Észak-Magyarország, 1980. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
KZÄtC-MÄGYÄROUSZÄG * ' 1980. novemHer 2., wisSrnaf» f A kSSiyvespuTtnä! äTTS ® tömegben láttam meg őt Egy gyönyörű szőke hajú, kék szemű lányt. — Bocsánat — szólítottam meg —, nem tudna egy kis időt szentelni nekem? Csodálkozva vonta fel szemöldökét és gyanakodva nézett rám. — Nem, nem — siettem megnyugtatni —, nem arról van szó, amire maga gondol. Tisztán irodalmi kérdésről van szó. Tudja, én író vagyok... — Maga könyveket ír? — Kíváncsian nézett rám. — Általában igen — mondtam —, de sajnos, az író útja sincs mindig rózsákkal telehintve... — Kijöttünk a könyvesboltból. — A legnagyobb nehézség — folytattam — a papírhiány. És amíg üzembe nem helyezik az új cellulózkombinátot, aligha fog észrevehetően javulni a helyzet. Egyelőre az alkotóművészeknek évekig kell várniuk műveik megjelenésére. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy lépéseket teszek annak érdekében, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljek az olvasókkal. — Hogy érti ezt a közvetlen kapcsolatot? — csodálkozott. — Ha megengedi... — motyogtam —, most éppen a házam előtt vagyunk... Talán, ha bemennénk egy percre, és ott bent nyugodtan ki tudnám, fejteni módszerem lényegét. Ismétlem, a papírínség miatt van az egész. — És ez illő? — ijedt meg a lány. — Nem értem, mi zavarhatná magát — siettem megnyugtatni. — Hiszen csak a kiadók papírellátási zavarairól van szó. Néhány perccel később már a kabátját segítettem le róla kis lakásom előszobájában. Szemmel látható megkönnyebbüléssel engedte. — No és mit fogunk csinálni? — kérdezte gyanakodva. — Hát tudja, valahogy szeretnék a papírhiány ellen harcba szállni: 'És ezért elhatároztam, hogy szóbelileg mondom el az olvasóknak azt, amit a köny-. vemben kellett volna megírnom. — Á, igen... — Hangjába némi csodálkozás vegyült. — Ez bizonyára nagyon nehéz... í Janusz Oseka: — Igen, kedves olvasó. De nem titkolom: a kiadókkal sem mennek valami túlságosan könnyen a dolgok. Maga el sem tudja képzelni, hogy mennyit tudnak vacakolni a szerkesztők, belekötnek mindenbe, és kínozzák az embert ... Remélem, nem utasít vissza egy kupica konyakot? — Inni fogunk? — ijedt meg a lány. — Ki beszél itt ivásról? — csodálkoztam, miközben kitöltöttem a konyakot. — Csupán az irodalmi folyamat kedvező körülményeinek a megteremtéséről van szó. Mint bizonyára sejti, égy olyan író anyagi helyzete — aki szóbeli módszert kénytelen alkalmazni — elég nehéz. No de én nem spórolok az irodalmi folyamaton. Épp ezért — ne vegye hencegésnek — csak Napóleon konyakot veszek ... És mondja — kérdezte váratlanul a lány —, férfiaknak is el szokta mesélni a műveit? —' Megpróbáltam — vallottam be. — De nem bírtam anyagilag. Egy női olvasó megiszik egy pohár- kaval. Mondjuk kettővel. Ritkán hárommal. Ám egy férfinembéli olvasó úgy szívja magába a szeszt, Sárgás, zavaros víz, apró tölcséreiben ágak forgolódnak. Legalább a beömlő Bodrog kékjét látni kellene benne, de most a Bodrog is ugyanilyen zavaros. A tokaji hídról egyáltalán nem vonzó most a - Tisza, melynek szőkesége valahol csak az emlékekben létezik. Hűvöset is áraszt magából most ez a folyó, és valahogy nyugtalanabb, siető- sebb, mint megszoktuk. Mint ilyenkorra megszoktuk. Milyenkorra? Az ég tiszta, gyönyörű , kék, felhő nem látszik sehol — amott messze, valahol a Zemplén fölött valamicske mintha mégis formálódgatna — a levegő is éles, harapnivaló, az árnyékok tiszták, esős vonalakkal megrajzoltak. És persze hosszúak. Lévén a sárgásba váltó Nap alacsony járású és főként persze sárga, miként a fák lombjai, a szőlők levelei is. Illően az ősz eme szakához. A Tisza-parti kemping olyan csendes, mintha sohasem mozdult volna itt élet. A magas fák moccanástalanul várakoznak, alattuk az avar mind vastagabbra ]jiő. A járdán mezítlábas nyomok, rajzolt feliratok invitálják az erre járót a megnyílt büféhez. De most már nincs miért odamenni. Csak zárt kerítések, üres házikók van- aak. Most mintha mindenki a Nagykopasz oldalaiba, meg az arrább levő szőlőkbe, az oda vezető utakra költözött volna. Szüretelők- től élénkek a szőlősorok, az utakon pedig ugyancsak a szürethez tartozó vontatók, teherkocsik sietnek, de úgy, mintha a következő fordulót már hófúvás miatt nem tehetnék meg. A szüret. Talán soha nem kapott még ennyi becsmérlést, gucsmolást, mint éppen most, az idei őszön. Mármint a szőlő. Az ilyenolyan, szedte-vette, hogy nem szégyelli magát! Hogy mer ilyen lenni, mint amilyen ! Miért nem olyan, mint amilyennek mi szeretnők! Itt Hegyalján miért ilyen! Az idei, különösen nehéz aratásról, az élet betakarításáról fele annyi szó sem esett. De hát itt most a borról van szó, emberek! A hegyaljai borról! Márpedig emberek, a hegyaljai bor most is hegyaljai bor lesz. Majd meglátják. Szívesen, örömmel megiszunk mi abból egy-két pohárkával, mikor eljön az ideje. És akkor ‘álljon elő valaki, aki azt mondja: ott kellett volna hagyni az egészet! Hát csak szedjék, munkálják! Különben is: ha szq érhet valamit, hát az inkább a nyár, mint ez a szép ősz. Mert bárhogy is nézzük, az ősz tisztességgel érkezett és viseltetik ma is. Megadta, mit adnia kell, a kellemes, szép napokat, tiszta eget, napfényt, csak amúgy bemutatóként hozott eleddig néhány ködös éjjelt, nappali órát. A Tisza is majd megszelídül, a Bodrog is kék lesz majd, miként szokott. Fölötte elnézve, valahol a Zemplén hegyeiből most jobban látszik már kikerekedni az iménti felhő. Jókora pipa füstjéhez hasonló. A második ember, november lépdel már ott, érkezett meg hideget hozó, sok ezer varjút rebbentve maga előtt. Priska Tibor f ? mint a szivacs. Ezt egyetlen irodalmi költségvetés sem bírja ki. Kiváltképp — mint már mondottam — a mai papírgondok közepette ... És aztán, be- nyakalván egy flaskával, a férfi elveszíti a cselekmény fonalát, és teljesen közömbös számára, hogy miről mesélek ... — Egyszerűen el vagyok ragadtatva magától! — Kiáltott fel lelkesedve a nő. — Hát akkor engedel- mével, kezdjük el az irodalmi folyamatot — mondtam, és közelebb húzódtam hozzá. — Imre az elbeszélésem témája: a férfi író. A nő olvasó.Találkoztak a könyvesboltban egy papírínséges időszakban. A férfi lefizetvén a maga obu- lusát, azon buzgólkodik, hogy harcba szálljon a ... Amikor kikísértem a taxihoz, már késő éjszaka volt. Felsóhajtottam, és előre kifizettem a taxit. Másnap újra elmentem a könyvesboltba. S miközben a tömegben egy könyvbarát, egy új női olvasó után kutattam, arra gondoltam, hogy minden író arról ábrándozik, hogy művét sok' példányszámban adják ki. Sajnos, az és módszeremmel sokról azó sem lehet... Száradó-hervadó szőlőle- yelek a tálcákon, ami a gazdának letűnt érték, az itt fontos vizsgálati anyag, mert a levelek vallanak a vegyszerek, tápszerek hatásfokairól, a fajták és az időjárás viszonyáról, és ki tudja még, miről. A laboratóriumban kéklenek a spirituszégők, fortyognak a lombikok, forgalomban van az összes kémcső. A fehér csempés feldolgozóüzem illata bejárja az egész környéket, dőzsölnek a muslicák. Az év legérdekesebb, legizgalmasabb szakát élik a tarcali Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet munkatársai. A tábla aljában már szőrét élnék, feljebb tinédzserek kis csoportja kóstolja a fürtöket. Legszívesebben megkérnék közülük valakit, kérdezzen helyettem a kutatóintézet kutatási vezetőjétől, dr. Kőszegi Lászlótól. Ám ezek a kis szakemberjelöltek már olyan „szak- maian” gondolkodnak, hogy nehéz követni őket. — Hallottam valahol, hogy száztíz évvel ezelőtt voltak hegyaljai borosgazdák, akik az alacsony mustfokú szőlőt le sem szüretelték. Azt is mondják, hogy az idei minőség sem sokkal különb ... — Szó mi szó, legalább száz éve nem volt ilyen kedvezőtlen időjárás a szőlőre, mint az idén — mondja egy kicsit mérgesen dr. Kőszegi László. —: Ám az is bizonyos, hogy csak azok a gazdák nem szüretelték le annak idején a szőlőt, akik mit sem értettek a szakmához, a szőlőhöz és a borkezeléshez. Hegyalján nem teremhet olyan szőlő, amit ne volna érdemes leszüretelni. — Mit lehet tenni, hogyan lehetne kijátszani az időjárás szeszélyeit? Sokan a Szent Ilona vulkánt emlegetik, mások permanens hűlésről beszélnek, tény azonban az, hogy az utóbbi nyarakon nehéz lebarnulni és nehéz a szőlőnek is meg- édesedni... — A kutatóintézet csaknem százéves. Az 1800-as évek végén, a nagy filoxéra- vész után hozták létre, mint az Ampelológiai Intézet hegyaljai tagozatát. Akkor az volt a cél, hogy a szölé- szetileg teljesen tönkrement Hegyalját „restaurálják”. Évtizedek kemény munkája után honosodott meg a furmint, a hárslevelű és a sárga muskotály. Járunk a tőkék között, kóstoljuk a sárga muskotályt, és a szakiskolások néha fintorognak. Nekik van összehasonlítási alapjuk, saccolják a mustfokot Kőszegi László magyaráz: — Ennek a muscat lunel- nek a leváltáséra kísérleteztük ki a „Tárcái—1-et”. Többet terem az új hibrid, korábban is érik, magasabb a mustfoka ... — Hány fajta kísérlettel foglalkoznak jelenleg? — Talán 400 hibridünk van a kertben, ebből öt-hat beválik. A mi feladatunk az, hogy olyan egyedeket állítsunk elő, amelyek cseppet sem különböznek a tradicionális fajtáktól, de biztosabban, jobb minőségben teremnek. Beszéltem Brezovcsik Lászlóval, az intézet igazgatójával — mielőtt kimentem a terepre. Jó volt a kedve, s azt mondta, ebben a témában nem nyilatkozik. Egészen addig nem értettem a „visszavonulását”, amíg a kutatásvezető el nem mondta, hogy a Tárcái 1—2—3—4—5 az idei rossz időjárási körülmények között is megállta a helyét. Ezt az öt fajtát pedig — Kocsis Irma utón — nyugodtan lehetne nevezni Brezovcsik 1—2—3—4 és 5- nek. Ö azonban a falu nevét adta névjegyül... — Óriási az ötlet, és az évek egyre inkább igazolják — mondja Mailár Imre, az intézet egyik szakvezetője. A mostani szüret igazolja Brezovcsik Lászlót: eukrosabbbák, korábban érőek ezek a szőlők, jobban bírják az időjárási viszontagságokat. — Mikor telepítenek Hegyalján „Tarcal”-szőlőket? — A ma már igen népszerű Zala gyöngye neme- sítője húsz évet várt rá. Nekünk, illetőleg Brezov- csiknak is van még néhány évünk az abszolút bizonyításra. Dr. Kőszegi László mondja: — A T—92-es furmint klón és a H—1007-es hárslevelű klón virágkorát éli. Ezeket már telepítik. A „Tarcaloknak” idő kell a mennyiségi bizonyításhoz. A szakiskola egyik tanára megjegyzi: — Az időjárási és gazdasági tényezők sürgetik ezeknek a hibrideknek a gyors elterjesztését. — Mi volt a legnagyobb öröm az idén? — Van egy hibrid tőkénk a kertben, erről a gyönyörűségről szeptember 28-án (!) 60 százalékos aszúsodás mellett 28,3 fokos mustot szüreteltünk. Nincs még neve, de azt már tudjuk, hogy hímes tojásként kell bánnunk vele. — Beszélnek itt egy bizonyos kövér szőlőről is ... — Ez egy furmintfajta, korábban érik, mint a többi, jól aszúsodik, kitűnő a cukortermelése. Valakinek eszébe jutott, hogy megnézze, mert ez egy igen régi egyed. A legfrissebb tapasztalatok szerint érdemes foglalkozni vele. Járjuk a kutatásvezetővel és az egri borvidéken született diákokkal a táblákat. Jó a kedvünk, bele-bele- kóstolunk a termésbe. A gyerekek értik, én nem, hogy miért van fordított arányban a muscat lunel mennyisége és minősége. De annyit én is, tehát minden laikus megért, hogy a Tar- cal-hibrid vitalitása túlszárnyalja emezét. Ez olyan — magyarázza egy kislány —, mintha két klassz ember, egy jó nő és egy okos pacák találkozik a Négy Évszak számítógépén. Lévay Györgyi Varga Csaba: Az elágazás óta a harmadik falut hagyták maguk mögött. Végigsöpörtek a völgyeken. Nyolc kerékpár haladt egymás után, libasorban. A települések kicsik, a főutcák keskenyek voltak. A szűkös hely miatt. A disznóólak mellett még veteményeskertek szorongtak, de mögöttük már hegyoldalak magasodtak. A lankásabb lejtőkön azért gyümölcsfák is nőttek elvadulva. A negyedik templom felé bicikliztek, amikor rövidesen egy kicsit megdőlt útjelző tábla újabb eldugott falut, Kékes- dért jelzett. Az iram csendesedett, Anna nem maradt sereghajtó, a csapat közepén kerekezett. Nézelődött, mert soha nem járt erre. Az útmenti fenyőket nemrég telepítették, őrtálló katonákként őrizték már a táj nyugalmát. Anna mögött valaki izgatottan megszólalt; lassított. Hegyi András bozontos üstöké tűnt fel mellette, hosszú hajtincsei a szemébe lógtak. Hátra-hátracsapta őket. — Tudod, hova értünk? Anna tagadólag intett. Sötétkék blúzának bő ujja lobogott. — Én még itt születtem... — büszkélkedett a fiú. — Te?! — hökkent meg a népművelőlány. — Azt hittem, tőzsgyökeres felpári vagy. S mit jelent a Kékesdér név? — Más se tudja, a hajnali dér itt is fehér. Ha csak a szénégetők füstje nem színezte be egykor. Talán éppen kékre. A faluban ugyanis régóta mészégetők, szénégetők laktak, a két fafaragó család sem halhatott még ki. Nagyapám híres szénégető volt... András szavai elakadtak, mert terepjáró dzsip közeledett. A ponyvás autó nem csökkentette a sebességét, noha bukdácsolt a göröngyös úton. A fiú kerékpárja visszahúzódott a libasorba. Elérték a régi házakat, már csak egy-kettőt fedett zsindely. Palatetők alatt széles, nagyablakos — de jellegtelen! — új házak feszítettek. A porfelhő oszlása után András megint a népművelőlány mellé sorolt. A két kormány majdnem összeért — Kezdetben apám is szénégető volt, csak nagyapám öngyilkossága után települtünk be Felpárra. Én tovább költözöm még, a városba! Ahonnan te jöttél... Anna előbb fejtegetni akarta, hogy a városi élet semmivel sem csodálatosabb, aztán azt kérdezte meg inkább, hogy a nagyapja miért lett öngyilkos. — Nem sokat kötöttek az orromra. .Titok minden, csupán a legendát ismerem. — A legendát? — Anna legendák nélkül nőtt fel. — Annyi biztos, hogy késő ősz lehetett, az öreget vastag, már rohadó avarban találták meg. A hegyekben, a kihűlt boksák mellett. A vékony kötél elpattant vagy elvágta valaki... Nagyapám mindig kora tavasszal felköltözött, a faluba csak ritkán ereszkedett le szalonnáért, hagymáért, pedig a boksákat elég volt kéthetenként megrakni. A családból nagyanyám fel-feljárt hozzá, előre megbeszélt napokon, apám csak akkor szaladt fel, ha az öreg kifogyott a kenyérből. Egyébre vagy másra aligha tartott igényt, nem szerette, ha feleslegesen zavarták, egyébként rejtegetett valamilyen puskát, azzal lőtt magának vadat. Állítólag csuda nagy vadász volt. — Nem irigyelted ? — Nem jutott eszembe. Nem vágyom a kékesdéri hegyek közé. Az öreg erős galy- lyakból tákolt kunyhóban aludt. Egyedül. Egy-egy boksában tizenhárom napig izzott az elfojtott tűz. Addig aligha hagyhatta el őrhelyét. Ott gubbasztott évtizedeken át. Fent a hegyekben. Télen nyugtalanul szorongott a falusi házban, a kocsmába sem járt el iszogatni a szénégetőkkel, őszutón is csak a csípősebb fagyok űzték haza. Apám szerint akkor volt boldog, csak akkor, ha mileszagot érzett. Pedig ez keserű, büdös, mérges illat; az égő keményfa termeli. A szomszédunk egyszer azt kotyogta,
