Észak-Magyarország, 1980. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-01 / 127. szám

1980. június 1., vasárnap ÉSZAK- MAGYARORSZÁG 7 Herceg Árpád: A címzett (Száz év.) Alacsonyan száll a varjú, szájában li­kas dió; ezt a képet őrzi leggörcsösebben az emléke­det abból a korból... Igen. Azóta száz év, egészen pon­tosan száz év múlott el, így öregedtünk ezer évet — mondja a gyermek, és azt hiszi, megmászhatatlanná nőttek a fák. Pedig mi tö­pörödtünk, mi zsugorod- ! tunk — magunkká? — eb­ben az eszeveszett közelí­tésben: embertől embe­! rig. Letaposva a nyíratlan réteket, a fésületlen bokro­kat; százados tűzfalakról, mint fecskefészket, leverve a Mária-képet is. Ficánkol­tunk a nyakasság betöret- len csikaján, mintha csak rabló-pandúrt játszanánk... A kertet, ahol a virágok naponta újra nyíltak, és mindig napnyugtával her­vadtak el, a legigazabb ker­tet is fölszántottuk. Csak­hogy mit vetettünk belé, miféle átkot? Csalánt. De kinőtt, és nem szerettük. Orgonát is. Amikor muzsi­kált volna a virág, nem sze­rettük. Búzát Árpát. Kuko­ricát. És eljő a megművelés ideje is: nem voltunk már a kapások között Emlék­szel? * (Emlékszel?) „Nyár volt de mindnyájan fáztunk, hát begyújtottunk a mesekály­hába ..." Ott kuporgott torkunkban a sírás, és nem tudtuk akkor, magunkat sajnáljuk-e jobban, vagy a költőt? Három napja olvas­tuk már a verseket; elvo­nult előttünk egy halálos ítélet, az iszonyatos ember­áldozat. .. és már olyan tiszták vol­tunk, olyan őszinték, és any- nyira egy volt a gondolatunk is, hogy mindketten tud-' tűk, csak hazugság segíthet mirajtunk... ismeretlen mondtam is, hát én elme gyek, be a városba, hozol gitárhúrt és cigarettát, me; ami kell... mire te fölnéztél az égre és csak annyit feleltél, esi lesz, aztán vigyázz magad­ra, nincsen egy rendes ka­bátod. .. * (Van már kabátom is.. Asszonyom veszekszik gyermekem játszani akai velem. A házmester meg­les a lépcsőházban — nen fizettem a lakbért. A postás újabban elkerül. Sámsor fodrászhoz jár mostanában A közvélemény a múltkoi egy csosza pálinkától el­vesztő a fejét. Lövöldözés nem volt. A Fórumon le- csöndesedték a kedélyek Megint sokat gondolkodón: magamról, és már kévéséi olvasok. Asztalomon a le­vél is kéthetes: „Anyánk ál­lamköltségen üdül. Hál megérte. . pánk jól van kü­lönben. Fájós derékkal is dolgozik. Elhagyott a meggy Segíthetnél a ház körül.’ Igaz is, írtam már, hogy három éve nős vagyok? * (Nős vagyok.) Hidd cl, csak tél ez. Nem több. A hozzátartozó hóval. Hidegé­vel. Csak megállt a kéz. A gondolat — leült picit. Csak jól vagyok. Most aggódja­tok. .. Látod, élek azért. Bálna­vadász, fókavadász tér haza így: faggyúszag, zsírszag leng körülöttem, de elve- szejtő szél üzenetét hordo­zom tenyeremben... És né- hanap még álmodozom; só­ízű szám tengereket csókol ajakadra, fiúkat nemzek neked is, kik elhagynak, mielőtt még kitisztulna lel- kedben az égbolt... Látod, még most is meg­kísért a muzsikás nyár. Bácsi... A villamos ülésén háron év körüli gyerek térdel Kifelé bámul az ablakot Autóbusz áll be a villa mos mellé, s a gyerek han gosan kiabálni kezd a busz vezetőnek: „Bácsi, bácsi! A vezető a forgalmat fi gyeli. A gyerek hangji egyre türelmetlenebb: „Bá esi. bácsi!” És a kedves hang, a gyér meki szó odagurult az autó buszvezető ablakához, ép pen oda. A két- tekintet ta lálkozott, a felnőtt, komol; arcú férfi egyszer csak el mosolyodott. Kezével visz szaintett a gyereknek, ak most már boldogan nyug tázta: „Észre vett a bácsi. A lámpa zöldre váltott é a lomha járású csuklós el indult. Amikor lehagyot bennünket, még egyszer in tettek egymásnak. „Szia bácsi...” Csak néhány .pillanat vol az egész, de az utasok ígj is érezték; itt járt a sze. retet a villamoson és vé­gigsimított mundenkit. (takács) Csohóny Kálmán emlékeié Lenkey Zoltán rajra Az utca két oldalán Azt hittük először, vala­mi fordított munka kezdő­dik a miskolci Tanácsköz­társaság lakótelep építke­zésénél. amely most a Ván­dor Sándor utca szanált házainak helyén folytató­dik. A gazos, gidres-gödrös területen a napokban meg­jelentek a munkások és ne­kiláttak ideiglenes munka­helyük kiépítéséhez, egyút­tal az itteni építkezés elő­készítéséhez. Kis lemezházikó, apró szerszámos raktár és vala­mivel nagyobb, gépek táro­lására szolgáló, bekerített rész került az egykori te­lepülés szélére. A házikó — amely jó néhány hóna­pig egyúttal otthont is je­lent a benne levőknek — falán ÉÁÉV felirat jelzi a dolgozók munkahelyét. S hogy miért gondoltak «az utca másik oldalán már régóta átadott lakások tu­lajdonosai fordított munká­ra? Rögtön kiderül. Az tör­tént ugyanis, hogy egy szép napon a Thunkásolc beton­gyűrűket és -oszlopokat he­lyeztek az ideiglenes épít­mény elé. majd feltöltötték földdel és különféle virá­gokat ültettek bele. Ebből a naiv szemlélő azt hihet­te: a lakótelep építése par­kosítással kezdődik. Csakhamar kiderült azon­ban: korántsem hányaveli szervezetlenségről van szó. A mini virágoskertet az ott dolgozók maguknak készí­tették. Ezzel némileg sike­rült ellensúlyozni az építési területtel járó kietlenséget, barátságtalan környezetet. T-~~f Tulajdonképpen apróság- í nak tűnik az esel. mégis el- I gondolkodtató. Hiszen az j új városrészek, települések í környezetét szervezett for- j; mában csinosítják az arra [ illetékesek. A lakók készen ! kapják a virágokkal, fák- : kai díszített parkokat, még- ‘ sem vigyáznak rá. Így van ■ ez a már említett utca má- ' sík oldalán is. ahol szeme- | tes n játszótél a házak kő- j- zötti park. Nem ártana | időnként áttekinteni az út S másik oldalára is. ahol iga- ; zán követésre méltó példát j mutatnak az épít*" '-á-1 sok. (monos) I merültem rossz úszóként, törzskönyvezett , vezetőként. Megbeszélés, kávézás, konya­kozás, szolgálati kocsi, információértéke­lés, termékszerkezet-váltogatás, önjáró át­szervezések között telt. az élelem. Elpá­rolgott alólam az effektiv munka, valahol messze alattam felesleges munkaerők tö­mege harapta el előlem. Zavarodottsá­gomban egyre többet ittam, képtelensé­gekre ragadtattam magam. Környezetem mintha észre sem vette volna, mindent túrt és mindenben segítségemre volt. Egy óra öt perc telt el, öt perccel több, mint amit erre a részre szántam. Most szigorúan vehetem a tervemet: magamnak számolok el. Lássuk & másik oldalt. Vezető beosztásommal jelentkezett és ha­talmasodott el a kór rajtam. Azelőtt soha semmiféle türelmetlenség nem emésztett, nem csináltam időbeosztást, jegyzetet vagy bármiféle dokumentációt napjaimról, he­teimről. Mindig tudtam, mit akarok, a ke­mény munka úgy megterhelt, hogy semmi másra nem maradt időm, csak néha-néha egy lezárt, teljesített szakasz fölötti magá­nos örömre, amit megduplázott a követ­kező feladat izgalma. Egészségesnek vélt remegéssel vártam, hogy elkészüljön egy tervem, megvalósítsák, alakot vegyen fel egy beruházás, bebizonyosodjék jó elkép­zelésem, egy gépsor vagy termelőegység próbaüzemelése igazolja: nemhiába tanul­tam, a tervezőasztaltól is előre látom, és hibátlanul számítom ki a lehetőségeket. Tölös izgatottság csak az örökké ismétlődő trehányság újra- és újráátélten támadt bennem, küzdöttem ellene hiába, s a né- ' hány kiverekedett fegyelmi eljárást sike­reim közé irtain. Nem zavart, hogy nem szeretnek. Apámat sem szerették, mert következetes volt, fegyelmezett, s mert az eredmények inkább irigyeket szülnek, mint elismerést. A kór akkor jelentkezett — térek visz- sza újra —, amikor lépésről lépésre kivet­ték kezemből a munkát, mindenféle fö­lösleges szervek és bizottságok ellenőriz­ték eleinte egyedül koncipiált, majd cso­portom, osztályom, főosztályom által be­nyújtott beruházások kivitelezését, mikor annyifelé osztották az egyértelmű és egy­séges munkát, hogy az isten sem igazodott ki rajta, nem szólva arról, hogy felelőse, gazdája sem lett. Ebben a bábelben egye­dül maradtam egy mihaszna íróasztal gyarapodó telefonjaival. Szinte észrevétlenül másztak mind dí­szesebb naptáramra a betűpoloskák. Ürülő asztalomról a rézsút álló lapra zsúfolódtak át az időpontok, témák és nevek. A fedő­akciók között mind türelmetlenebbül pró­báltam agyonütni az időt. Firkálni kezd­tem a naptárba, s mikor betelt, a legbor­zasztóbbra fanyalodtam: telefonálgatni kezdtem ok nélkül. Közben megnősültem, két gyerekünk született, lakást cseréltünk kétszer, kocsit kétszer, berendezkedtünk többször. Minden a naptáramba került egyre görcsösebb, sietősebb írással. Emésztő idegességgel vártam egy vidéki utat, egy objektum felavatását, válaszokat bármely szervtől, a bejelentett kihallgatás­ra várókat, a szolgálati utakat, a külföldi utakat — mindent, aminek nem volt je­lentősége, hiszen úgyis elintéződött volna, ha nem ma, hát holnap vagy jövőre. Azt hiszem, a pontosság iszonyú rém­uralmát alakítottam ki az intézetben. Be­osztottaim féltek tőlem, számtalan ember életét keserítettem meg lehetetlent köve­telve tőlük. Hiába próbáltak megbuktatni, odafenn jó hírem volt — nem vették szám­ba, hogy bizonyossógőrületemmel sem érek el többet, mintha hasonulnék környeze­temhez. Ugyanezzel az eszelős bizonyosságvággyal űztem feleségemet kiszámított órájában a szülőszobába, vártam a gyerekek első talp- raállását, első szót kényszerítettem ki be­lőlük, bölcsődei és óvodai követelménye­ket, pontos bilizést, étkezést, alvást, indu­lást és érkezést. Vártam, hogy eljöjjön a pillanat, amikor feleségem szigorú éle­tünkbe fáradva először megcsal, letagad­ja, én vallomásra kényszerítem, mert szá­moltam ezzel (azt hiszem, én mindennel számoltam), mert bizonyosságra van szük­ségem, felszabadulásra, -hogv immár én is megcsalhatom.» Vártam a randevúra érke­ző karrierista beosztottamat, az ágybame- nés előtt megrökönyödését, ahogy közlöm vele: ezután még szigorúbban ítélem meg a munkáját, és keservét, amiért az ágy széléről már nincs visszaút. Az óramuta­tóra meredve vártam a barátaimat, és el­küldtem őket, ha tíz percnél többet késtek. Így vártam a napfelkeltét és a napnyug­tát. az egyre ritkábban beköszöntő ta­vaszt és a nyarat, a híreket, a jóslatokat és hamis ígéreteket. Ugyanígy vártam az orvosok biztatását, hogy' megmentik csont­tá aszott anyámat, s mikor tovább rom­lott az állapota, vártam a haló’át. hogv ne szenvedien a szörnvű bizonytalanságtól amitől én szenvedtem. A várakozások poklában i(Torgvóstász­hoz fordultam. Nyuglatót irt fel. látszott, hogy nem érti a szakmáiét. Feleségem pcv elkeseredett percében elárulta, hogy nszi- chiátert keresett. Megértettem szűkölő fé­lelmét — én is békéért fohászkodtam már. A tojásfejű. behízolgő modorú tudor né­hány beszélgetés után óév vélte: apa­komplexusom van. a fe!=öhhsée hiánvátó' szenvedek, s azt javallta: keressek vala­mit, aminek alárendelem magam: apasze- repet betöltő személyt, hatalmat vagy az isteníti let. Azt hiszem, akkor még javában munkál­kodtam a megoldáson. Apámra gondolva megállapítottam, hogy ő a 32 hold megszerzése után korszerűsí­tette volna a gazdaságát, jobb eredménye­ket ért volna el egyre okosabb módszerek­kel, másokat és minket, gyermekeit is részeltetett volna munkája gyümölcséből, csak egyet nem tett volna: nem adta vol­na ki kezéből felvirágzó gazdaságát, élete értelmét, a munkát. De hát azok más idők voltai?. Egy óra ötven perce írok. Nyugalmam teljés. Kiegyensúlyozottan élek. napjaimat értelmesen töltöm ki mun­kával és örömmel. Negyvenöt éves va­gyok, intézetünkben független, teljes ér­tékű főtanácsadó. Szigorúságom a régi, mert módomban áll a legkeményebben helyreigazítani minden beruházási linke­lést. Az emberekkel nem bánok olyan szi­gorúan többé — találják meg a magúk bizonyosságát. Ellenőrző munkám befeiez- tével (kijövök a négy órából, hiszen kis- ujjamban van a szakma) sokat olvasok, örülök a napi háromszori étkezésnek, a tiltott cigarettának, a zamatos keletnémet sörnek. Ű.ira hosszúak a napok, s én min­den percet élvezek. Nagyot sétálok dél­után. elnézem a fejvesztetten rohangáló vagy céltalanul 'őgyelgő embereket, segítek feleségemnek a háztartásban, foglalkozom a gyerekekkel. A két kölyök vidám és fe­gyelmezett. Andrásból elvont szakember válhat, a kicsi a hallása miatt talán a nyelvek terén érhet el ió teljesítményt. .Otthon szigorú, de kellemes a hangulat. Feleségemnek nem engedem meg. hogy sír­jon. Kár. hogy nem tölthetek hosszabb időt a hétvégi házunkban. Jólesne a földmunka, az erdő mellett elnyugvás és ébredés, de saját érdekem, és az orvosom is úav kí­vánja, hogy naponta megkapjam a fájda­lomcsillapítót. Az orvosok ügyeskedtek, tagadni pró­báltak. és nagyon meglepődtek, mikor megmondtam nekik, hogv májrákom van. Azt hitték, nem viselem el ezt az egysze­rű tényt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents