Észak-Magyarország, 1981. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-25 / 21. szám

1981 január 25,, vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 adókra, ízsó Miklósra emlékeznek Az edelényi járási könyv­tár ebben az idén ki­emelt feladatának tekinti több jeles évfordulónak a méltó megünneplését. Már­ciusban emlékeznek meg Bartók Béla születésének 100. évfordulójáról. A iá­ból faragott királyfi, a Can­tata Profana szerzője déd- .szüleinek hamvai Borsod- szirákon nyugszanak, így a centenáriumi ünnepségek az edelényi járásban hangsú­lyozott szerepet kapnak. Szeptember 9-én lesz a já­rás nagy szülöttjének, Izsó Miklós szobrászművész szü­letésének másfélszáz éves évfordulója. A Búsuló ju­hász alkotójáról szülőfalu­jában, Izsófalván tartanak ünnepi megemlékezést. Ki­rály István professzorról az ünnepelt részvételével, 60-ik születésnapja alkalmából ugyancsak szülőfalujában, Ragályon kívánnak megem­lékezni a község és a já­rási könyvtár közös ünnep­ségén. Helyezkedünk. Pulton in­nen és túl egyaránt. Elcsé­pelt közhely, hogy az el­adó is vevő, de igaz. Sok­szor elgondolkodtam már azon, hogy ez az országos adok-veszek hogyan, s mi­kor szűnhetne meg? Nem­igen tévedek, ha azt mon­dom, sehogy. Vagy ha igen, akkor nagyon-nagyon mesz- sze van még ennek az ide­je. Ügyeskedéseinkre, min­dennapi helyezkedéseinkre ki-ki számtalan példát tud­na sorolni. Akár saját ta­pasztalatából is. Nos, be kell vallani, egyikünk sem találkozott még kivétellel, s talán jó is ez... Fel tud­juk mérni a terepet, vagy stílszerűbben a piacot: fel­emeljük a telefont, s meg­indul a bolt. Pontosabban — beindul. Hogy hol is kezdődött, ma már nehéz kideríteni. S ha mi egy-egy ilyen üzletnek csupán kül­ső szemlélői vagyunk, meg­döbbenünk, megbotránko- zunk. Engemet például évek óta foglalkoztat egy, a la­kásomtól nem messze levő üzlet. Itt ugyanis mindent lehet kapni, ami máshol nincs. Ismerősöm — egyik hivatal helyettes vezetője — mégis raktárból vásárol. Amikor a múltkorában megkérdeztem miért teszi ezt, azonnal rá vágta'.meg­szokásból. Nem kell sora­kozni, minőségileg kifogás­talan árut kap, s elintézett már pár szívességet, a bolt­vezetőnek. Ismerősöm elfe­lejtette hozzátenni, hogy ezeket az apróságokat be­osztásánál fogva, s termé­szetesen a kurrensebb cik­kek megvásárlásának re­ményében intézte el. És ez •— ki tudja miért? —mint­ha manapság természetessé válna. Egy telefon, s nincs már gondunk semmire. Persze, mindehhez megfe­lelő beosztás, jól hangzó cím, stb. kell. S ha mindez hiányzik a nagy bolthoz, rághatjuk magunkat ügyetlenségün­kért. És reménykedhetünk abban, hogy — legalábbis ezen a területen — egyszer majd csak nivellálódunk. — falvi — Anatoi Potekowski: Kubiel festőművész, egybehangzó véle­mény szerint, reménytelenül középszerű ember volt. Tehetsége nem volt. Ahol nincs, olt ne keress. Mivel a művészetben kudarcot vallott, könyvelésre adta a fejét. De itt sem ter­mett számára babér. Újabb helyén, mint könyvtáros sem iga­zolta a hozzáfűzött reményeket, összeke- - verte a szerzők és az olvasók nevét. Kubiel eléggé sokáig kereste helyét az életben. Végül akkor találta meg, amikor egy bizonyos Ruczka úr azt ajánlotta, hogy lépjen fel a cirkuszban. — Görkorcsolyán fog karikázni — mondta. — Min? — tudakolta Kubiel. — Görkorcsolyán — ismételte Ruczka. — Még sohasem látott görkorcsolyát? — Láttam, de sohasem sejtettem, hogy az ilyesmin karikázni lehet. — Lehet, bizony lehet. Holnap elkezdjük. Kubiel első fellépése valóságos szenzá­ció volt. Asztalon kellett, görkorcsolyáznia. Minden lépésnél lepottyant az asztalról, és orrát a fűrészporba fúrta. Aztán feltápász­.. kodott, felkapaszkodott — és megint le­huppant. A közönség üvöltött az elragadtatástól. Számának vége felé Kubiel annyira ki­fulladt, hogy a cirkuszi alkalmazottak lá­bánál fogva vonszolták ki a porondról. Kubiel népszerűsége előadásról előadás­ra fokozódott. Nemsokára a műsor fény­pontja lett. Ismeretség nélkül, lehetetlen­ség volt jegyet szerezni a cirkuszba. A vá­rosban másról sem beszéltek, mint a tü­neményes görkorcsolyázó bohócról. — Bámulatos komikus tehetsége van! Az arckifejezése pokoli — a lába pedig akár a tuskó. Falrengető! Óriási őslehet- ség! A bírálók világhírt jósollak Kubielnek. A jóslatok, azonban nem váltak be. Ku­biel idővel megtanult görkorcsolyázni. Sajnos, ezt megint csak meglehetősen kö­zépszerűen csinálta. Jelenleg áruházban dolgozik. A sportáru osztályon. Tanul a Síelni indul vasárnap délelőtt: a család. Pápá, ma­ma s a két gyerek. A gép­kocsi tetején vadonatúj, márkás lécek; bent a vo­lánnál a férfin vakító, már­kás ruha. Látszik, nem móst jöttek a manapság oly’ gyakran megrendezésre ke­rülő síbörzéről. Vadonatúj szerelés, ma­gabiztos fellépés, pontosab­ban lesiklás az aljig. Így megy ez, amíg a lesiklás­gyerek hoz készülődve a nagyobbik fiú kérdően fordul apjához. „Milyen már annak a kra- peknalc a cucca?” — kér­dezi, s egy tőlük nem mesz- sze álldogáló fiút vesznek szemügyre. Igaz. ami igaz: az eléggé simlisen néz ki, ráadásul olyan lecekkel, amiket ezelőtt tíz-tizenöt éve gyárthattak. Megmoso­lyogja a család, magabizto­san, ahogy ez a rikító ano­rak okhoz, nagydíjasra ké­szült lécekhez illik. Lenéző magatartásukkal mintha * hangsúlyoznák: szomszéd- í j ükhöz semmi közük. Az- után elindulnak lefelé. Elő- S szőr a mama, utána az j egyik gyerek. A papa és a, f másik fiú lemarad. Amint ; elhaladnak az ütött-kopott szerelésében sikló fiú mel­lett, a férfi megszólal: „ola­jozd be, mert sosem érsz le!” A srácot ez nem zavar­ja, talán nem is hallja. Az apának még van ideje visz- szanézni fiára, s elégedet­ten állapítja meg, nevel a gyerek.... amit már úgyis tudunk előre, itthon meg nincs miről beszélgetni”. Évek, húsvétokkal, névnapokkal, születés­napokkal, házassági évfordulókkal, kará­csonnyal, szilveszterrel. De ezek á napok sem világosak teljesen, összekeverednek. Annyi biztos csak. hogy megint karácsony lesz. Nemsokára. Egyszer együtt rohanják végig az üzleteket, bevásárolnak a gye­reknek. Egyszer külön-külön, akkor meg­lepetést keresnek egymásnak. Kovácsáé már évek óta férfiingeket vesz. A férfi blúzt és egy hanglemezt. A szekrény tele van férfiinggel, nyakkendővel és blúzzal. Kovács tavaly már ki sem bontotta a cso­magot, csak megtapogatta. Ezért az egész szentestét végigveszekedték. Közben a le­mezjátszóról a „mennyből az angyal” hal­latszott, s pont a pásztorok szónál vágta a földhöz az asszony a kocsonyás tányért. Ezt a hallgatólagos békeszerződés meg­szegésének fogta fel a férfi, s bánatában üvölteni kezdett, mint a farkasok. Na­gyon jól tudta utánozni a vonyítást, amire Kovácsné igen dühös volt. A gyerek sírni kezdett, a szomszédok átkopoglak a' fa­lon, akik a Kovács családot már kétszer jelentették fel a házkezel őségen hasonló koncertért. Mire Kovács kiteregette a szomszédok ügyesbajos dolgait is, a fő­gondnok úgy döntött, hogy nem érdemes az üggyel foglalkozni. Akkor tegye ad acta, mondta Kovács cinkos mosollyal, hát­ba veregette kollégáját és távozott, Kovácsné akkor pusztította el gondolat­ban az összes törhető anyagot, a lakásban, amikor a harmadik csillagszóró is leégett. A gyerek még szipogott, s a televíziós élőlény szájában rázni kezdte azt a csen­gőt, ami Kovács szerint „a karácsonyi hangulatot van hivatva szolgálni”. Az ügyintéző ehiyújtózott: légüres fotel­jében, s á’születésre gondolt. Vajon a jó öreg, szakállas : Krisztus, mert ő csak öregnek tudta •elképzelni' a jászolban is, mit tenne most? Hová zarándokolna? Gol­gotának itt a tévé képernyője, elég homorú az ebben a viszonyító és transzformáló vi­lágban. Vagy átütött tenyérrel és lábfejjel, enyhén szivárgó vérrel beülne egy kocsmá­ba, ahonnan hamarosan ki tessékelnék, mert szentestén záróra van. Vagy itt ülne elnyújtózva ebben a légüres fotelban, s a szeretetre gondolna. Mert olyan ez a világ, mint a közlekedő- edények. Mindig minden kiegyenlítődik. Az U-alakú üvegcsőben egyenlő magasan állnak meg a dolgok. A város, a munka, a kirakatok, az áruk, az ajándékok, a szerelmek, a hódítások, az örömök, a bá­natok, a fogalmak és fogalmak ellentétei, a vereségek és unalmak, a bűnök és a jó szolgálatok, az emberek és az állatok. Minden nyugodt. Higanymilliméterre kiszámított és beosz­tott a szoba és az ország. S itt van a ka­rácsonyfa, ez a zöld közlekedőedény, min­den házban a szeretet és az ünnep, az evés és ivás, az elnyújtózás és a meg- halódás kis meghajlított kémcsöve, amin éppúgy átömlik minden. Nem lehet kiha­zudni belőle a munkaundort, a veszekedé­seket, a kielégüleílenséget. a veszélyérzetet. S az ajándékok címkéin lejár a szavatos­sági idő, de a zöld közlekedőedény meg­telik új ajándékokkal. Ingekkel és blú­zokkal — gondolta Kovács, akiből már soha nem lesz vegyészmérnök. A Kovács család jól él. Nem válnak • el, mert erre az eleire ítéltettek. Mert hiába válnak el, mondja újab­ban Kovács András és Hazai Ibolya. ' ha valakivel bizalmas hangot ütnek meg, a zöld közlekedőedény létezik. Egy titok­zatos élőlény szájáról beszél a gyerek az iskolában, de ezt senki sem tudja, hogy honnan vette.

Next

/
Thumbnails
Contents