Észak-Magyarország, 1981. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-10 / 8. szám
ftSZAK-MAGYARORSZAG 4 1981. január 10., szombat Először látható rajzok Szalay Lajos kiállítása Bekerítik a művelődési házat „Helyezkedés” után — Ózdon Szaiay Lajos rajza „A rajz testetlensége, áttetszősége, széleinek elmosó- dottsága, bizonytalansága vagy hiánya eleve kizárja a képzőművészetben szokásos kompozíció megvalósításának lehetőségeit. Minden rajza lezáratlan, vagyis magában hordja a végtelenség, illetve a másik rajzhoz való kapcsolódás lehetőségét. Rajzai tetszőleges sorrendbe állíthatók: mindig létrejön a kapcsolat közöttük ...” Dr. Végvári Lajos művészettörténész írta e sorokat Szalay Lajos ra'jzai- i ról és rajzaihoz egy korábbi, miskolci kiállításának katalógus előszavában. Most ugyancsak ő nyitotta meg a Miskolci Galériában Szalay Lajos korábban még soha, sehol be nem mutatott lapjai - I ból rendezett tárlatot. Nem véletlenül hangsúlyozzuk, hogy néhány kivételtől eltekintve, először kerülnek a nagyközönség elé ezek a lapok. Eredetileg ugyanis a Miskolchoz sok szállal kap- | csolódó, de évtizedek óta külföldön élő művész budapesti és debreceni tárlatának anyagát mutatták volna be a Mis- I kolci Galériában. E meghiúsult kiállítás helyett sietett a Miskolci Galéria segítségére a j Herman Ottó Múzeum saját | gyűjteményével, illetve azzal ' a. 46 rajzzal, amit a művész ! épp egy ilyen primer, „első bemutatós” kiállításhoz ha- | gyott itt letétben. Szalay Lajos művészetét, a már említett nagy kiállításához kapcsolódva sokoldalúan elemezték a művészettörténészek és művészetkritikusok. Indulásától a rajzművészet teremtő mesterei közé tartozik, akiről Kassák már 1941-ben a következőket írta: ..•.„Nyílt fantáziájú és eléggé könnyű kezű művész, de csapongásra is hajlamos képzeletét s a virtuozitás télé csábító készségét szigorú mértéktartásra kényszeríti éles kritikai szelleme...” Ö maga így fogalmaz magáról: „A látvány mögé rejtett valóság kutatásában még ma is a krokik temérdekén keresztül igyekszem vonalán kapni az igazat, de a jó és az igaz szinte .mindig elugrik előlem. Nem messze, csak egy vonal vastagságra, de ez annyi, mintha ezer mérföldre lenne tőlem. Egyébként soha nem akartam modem rajzokat Irodalmi Debrecen irodalmi múltját, a városban élt írók munkásságát, az irodalmi élet 450 éves fejlődését mutatja be az az új irodalmi múzeum, amelyet tegnap avattak fel Borsos József, egykori neves építész lakóházában. A kiállítás részletes anyagot tár a látogatók elé a híres református kollégiumról, amelynek külföldet járt tanárai és diákjai Európa szellemi vérkecsinálni, »csak« jókat. De e/. a »csak« keményebb próba volt, mint ezer, esetleg sikerülhető modern rajz...” Szalay Lajosról szinte mindenki leírja: korábban rajzolt, mint beszélt. Az élet e tényleges furcsasága akár szimbolikus is lehet esetében, ő valóban a rajz segítségével gondolkodik — szinte mindent meg tud rajzolni — meg tud és nem le tud! —, amit végiggondol. S. amit végiggondol, az az emberi valóság, sőt maga az ember, meg- alázottságában és megtisztulásában, levertségében,és felma- gasztosulásában. Vonalköte- geiből — de hiszen ezt is any- nyian megfogalmazták már, hogy csak ismétlésekbe bocsátkozhatunk — a gótika teljességre törekvésére asszociálhatunk. De ezek a vonalkö- tegekből kibomló alakok egybe is fonódnak, egymásból táplálkoznak, élnek, lélegze- nek, ítélnek és ítéltetnek. Megráznak és felráznak. S me- gintcsak már megfogalmazott véleményekre támaszkodva: ... „Az ítélet dialektikus kölcsönhatásban áll — nála — a teremtéssel: minden munkamozdulatot ítélet előz meg. Teremtés és ítélet között — akárcsak a mítoszban — föl- sejlenek az emberért való kőtáblák, a még megíratla- nok is..De éppen ezért íratnak kőtáblaként Szalay' Lajos rajzai is. A kiállítást egyébként február 8-ig tekinthetik meg az érdeklődők a Miskolci Galériában. S végezetül hadd jegyezzük meg: a kiállítás rendezése igen jól segíti — a vallomások, a kritikák beiktatásával — a látvány befogadását. Cs. A. múzeum ringésébe is bekapcsolták az ország akkortájt legnépesebb városát, Debrecent. A XIX. század legnagyobb költői — Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János — debreceni kötődéseinek bemutatása mellett képet kapunk a századforduló és a XX. század debreceni irodalmának kiemelkedő alakjairól. Mint csínytevő kisgyerek, fordulok hátra a hangra: — Ne rázza, fiatalember, már fél éve zárva van a művelődési ház, látja, ott fenn az ajtókon két lakat is van... minden elköltözött innen, nagy építkezés folyik itt... — Igen .. . hát persze ... tudom én ... — motyogok vissza efféle szavakat, miközben elengedem az ózdi Liszt Ferenc Művelődési Ház bejárati ajtajának a kilincsét. S aztán jólnevelten, nagy komótosan olvasni kezdem az ajtóra függesztett papíron a betűket: „Az ÓNI Igazgatósága a Technika Házába költözött.” Ennyi idő alatt össze is szedem magam, s mondom az ötven év körüli férfinak, aki várakozóan vár közben, hogy azért, erőszakoskodtam csak a kilinccsel, mert éppen megnézném, miféle munka folyik most odabenn ... Szívesen kisegít, szóval legalább: — Próbáljon meg az oldalsó ajtón bemenni, ott, arra, ahol a kerítésépítő munkások vannak... Elbúcsúzunk. Ám oldalról sincs szerencsém, odabenn nem dolgoznak, itt meg láthatom- mi folyik, idekinn. Átballagok hát a szomszédba, a Technika Házába, ahol a földszinten a könyvtárhoz mutató nyíl elvezet az Ózd: Népművelési Intézmények igazgatójához, György József- néhez is. Elmondom sikertelen kísérletemet. Megnyugtat: — Nincs, nagy baj nincs a munkákkal, pici csúszás van csupán az ütemtervhez képest, a BÁÉV-nek kell még egyeztetnie néhány részmunkát az alvállalkozókkal. Egyébként dolgoztak már odabenn, szerelték a világítást, fűtést... Kint pedig azért csinálják a kerítést, mert nagy értékű építőanyagot szállítanak ide a művelődési ház felújításához... — És hogy vannak a ház dolgozói, a népművelők? — terelem tovább a szót, hiszen nehéz hónapok után meg nehezebbek elé néznek. — Őszintén szólva fizikailag teljesen lefáradt a társaság a költözésben — csúnyán hangzik, de így van —, utána kezdtünk ébredezni, és most kezdjük érezni, hogy megszokjuk majd ezt a szél- szórtságot .,. Az igazgatónő, biztos ami biztos, hozzáteszi a fentiekhez, hogy ebben semmi ön- sajnáltatás vagy panasz nincsen. És ezt könnyen elhihet- jük neki. Ózdon ugyanis már legalább évtizede sokak gond- ja-vágya az 1924-ben épült művelődési ház sorsának érdemi megoldása. A helyiek természetesen újat-újabbat- nagyobbat szerettek volna; a lehetőségek azonban azt engedték csak meg, hogy a meglevőt teljesen felújítsák, korszerűsítsék. Ez önmagában is hatalmas munka (időben több mint két évet igényel, s a költségek is a 30 milliót súrolják). A régi épület, amellett, hogy alkalmatlanná vált a tartalmas közművelődési munka helyéül lenni, baleset- veszélyessé is vált. Hogyan ne vállaltak volna hál minden elkövetkező-fel mérhető nehézséget a jobbért — éppen a népművelők!? A kiköltözésen tehát már túl vannak, most aztán igazából „belakták” a várost: — A neheze csak ezután jön. hiszen úgy kell dolgoznunk, hogy ez a „széjjelség” ne menjen a tartalmi munka rovására. Nem volt persze egyszerű mindennek megtalálni a helyét, jelenlegi állapotunkra jellemzésként hadd soroljam csak fel, hogy hol dolgozunk: olt vagyunk a Kun Béla Művelődési I-Iázban. az Adyban. Hódoscsépányban, Bánszálláson, a Kohász-klubban. a zeneiskolában, u Békeszállóban, a könyvtárunk itt van a Technika Házában ... s ezzel a sor még' nem is teljes ... — Gondolom, nem ment azért minden fennakadás nélkül ez az új „honfoglalás”. .. — Pontosan így van, és elsősorban a kis csoportokat, a kis közösségeket viselte meg a helyváltoztatás. A táncosainknak több hetet ki is kellett hagyniuk, míg az' Ady Művelődési Házban megfelelő próbateret ki tudtunk alakítani számukra. De nem irigylésreméltó a képzőművészeti csoport tagjainak a helyzete sem, nekik Bánszállásra kell kijárniuk ... De említhetem a könyvtár helyzetét is, a teljes állománynak mindössze a 30 százalékával tudják, az átalakítás alatt, fogadni az olvasókat... — Mennyiben befolyásolja mindez a közművelődési munka tartalmi részét? — Alapvetően nincs változás, röviden azt mondhatom: ugyanazt tudjuk nyújtani a város lakosságának, amit eddig. csak ezt más körülmények között. S bízunk abban, hogy türelemmel és belátással lesznek ők is ebben a két évben. A kényszerű kivonulás természetesen azt is jelenti, hogy több lesz az úgynevezett „kihelyezett” rendezvényünk, mindenekelőtt az iskolák lehetőségeivel fogunk élni jobban és gyakrabban a jövőben. És még egy fontos dolog: az ÓKÜ vállalati művelődési bizottságának a kezdeményezésére munkahelyi művelődési bázisok kialakításában veszünk majd részt, így például az RDH-ban, a hengerműben, a járműjavítóban. az üzemfenntartási gyáregységben ... Ózdon közügy — érzékelhetően az — a Liszt téren» Művelődési Ház felújítása, korszerűsítése, A most következő két évben kevesebb lesz a látványos közművelődési munka Ám — így mondják a népművelők — a hétköznapi aprómunkákban is nagyon sok lehetőség van. Hozzájárulhat ahhoz is, hogy két év múlva, az új művelődési házban — új minőségű élet kezdődhessék ... Ténagy József Még ha rosszul aludt is, amikor kinyitotta a szemét es az elsötétített ablakhoz lépett, a zsalukon keresztül lenézett a városra. Marlene Dietrich néha még ma is nevetve felsóhajt: Ó, Párizs! Nem ő az egyetlen német, aki egészen idős koráig ragaszkodik ehhez a romantikus álomhoz: Párizsban élni! Amikor ötven évvel ezelőtt — 1930. május 9-én — először lépett amerikai földre, a riporterek nekiszegezték a standard kérdést: „Hogy tetszik önnek Amerika?” Marlene Dietrich így válaszolt: „Nem ismerem Amerikát. Most érkeztem csak meg, amint látja!” Sokáig kellett ezek után lapozgatnia, míg végül a New York Times 36. oldalán talált egy cikket a Kék angyal amerikai bemutatójáról. Ha az excentrikus , bécsi férfi, Josef von Sternberg nepn fedezi fel és nem viszi él Hollywoodba, Marlene Dietrich soha nem utazott volna Amerikába. Csak Párizsba. „A Madame folyékonyan és elegánsan beszél franciául” — meséli Odette Miron-Boire. „De” — fűzi hozzá — „erős Bemet akcentussal.” Talán SÍJurd Jürgens kivételével, akinek francia anyja volt, egyetlen németnek sem ismerték el a franciák, hogy hibátlanul beszél franciául. Madame Odette egyébként erős vidéki akcentussal beszél franciául. Véli Marlene. • A Hollywoodba történt elutazása után egy évvel családi okból vissza kellett térnie Németországba, ahonnan azonnal tovább utazott Párizsba. Azóta minden szabad idejét a Szajna partján tölti, inkább Versailles-ban, ahol rangjához illően, a mondén Hotel Trianonban lakott. „Szuperpatrióta — ő, a német, akinek amerikai útlevele van!” —, számol be róla madame Odette, npm minden , nagyrabecsülés nélkül. „A háborúban Franciaországért harcolt, kitüntették a Becsületrenddel, és ha izgatja magát egyáltalán a politika miatt, akkor csak a francia miatt!” Voila. A hatvanas években, mikor' de Gaulle elnököt egyre jobban kezdték kritizálni. Marlene Dietrich kitartásra buzdító levelet írt neki. melyet madame Odette-nek személyesen kellett átadni a közeli Elysée Palotában. Biztosította az öreg tábornokot megváltoztathatatlan hűségéről és csodálatáról, és tanúsította, hogy politikája a helyes úton halad. Küldött neki egy dedikált fényképet. Charles de Gaulle nem éppen mint a nők kedvence vált híressé, biztosan még soha nem kapott ilyen levelet. főleg nem egy olyan asz- szonytól, mint Marlene Dietrich. Spontán maga nyúlt a telefon után, és kapcsoltatta a Montaigne avenue-ii lakást, és a maga összehasonlíthatatlan módján/ mint régi fegyvertárshoz. így szólt: „Itt a tábornok beszél. Adja madame Dietrichet!” Madame Odette még nem tért vissza küldetéséből, ezért Marlene maga vette fel a telefont, az egyiket a négy fehér készülék közül, melyek az előtérben, a szalonban. a konyhában és a hálószobában álltak. Ijedtében — vagy talán csak megszokásból — el változtatta a hangját. és azt dadogta: „A Madame nincs itthon, tábornok úr!” „És” — kérdezte madame Odette, mikor nem sokkal ezután megérkezett. „Mit mondott? Hogy tehette! Miért tagadta le magát?” Marlene kiürítette a pezsgős poharat. Ezen a napon többet fogyasztott a szokásos két üvegnél. „Fogalmain sincs, mit mondott még...” . Kár, gondolta madame Odette. Ezen a napon délután jelentkezett egy bizonyos monsieur Burin des Roziers — akkoriban protokollfőnök az Elysée Palotában —, akit Marlene elküldetelt a portással. azzal, hogy ő nincs itthon. A protokollfőnökét személyesen jelentette be de Gaulle elnök; emlékezett később vissza Marlene. A levélben, melyet a portásnak nyújtottak át. a tábornoknak egy nagy fényképe volt, kézírásos ajánlással; „Köszönöm baráti és szeretetreméltó levelét. Igazi nagyrabecsüléssel. csodálattal és mély szimpátiával — Charles de Gaulle." Ezt is madame Odette-től tudjuk, aki világosan emlékszik Marlene Dietrich reakciójára: „Nem volt elragadtatva a soraitól. Megmutatta nekem a fényképei, és azt mondta: Mindez nagyon szép és jó. de a szívemnek nem mond semmit...” Ennyit a tábornokról. De Gaulle fotója ott áll a többi kiemelkedő híresség sok más fényképe között a két hatalmas fekete Bech- stein koncertzongorán, melyeket 1965 októberében. Marlene utolsó németországi tur- -néjára vásárolt. (Folytatjuk) Marlene a Becsületrend lovagja
