Észak-Magyarország, 1981. április (37. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-19 / 92. szám

1981, április 19,, vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Bora Szavics: tin Gives ptrss rízss Ritkán böngészem az ap­róhirdetéseket, igy hát erre a mostanira is véletlenül bukkantam. Kezembe vet­tem az újságot, olvasgatni kezdtem a házassági hirde­téseket, és akkor ötlött a szemembe: „Jó megjelené­sű, tiszta múltú, rendes anyagiakkal, kocsival, szép lakással rendelkező fiatal lány megismerkedne házas­ság céljából csinos, szerény, szellemiekben is teljes ér­tékű fiatalemberrel. Vála­szokat „ötven piros rózsa” jeligére. Hm ... hm ... kétségtelen, csábitó ajánlat. Igaz, nem vagyok egy hollywoodi filmsztár, de házi haszná­latra biztosan megfelelek. Hogy úgy mondjam, egé­szen szerény vagyok. Mert ugyebár, aki egyetemi ösz­töndíjból tartja el magát; az nem is lehet más. Egy kérdés, igaz, szeget ütött a fejembe. Mi az, hogy „szel­lemiekben is teljes érté­kű”?... Tudja a fene... Mindenesetre egy szellemi­ekben is teljes értékű fér­fi nem hagy ki ilyen lehe­tőséget. A válaszlevélben egy jó lelkű, becsületes, szerény fiatalember életútját, vázol­tam fel, akire végre rámo- solygott a szerencse csilla­ga, aki a szerelem és a gyengédség szándékával van tele, és türelmetlenül várja választottjának hívó szavát. A levél végére irt szellemes mondat különösen tetszett: „Az ötven piros rózsát gyengéden csókol tatom öt- venszer egymás után.” Meg­adtam a diákszálló címét, és mellékeltem egy fényké­pet is abból az időből, ami­kor még nem az egyetemi menzára jártam étkezni. Négy napig türelmetlenül lestem a választ, amikor végre megjött a levél. Re­megő kézzel bontottam lel és olvastam: „Kedves isme­retlen barátom! Az összes jelentkező közül önre esett a választásom. Ügy gondo­lom, helyesen, jól válasz­tottam. Türelmetlenül vá­rom a találkozásunkat. Va­sárnap este tíz órakor le­gyen a Fehér Hattyú étte­remben. Hogy felismerjem, kérem, hozzon magával egy szál piros rózsát, ez a ked­venc virágom. Én egy asz­talnál ülök majd, és előt­tem Belgrad térképe lesz kiterítve.” Vasárnap a legjobb öltö­nyömet vettem fel, még meg is borotválkoztam, és úgy indultam útnak. A Fe­hér Hattyú étterem nincs messze tőlünk. Na de. hol lehet ebben az évszakban vörös rózsát kapni? Szeren­csére eszembe jutott: az ét­terem szomszédságában van egy kis virágüzlet. A kissé túlkoros, nagy orrú elárusítónő ezzel foga­dott: — Már csak három szál piros rózsám van. Tudja, még nincs szezonja a rózsá­nak, ezért kicsit borsosak az árak: 30 dinár szálja. — Megveszem mind a hármat — mondtam. Pontosan tíz órakor be­léptem a Fehér Hattyúba. Az étteremben rajtam kívül volt még ötven frissen bo­rotvált, elegánsan öltözött férfi, mindegyikük rózsát tartott a kezében: akadt, aki két-három szálat is. Minden asztalt végignéz­tem. Mondanom sem kell, egyiknél sem ült ott a le­vélíró széplány Belgrad ki­terített térképével. Nem emlékszem, hogyan jöttem ki az utcára. Ami­kor elhaladtam a virágüz­let mellett és bepillantot­tam, láttam, a dudaorrú el­árusítónő nagy munkában van, a pénztárgépen vala­mit számol. Előtte az asztalon Belgrád térképe volt kiterítve. i kórház, hapyonyos pipisd Hagyományos koreai gyógymódot alkalmazó új egészségügyi intézmény épí­tését kezdték meg a Koreai Népi Demokratikus Köztár­saság fővárosában. A Phenjan keleti részének egyik festői pontján épülő syógyközpont teljes alapte-. rülete 50 000 négyzetméter lesz. Külsejében a régi ha­gyományokat, az ősi koreai stílust idézi majd. Az új egészségügyi léte­sítményt korszerű kutató- és gyógynövény-kísérleti la­boratóriumokkal szerelik lel. A kórtermekben egyide­jűleg 800 beteg ellátásáról tudnak gondoskodni. A kórház egyben tovább­képző központ is lesz, ahol lehetőség nyílik különböző nemzetközi orvostanácsko- zások, szimpozionok meg­rendezésére is­nagyanyo így hívja öt ldsunokája. Taxis nagymamának nevezi a néhány év körüli kisgve rek Kasza Erzsébetet, men számára a „nagyi" elvá­laszthatatlan a taxitól, a ta- ' xizástól, amellyel lassan 3 éve keresi kenyerét és amelynek segítségével fel­nevelte két fiát, szakmát adott a kezükbe. 1955-től dolgozik a Volán 3-as szá­mú Vállalatánál, a kiskocsis főnökségen. — Sohasem voltam nyaf­ka kislány. Mindig a fiúk körül ugráltam, velük ját­szottam. A négy gyerek kö­zül én voltam egyedüli lány a családban. Már kiskorom­ban szerettem édesapám kö­rül sündörögni, segédkezni a gépek, motorok szerelé­sénél, javításánál. Mondták is gyakran, nagyon fiús ter­mészetű ez a lány!... Talán még ebből az időből ered ragaszkodásom az autókhoz, és ez ma is éppúgy él ben­nem, mint harminc évvel ezelőtt. Aztán meg, hogy éppen taxis lettem, althoz az is hozzájárult, hogy nem szerettem egy helyben ma­radni. Mindig mehetnékem volt, mindig nyugtalan vol­tain. / Igaz, manapság már nem tekintünk olyan csodálkozva a volán mögött ülő nőkre, mint az ötvenes évek ele­jén — amikor a „Taxi-Man- ci...” kezdetű nóta ismert­té vált —, hiszen egyre több autóbusz, teherautó és sze­mélytaxi kormányát női ke­zek fogják, mégis mostan­ság is az érdekes, figyelem­re méltó szakmák körébe tartozik a gyengébb nem körében. — Sokan kérdezték már tőlem, nem félek-e? Mert­hogy egyszer nappal, más­kor meg éjjel vagyok szol­gálatban, meg aztán gyak­ran a várostól messzire eső részekre is el kell szállítom az utasokat. Ezt az érzést én f nem ismerem. Szerencsére.. J Fiatal koromban is sikerült! mindig megértetnem, ha szükséges volt, hogy bár nő vagyok, de ez nem jelenti azt. hogy gyenge, védtelen! és kiszolgáltatott is egyben. Nem is volt kellemetlensé­gem. és kellemetlen emlé­kem az eltelt idő alatt. Erzsiké néni Kiskunmaj- sáról került Miskolcra, 1950- ben. Fiatalon magára ma­radt két gyermekével, aki­ket a meglehetősen nehéz hivatás mellett sikerült be­csületes emberekké lel ne­velnie. — Nem akartam újra férjhez menni. Éreztem ma­gamban annyi erőt, hogy a fiaimat fel tudom nevelni úgy, hogy soha ne élezze­nek semmiben hiányt. Azt nem mondom, hogy bőség­ben éltünk, hiszen hosszú- hosszú ideig albérleleztünk. Nemrégiben kaptunk lakást az Avason. De mindig meg­volt a legszükségesebbre való. Gyömölcsöst béreltem, csirkéket neveltem, disznó­kat hizlaltam, és eladtam. Akkoriban nemegyszer, csu­pán egy-két órát aludtam, és ez elég volt. Ma már nem bírom úgy. Mondogatom is magamban, ha annyi erőm lenne, mint amennyi ambí­cióm van, minden könnyebb lenne. De azért panaszra így sincs okom. Ami föle tellett, megtette. Nagyobbik fia régen elke- j! riilt otthonról. A kisebbik fiú, Frici, még az édesany­jával lakik. A család most éppen azon fáradozik, hogy mielőbb felépüljön a vi- kendház, ahol megint csak együtt lehetnek, és ha a Ta­xis Nagyanyó nyugdíjba megy, kedvére kertészked­hessen, játszadozhasson az unokákkal. M, M, -í I kai együtt útba ejtették a Kishegyet, ahol hajnalig igen tetemes mennyiségű bor fogyott el, sőt a törté­nelmi eseményre való te­kintettel, Kávássy felbontott egy féltve őrzött hordót, amelyet valamilyen alka­lomra tartogatott. Még az apja tett el sompálinkát eperfa hordóban a fia es­küvőjére. Ami nem is ké­sett sokáig, mert az öreg hamarosan meg is nősült. A fekete, negyvenévesen is sudárkarcsú özvegyasszonyt. Kéri Máriát vette el fele­ségül, s olyan lakodalom volt, hogy még évekig ar­ról beszéllek az emberek. Kávássyból. pedig közben tanító úr lett. Persze egyéb híres-nevezetes embere is akadt Bércesapátinak. Ott volt Medvés Győző, becsü­letes nevén Vetró Győző. A medvés hősi előnevet az öt­venes évek elején kapta, amikor egy vándorcirkusz érkezett, és felütötte sátrát a Valló-völgy rétjén. Tódult is a nép a lámpafüzérekkel kivilágított sátorba meg­csodálni az arra érdemesült dolgokat. Vetró azonban nem pazarolta ilyesmire az idejét, hiszen az őszi esté­ken olyan kellemesen el le­hetett üldögélni a kocsma zugában a kályha mellett. Hosszan maga elé nyújtotta lábait, hatalmas vállát ne­kivetette az átmelegítő fal­nak, lehunyta a szemét, és egyszerűen jól érezte magát *.z egész napi sóderbányai hórukk után. . .A cirkuszból pedig csak jöt tek a hírek. Hogy egy nö körültekeri magát kígyóval, meg hogy minden esi.e ki­áll a cirkusz igazgatója, ma­ga mögé mutat, a láncon tartott, két lábon járó med­vére, és azt mondja, egy lá­da pezsgőt kap, aki megbir­kózik a barna óriással. Vetró Győző eleddig sem medvét, sem pezsgőt nem látott. Nem is hiányolta kü­lönösebben egyiket sem — a törkölynél jobb ital úgy­sem lehetett —, csak az mo­toszkált a fejében, lehetsé­ges-e az, hogy ö valakit ne tudjon földhöz teremteni, így történt, hogy az utolsó előadáson, amikor az igaz­gató mosolyogva rámutatott a rettenetes fenevadra, Győző felállt, levetette ma­gáról a kék ceigzubbonyt, és azt mondta: ő megbir­kózik a medvével. Az igazgató szemügyre vette a felé tarló kétmé- ter-nyoleceritis férfit, és érezte, hogy baj lesz. Hi­szen legendás barna medvé­jét úgy'könyörögte ki az ál­latkertből, ahol a szegény párát meg akarván kímél­ni a végelgyengülés hosszú folyamatától, le akarták lő­ni. Egyszóval az igazgató rosszat sejtve, ecsetelni kezdte azokat a borzalmas vérengzéseket, amit a ha­vasokban végzett ez a jó­szág. de Győző akkor már odalépett a medve elé, át­fogta karjával, jobb* tenye­rét, rabi lincselte saját bal csuklójára, és egyetlen moz­dulattal úgy vágta földhöz a havasok zordon rémét, hogy a nyekkenés még a sátor ponyváján kívül is halla (szőtt. Az igazgató jól érezte, hogy baj készül, de azt nem, hogy ekkora. A med­ve ugyanis olyan szeren­csétlenül zuhant, hogy a produkcióhoz szolgáló vas- asztal éle a gerinc két utol­só csigolyája közé vágódva megszakította az atlasz és az episztróíeusz közötti ösz- szeköttetést, amely az élet­tel való fonal elvágását is jelentette a derék bundás számára. Az igazgató az at­lasz és episztróíeusz közöt­ti anatómiai összefüggés is­meretének hiányában is tö­kéletes biztonsággal meg tudta' állapítani, hogy a medve már az örök vadász­mezőkön keresi a lépesmé­zet. Szó. ami szó, olyan mu­latságot még nem látott a falu kocsmája. Hajnali há­romig durrogtak a pezsgős­üvegek, reggel pedig a gye­rekek áhítattal mutogatták, hogy ott ballag Medvés Győző a sóclerbánya felé. A szervezés idején a tsz- agitátor egy fiatal, szür­ke szemű férfi volt. Napo­kon keresztül csak járkált a faluban, beszélgetett ezzel is. azzal is. míg végül fel­ment a Kishegyre, ahol az üreg Kávássyval levonultak a pincébe, és ott Novak István minden kertelés nél­kül megkérte Kávássy t, hogy csinálja meg a ter­melőszövetkezetet a faluban. — Miért? Novak hosszasan, de egy­szerűen beszélt. Azt mond­ta, hogy , ő maga abban hisz, hogy ez majd évek múlva meghozza az ered­ményét. Termésben is, de ami fontosabb, könnyebb, emberibb életekben. Persze eleinte nehéz lesz, nagyon nehéz. — És addig is engem szidjanak az emberek a fa­luban, ne magát, igaz? — tűnődött Kávássy egy lopó bort vállához támasztva. — Nem. Nem ezért ké­rem. Ebben a faluban vagy maga tudja megcsinálni ezt. vagy senki. Megcsinálta. Az öreg Bö- röcskei az első zárszámadás után — amikor kerek ti­zenhat forintot kapott, oda- állt elé, és inas karját ráz­va ezt kiabálta: — Maga, tanító úr, rosz- szabb. mint a kommunis­ták. Medvés Győző pedig köszönés nélkül fordult el mellette a kocsmából haza­leié menet. De azért ötven­hatban, amikor három sihe- der jött valahonnan, hogy Kávássy! elvigye, vállát ne­kivetette a pinceajtónak, ki­kapta az egyik suhanc ke­zéből a karabélyt, mint a gallyat kettétörte a térdén, és rájuk bömbölt: — Takarodjatok az anyá­tokba, piszok népség. Idős Böröcskei Antal 1960. április negyedikén kapta meg a Munka Ér­demrend bonz fokozatát, azért a traktorost munká­ért, amit tizenöt éven ke­resztül végzett a termelő- szövetkezetben. Amikor kiszállt a kocsma előtt a fia Skodájából, nem az ivóba fordult be, hanem íelsétált Kávássyhoz, köszö­nés nélkül megállt előtte, és ennyit mondott: — Bocsásson meg, tanító űr. Így legalább nyugodt lel­kiismerettel állhatott két esztendő múlva a koporsó felett, amelyre ez volt ír­va: Kávássy Márk élt 75 évet. Ott volt az egész falu. A lelkiatya lelkierejét jócskán meghaladta a minden irány­ból áradó részvét: ki akar­ván tenni magáért, a kelle­ténél többet hörpintgetett a borból, s elszenderedett. a sekrestyében. A ravatalozó körül toporgó emberek vár­tak egy darabig, aztán Ko­vács Márton, a -termelőszö­vetkezet párttitkára előlé­pett és azt mondta: — Ren­des ember volt. Mindannyi­an köszönettel tartozunk ne­ki. Nyugodjék békességben. Amikor kérdőre vonták, hogy mit keresett az egy­házi temetésen, s ráadásul még ö is búcsúztatta az el- hunytat. Kovács Márton megsimogatta a homlokát és megszólalt: — Tudják, van ügy az életben, hogy nem úgy van ! De attól az élet még élet marad, meg mi is azok ma- , radunk, akik voltunk. k

Next

/
Thumbnails
Contents