100/ 1945. Ip. M. rendelet az üzemi bizottságok tárgyában”, a már korábban felszabadult országrészek nagyobb üzemeiben olyan vezető testületek tevékenykedtek, amelyeket, általában a kommunisták javaslatára, a munkások választottak.

— A február közepén megjelent rendeletet olvasva. megnyugodtam — emlékezik vissza Dozsnyák János, az egykori perecesi üzemi munkástanács elnöke. — Kendelet nélkül is jól végeztük munkánkat. A 25. paragrafus például kimondta, hogy „A jelen rendelet előtt megalakult üzemi bizottságok ott, ahol azok megválasztása vagy összetétele ellentétben áll a rendelettel, újraválasztandó!*, vagy átszerv ezen dók”. Nálunk nem volt szükség sem újraválasztásra, sem átszervezésre. Pedig a mi üzemünk, munkástanácsunk alig, húsz nappal a felszabadulás után alakult, amikor nagyon kevesen látták tisztán a jövőt

„Az 1945. január hó 1-én délelőtt 10 órai kezdettel, a pereces-bányatelepi mozi- teremben megtartott nép gyűlés jegyzőkönyve.

A magyar Himnusz és a Rákóczi-induló bevezető akkordjai után, melyet a bányászzenekar adott elő, Dozsnyák János, a helyi MOKÁN-szervezet vezetője, a népgyűlés elnöke emelkedett szólásra, és néhány bevehető és üdvözlő szó után átadta a szót Kellner ideiglenes nemzetgyűlési képviselőnek.

Végre elérkezett az idő — mondotta Kellner elvtárs —, amikor minden gátlás nélkül eljöhettünk hozzátok bányásztestvéreim, és nyíltan, emelt fővel mondhatjuik egymásnak az igazságot, amit ez ideig torkunkba fojtott a

mindent elnyomó plutokrata rendszer. Azért jöttünk ide, hogy közös munkára hívatott vezetőiteket, az üzemi munkástanácsot a ti döntésetek szerint megválasszuk. Ma, újév napján, új világ küszöbére értünk.

Ezután Oszip István nemzetgyűlési képviselő, a kommunista párt diósgyőri vezetője emelkedett szólásra. Most, amikor az építő munkának kell megkezdődnie, a közös gondolatnak kell előtérbe nyomulnia... Mi újjá akarjuk építeni az országot

Ezután Katona Sándor doktor emelkedett szólásra. Amikor nemcsak vállaltam, hanem akartam is szólni munkástestvéreimhez, tettem ezt azért hogy a széthúzás helyett a közös megértés és szeretet szavaira hívjam fel a figyelmüket.

Szaszák elvtárs szól a következőkben a népgyűlés tagjaihoz; 25 évvel ezelőtt, a forradalom bukása után ide kerültem közétek a bányához dolgozni, és ekkor 3 évig itt dolgoztam veletek együtt, tehát volt alkalmam sorsotokat megismerni. Az előző beszédek során elhangzottakat csak azzal akarom bővíteni, hogy ennek a világnak a kiépítéséhez nem néhány napra van szükség, hiszen az Isten is 6 nap alatt teremtette a világot. Ennek kiépítéséhez időre. hosszú időre és türelemre ran szükség.

Farkas: Még egyetlen alkalommal sem volt így együtt a munkásság, mint a mai napon. Most, amikor így egymásra találtunk és ünnepeljük a szabadság eszméjét, meg kell értenünk, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy mindenki azt tesz, amit akar. A munkásságnak emberi nívóra kell emelkednie, de ezért meg kell dolgoznia, és ez alól a munka alól nem vonhatja ki magát senki sem. A munka szent küzdelem.

és mindenkinek dolgoznia kell.

Dozsnyák János megkö-- szőni a jelenlevőknek a gyűlésen való részvételt. Az In- ternacionálé hangjaival fejeződik be a népgyűlés.”

Ki volt az az ember, aki a padsorok egyikéről felállva, csendesen és' tömören elmondta véleményét a szabadságról, felhívta a figyelmet arra, hogy az annyira áhított új világ még nagyobb rendet, még szervezettebb munkát igényel?

Dozsnyák János visszaemlékezéseiből :

— Farkas Józsi bácsi akkor a vasgyárban, az óhen- gerdei kikészítőben dolgozott, de Perecesen lakott, az Erdősoron. Középtermetű, erős ember volt. A felszabadulásig a Szociáldemokrata Párt, azután pedig a Magyar Kommunista Párt tagja. Sokszor beszélgettem vele. írni. olvasni a mozgalomban tanult meg. Egyáltalán a munkásmozgalomnak köszönhette, hogy ember lett belőle. Az első világháborúban oroszországi fogságban tanult meg oroszul. Kiválóan hasznosította nyelvtudását a MÓKÁN is. A szovjet parancsnok azt mondta,. hogy Józsi bácsi szinte perfekt orosz, az irodalmi nyelvet beszéli. Nekünk azért is volt értékes ember, mert tudása, olvasottsága, tapasztalatai rendelkezésünkre álltak. Emellett nagyon precíz, megbízható ember volt.,. Igen, emlékszem a felszóla-. lásna. Lentről, a padsorok közül beszélt Valóban arra volt szükség azokban a nehéz időkben, hogy rendet teremtsünk, rendet tartsunk.

„ . a szabadság nem azt

jelenti, hogy mindenki azt tesz«, amit akar.”

Oravec János

Meddig illik nyújtózkodni?

Sajót nememet hagynám cserben, ha egy rossz szót is szólnék a nőpolitikái rende- lelek ellen. A nőknek, gyermekes anyáknak nyújtott állami támogatásban még a szocialista táboron belüli országok között is az élvonalban vagyunk. Negyedszázad alatt igen sokra vittük.

Kezdődött a hathetes szülési szabadsággal, az ötvenes években. Ehhez még több hónapig napi munkaidőkedvezmény is járt. Ez azt jelentette, hogy haza vagy a bölcsődébe — lehetett menni szoptatni. Az igazsághoz tartozik, hogy már akkor is voltak olyan munkahelyi vezetők, akik ferde szemmel néztek a délben egy-mósfél órára eltávozó gyermekes anyákra.

Később kialakult egy olyan gyakorlat, hogy ha a gyermeknek valami baja volt, az anyukát táppénzes állományba vette a megértő, jóindulatú körzeti orvos. Így a hat hét fokozatosan meghosz- szabbodott. Már amennyire a kiskapu megengedte. Mindenesetre szükséges, nagy segítség volt ez is.

Nem tudok pontos leltárt készíteni a fokozódó juttatásokról, de örömet jelentett a 400 forintos kelengyeutal- vány. majd a nyolcszáz forintos szülési segély és így tovább. Eljutottunk a gyeshez. Eljutottunk a mához és bizonyos jelenségeket egyre aggasztóban ak találok. Két gondot látok.

Az egyik, hogy a gyermekes anyáknak nyújtott támogatással sok helyen megoldottnak látják az egyenjo- gtiság kérdését, sőt mintha az egész téma a saját ellentétébe csapna át. Munkavégzésben, káderkérdésben, fizetési, munkahelyi előbbrelópésben éppen a szülökoir- ban levő nők szorulnak háttérbe, vesztik el egyenjogúságukat a férfiakkal szemben. A túl sok kedvezmény túl sok távolmaradással jár, s így ezekre a nőkre komolyabban nem számítanak. Furcsa paradoxon, hogy míg bőségesen árad a gyermek- gondozási szabadság, a simán igénybevehető táppénzes lehetőség, a hároméves gyermekgondozási idő, s még sorolhatnám, — addig nem tudtuk még mindig levenni teljesen a napirendről az egyenlő munkáért egyenlő bér kérdést. Rendelet van erre is, arra is. Mégis úgy tűnik a vezetők könnyedebben veszik tudomásul azt, hogy nődolgozójuktól hosz- szabb időre megválljanak, s nehezebben szánják rá magukat arra, hogy a saját portájukon megvalósítsák az igazságosabb bérezést.

Az állam által az anyáknak nyújtott kedvezmények mintegy beárnyékolják az egész női társadalom normális előbbrejutósi lehetőségét. Ami egyik oldalról nézve feltétlen pozitívum, a nőnek — mint a termelő munka aktív részesének — egy idő után hátrányára válik. Itt csak az unalomig emlegetett szemléletre lehet hivatkozni.

A szemlélet azonban — sajnos — a nők egyrészének körében is eltorzult. Egy szólás szerint bizonyos embereknek megmutatjuk a kisujjunkat, s az egész kezünket követelik. Nem véletlenül indítottam ezt a gondolatsort a nőknek juttatott kezdeti kedvezményekkel. Sokan vitatják, hogy annál a bizonyos „kisujjnál” több-e már a hároméves

gyes is. Elgondolkoztató az a jelenség, hogy néhanyan miként igyekeznek további előnyöket szerezni. S ez a dolog másik oldala.

Kérték, s elérték, hogy megfelelő indokkal, kivételes esetben az apa is igénybe vehesse a gyest. Kérték, s elérték, hogy szintén alapos indokkal az apát is tekinthetik gyermekét egyedül nevelő szülőnek (az anya betegsége vagy egyéb esetbenj s ő is megkaphassa a gyermekápolási szabadságot. Ezek olyan dolgok, amelyet a tényleges egyenjogúságot erősítik. Csakhogy az óhajoknak, „ötleteknek” se vége, se hossza. Például; mehessen gyesre a nagymama, neki amúgyis kevesebb a fizetése.

Legutóbb egy tanácskozáson azt tette szóvá valaki, hogy kevés a gyes idejére fizetett összeg. Javaslata; legyen sokkal magasabb ez az összeg az első másfél évben, s a jelenlegi összeget csak az kapja, aki az egész három évet igénybe akarja venni. Ha ez így lenne, ugyan ki jelentené be az igényét a három évre?

Talán az rejlik mögötte, hogy tulajdonképpen sok a három év.

Sokszor mondtuk, leírtuk már, hogy az egyenjogúság, egyenrangúság igényének kétoldalúnak kell lennie. Hogyan lehet egyenrangú a másik féllel szemben az, aki mindig csak kér és elfogad.

A nők okos gyülekezeteinek most már ideje lenne felmérniük, meddig ér a takaró. meddig lehet, meddig szabad nyújtózkodni presztízsveszteség nélkül.

Adanwvlcs Honit

£V/-\ ‘ iilClr'! í: > A fénykép esküvő ufón készült. Ez maradt meg K. Szabó Andrásról.

Nem lehet azokat a szörnyűségeket elfelejteni. Az idős asszonyban most, negyven év múltával is felkor- bácsolódnak az érzelmek, amikor a férjéről kérdezzük;

— A két kezemmel kaparnám ki a földből. Dolgos, tiszta lelkű, csendes természetű ember volt Családszerető, segítőkész. Művelt volt, újságot, könyveKet olvasott. Hallgattak rá az emberek, a hozzá fordulóknak szívesen szolgált jó tanáccsal. Es a saját életére nem tudott vigyázni...

Farkaslyuk, Felsőbánya- telep. Kis szoba, konyhás lakásban egyedül él özv. K, Szabó Andrásné, lánykori nevén Polacsek Mária. Férje egyike annak a hat bányászmártírnak, akik nem élhették meg a felszabadulást. Agyonlőtték őket a nyilasok.

— Egyetlen bűne volt az uramnak, a közismert bal- oldalisága. Az igazért, az emberségesebb életéig, emelte fel a szavát. A háború altot a moszkvai rádió adását hallgatta, vitte társainak az új élet reményéről szóló híreket. A bánya vezetőjével is nemegyszer vitatkozott. Mondta is neki : Szabó, maga nem bányásznak való. Márpedig én bányász vagyok — felelte a párom —, és az is maradok. Huszonhárom évet dolgozott le a föld alatt...

K. Szabó András 1902-ben született Karcagon, onnan került a királdi, majd a farkaslyuki aknára. Tizenhármán voltak testvérek, akárcsak a nyolc évvel fiatalabb feleségéék, aki úgyszintén bányászcsaládból származik. A két fiatal 1928-ban kötött házasságot. Három gyermekük született: egy lány és két fiú.

Fájó sebeket tépünk fed az 1944. decemberében történtek felelevenítéséveL A nénike az emlékek felidézése közben el-elsírja magát, de azért pontosan válaszol a kérdéseinkre. A mozaikból áll össze a kép, kerekedik egésszé az eseménysorozat. :

— Közeledtek a szovjet csapatok, a nyilasok menekültek. December 8-án a férfiakat bevagonírozták, a parancs értelmében Losoncra vitték őket munka- szolgálatra. Mi, asszonyok, Ozdig kísértük a szeretteinket, ott váltunk el tőlük. Apu — mondtam a páromnak —, nagyon vigyázz magadra, hazavárunk! Ne szökjél, mert agyonlőnek.

Dzv. K. Szabó Andrásné

Mintha csak megéreztem volna, mi fog bekövetkezni. Sohasem láttam többé...

Szabó néni átsétál a szobába, s minket is áthív maga után. A falon fénykép, az esküvő után készült. Ez maradt meg éiete párjáról, s tárgyai közül a zsebórája és a cigarettatárcája. Valahol az iratok között lapul az a Füiöppüspökibői érkezett levelezőlap, amely az utolsó híradás K. Szabó Andrástól. Az ezerszer olvasott, ceruzával írt, már alig látható sorok: „Ne menjetek sehová, borzasztó országút!”

— A később történteket egy sátai ember beszélte el, a nevére már nem emlékszem. Az én párom és hét társa megszökött a munka- iáborból. Pánok Dezső útközben lemaradt. Heten tovább jöttek hazafelé, nyomukban az üldöző nyilasokkal. Domaházán beérték őket a fegyveresek, mind- annyiukat beterelték egy házikóba. Innen ketten valahogy megint megszöktek. A sátai embernek sikerült egérutat nyernie, de Jónás Emilt egy óra alatt elfogták. Közben az ottmaradt két nyilas, Kun János és társa azzal fenyegette meg az uramat és a többieket, hogy agyonlövik őket. ha nem mondják meg, merre, hová menekült két társuk, ök persze nem lettek árulók . ..

Mária néni kisvártatva

így folytatja:

— Erre a nyilasok az őt bányászt elkezdték maguk előtt hajtani kifelé, az erdő irányába. Kérdezte a férjem Kunt: te János, csak nem agyonlőni visztek bennünket? Pökhendien visszakérdezett a nyilas: csak

nem gondolod, hogy pasz- sziózni megyünk? Azt még nem említettem, hogy ez a Kun János és a férjem azelőtt barátok voltait. Amikor a nyilasok átvették a hatalmat, Kun egyszeriben átváltozott, ö lett az egyik legfőbb nyilas. Próbálta az én Andrásomat is rábírni, lépjen be a pártjukba, de ő elzavarta. Ettől kezdve Kun ellenségesen viselkedett velünk, s feljelentette a férjemet, amiért a moszkvai rádiót hallgatta. Szóval az egykori barát vált a férjem és társai gyilkosává. Egy vízmosásban lőtték agyon mind az ötüket, a páromon kívül Veres Istvánt, Galó Bertalant, Lóké Ferencet, Papp Istvánt, Ugyanez a sors jutott Jónás Emilnek, akit az öt halottal szembe állítva lőttek agyon.

Az özvegy megint csak rövid szünet után beszéli tovább a tragikus eseményeket:

— A helybéliek szerint, mindez december 22-én, délután fél kettőkor történt. öt órakor bevonultak a felmentő csapatok. A sálai ember üzente, menjünk, keressük a férjeinket, mert úgy gondolja, agyonlőtték ókét Hárman asszonyok egy erdésszel kezdtünk kutatni, s több órás bolyongás után találtunk rájuk. Egymásra borulva, megfagyva hevertek, galy- lyakkal letakarva. A falu bírójának utasítására egy öreg paraszt az ökrös szekerével hozta el az áldozatokat Farkaslyukra. December 28-án reggelre értünk haza, gyalog tettem meg az utat, nem volt lelkierőm felülni a szekérre.

Szabó néni a felszabadulás után tizenhat évet dolgozott a farkaslyuki. üzemben. Híven férje örökségéhez, belépett a pártba, s a gyermekeit is kommunistává nevelte.

— Jónást, az ózdi, Galói a pázmányi, a négy helybéli bányászt a farkaslyuki temetőben kísérték, kísértük utolsó útjára. Emléküket tábla őrzi a farkaslyuki kul- túrház falán. December 23- án, Farkaslyuk felszabadulásának évfordulóján ünnepség keretében emlékeznek meg róluk. Kun, a gyilkos nem mert visszajönni, nyugatra menekült.

Ki volt az a bizonyos sátai ember? Tólápai otthonában kerestük fel ifjú K. Szabó Andrást, talán ismeri a választ A nevét megtudtuk: Eke Borsod Béla; már nem él. nincs közöttünk.

— Hogyan emlékszem vissza az édesapámra? — ismétli meg a kérdést házigazdánk. — Most is előttem vaui középmagas, vékony alakja, most is látom értelmes, okos szemeit. Kedvelte az irodalmat szeretett írogatni. Sohasem tudom elfelejteni: én hoztam ki Özdról azt az általános mozgósítási parancsot, ami az ő és társai halálát is ókozto

Kolaj László Fotó: Laczó József