Észak-Magyarország, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-11 / 109. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6

1980. május 11., vasárnap

Napjainkban a tárgyiasságra törekvő színészi játék, a mély gondolatiság, az intellektuális fölény, a tartózkodó fanyarság szinte kötelező művészi élménnyé vált. E stílusnak éppen úgy, mint a hajdani híres, lávázó, eget kihívó szenvedélyes színpadi ábrázolásnak, vannak igaz és hamis prófétái, sőt próféta-paródiái. A hanghordozás, a magatartás külsőségei utánozhatok, a trükkök elleshetők, de az eredetiség, a tehetség mindig is kisajátíthatatlan marad. Érdemes erre az egyszerű igazságra emlékeznünk akkor, amikor olyan művészről szólunk, mint a Kossuth-díjjal kitüntetett Mensáros László, aki az elmúlt húsz évben színpadon, filmen, a tévében és a pódiumon valóban az intellektuális színészet ab- szolutumát teremtette meg és képviseli lankadatlan következetességgel. Pályája során iskolát teremtett, de ő tehet róla, ha követői időnként modorosságokba tévednek.

Mensáros László sajátos módon nem színházi alakítással aratta első zajos sikerét. Évek óta megbízhatóan, elismerten jó színészként működött vidéken és Pesten, amikor 19ö7-ben önálló estet adott az Egyetemi Színpadon, A 20. századról címmel. Ma már operetteket is ritkák játszanak százas szériákban; Mensáros egyetlen év alatt közel kétszázszor lépett fel előadóestjével, amelynek egyik újdonsága versek, dokumentumok, prózai részletek együvé komponáitsága, a szokásos lírai fennköltség teljes hiánya volt. A színész pulpitus mögött állt, és szövegeket közölt a nézőkkel. Előadói stílusa az egyik legkitűnőbb példa arra, hogy retorikai szempontból a szenvtelen, közönyös előadásmód éppoly hatásos lehet, mint az ellenkezője. A hűvös bölcsesség, a méltósággal viselt szenvedélyek és szenvedések alakítják ki Mensáros művészi arculatát a pódiumon, a színpadon és a filmen. Különös belső tűzzel, tartalommal tud megtölteni egy hagyományos szerepkört, amelyet rezonőrnek

nevezünk. Ezek a szereplők rendszerint kí- vülállnak a cselekményen, elmélkednek, magyarázzák a drámai eseményeket. Bégen ezek a figurák nem voltak túl érdekesek. Ha Mensárost látjuk hasonló típusú, bár iskolásán nem e kategóriába sorolható szerepekben, úgy érezzük, nincs izgalmasabb mondanivaló, mint amit e .fásult-fáj- dalmas kívülállók közölnek velünk. A modern ember a történelem, az élet rezonőrje, a körülmények rejtvényfej tője, a katasztrófák szövegmagyarázója. Ezt fejezi ki szinte maradéktalanul Mensáros László intellektuális színművészete.

Sz. J.

Kirajzottak a gyerekek, ahogy néha maguk is mondják, „kifutott a délelőttös műszak a suliban”, ki-ki indult hazafelé, vonszolva a degeszre tömött táskát, tornásszatyrot. Csak egy kis mokány csapat maradt még az iskolakapuban, rövid „eligazításon”. Felcibálták piros karszalagjukat és ők is indultak. Még nem haza, hanem a lakótelepre. Dolguk van, ők a Tisztaság őrs tagjai. Előttük nagyhangú serdülő fiúk csapata ődöng: gala- csinná gyúrt villamosjegyet, égő cigarettát pöccintenek a levegőbe.

A kicsik közül a nagyobbik megbízatása fontosságát teljesen átérzi, rájuk szól. Felnőtten komoly, szi^ gorú szóval. A válasz már nem ilyen udvarias. >

— Szedjétek fel gyerekek, latom ti vágytok a parkőrök, vagy tévednék?

Itt a környéken parkőr nincs, legalábbis évek óta még nem láttam karszalagos, szeges bottal felszerelkezett tisztaságőrt. Ezek a gyerekek meg ugyancsak magukra maradtak itt ebben az egyenlőtlen vitában, amiből számukra csak egyetlen biztos pont maradt: nekik igazuk van, a nagyfiúknak nincs.

Segítséget kérő tekintetük néhány arra járóra akaszkodna, de itt valahogy mindenki siet, ismerős gyerekek egymás közti vitájának ítélik, amit látnak, hallanak. Sőt, az egyik idős, ráérős nyugdíjas odamorog: tényleg felszedhetnétek, ami itt díszeleg.

Láthatólag nem erre számítottak az ifjú tisztaságőrök és most már nincs mit tenni, maguk végzik el azt, amit mástól várták. Aztán pedig, amíg rövid útjukon szemmel kísérhettem őket, megszólítottak itt-ott egy-két szemetelő — felnőttet is.

Igaz is, ki, kit figyelmeztessen ? A legtapintatosabb szavakkal is kérheti-e az iskolásgyerek a felnőttől, hogy ne szemeteljen? A fordítottjára, ami ritkán kérés, inkább követelő parancs, sok a magunkban őrzött példa, amit bizonyára, mint helyénvalót tartjuk követendőnék.

Környezetünk tisztaságán egyre többen fáradoznak a köztisztasági vállalat dolgozóin kívül is, olyanok, akik ezt maguktól vállalják és társadalmi munkában látják el, munkaidő, vagy tanítás után, megrövidítve ezzel saját szabad idejüket, a játékot, a kikapcsolódás perceit, óráit. Tisztelet, segítség illetné őket, még akkor is, ha a piros kis karszalag mellé nem tudnak felmutatni személyi igazolványt.

Milyen sokat koptatott téma a lakótelepi életforma, amelyik korlátok közé fogja a felnövekvő gyerekek szabad, óráinak gondtalan eltöltését is. A karszalagos kis csapat láthatóan nem unatkozott, nem a csellengők, cél-.és értelem nélküli időtöltök táborát növelte. Nemcsak a szülőkön, a munkába, vagy munkából igyekvőkön, a dolguk, intéznivalójuk után sietőkön is múlik, kik érezhetik maguk mögött a megbecsülést.

Nagy József

Rózsalugassal, fenyőfákkal, díásfcsejUékkel parkosították SátoraijaújKclyen' '.(a bork.ombinát' iSfovémber 1 szocialista brigádjának tagjai az úgynevezett „ungvári pincék” közötti területeket. A frissen füvesített, gondozott sétányokkal ellátott sörnyezetben nemcsak az i tt dolgozó borászok, pince- munkások, hanem az erre járó városi lakosok is kellemesén érzik magukat.

Nem tudom, hogy szép lány volt-e fiatalkorában Kunárcsik Anna. Nem tudhatom, hisz nem ismertem, még pontosabban, nem ismerhettem. Tőle /megkérdezni viszont valahogy nemigen merem. Pedig a mai ráncok látványától nehéz a fiatalkori fényképet öszerakni. Persze, ha már elszállt nyolc évtized, úgy gondolom, ennek a jelentősége igazán csekély. AZ évelckel együtt a szépség is elszáll, akár a mesék egyszer volt, hol nem volt cselekménye. ' ■

Most viszont nyolcvan- évesen, ahogyan itt ül veilem szemben, az öregek színében, feketébe öltözve, a ráncok közül a gyermekien őszinte tekintete tűnik fel. És persze a keze! A keze, melyet hol az ölébe rak, hol az asztalon pihenteti meg, de .érzem, látom, igazi helyét nem nagyon találja. S mintha a s^élc adta nyugalom sem neki való lenne! Igaz, azt mondja, hogy jólesik a pihenés, de érzem, menne most is, így nyolcvanévesen is, tenni, végezni valamit. Tudom, találna munkát, nem lenne anélkül egyetlen perce sem. A déd- és nagyszü- leink generációjában de sok ilyen ember akad!

Ügy tartják, az ember keze sokszor a szónál beszédesebb. Azt tapasztalom, ez valóban így van. E megállapítás alól az ő keze sem kivétel. Az ujjpercei úgy görbülnek egymásba, mint egykoron a dereka, amely sokat hajlongott a földdel, a kenyérért vívott, gyakran egyenlőtlen küzdelemben. Mert eközben ezek az ujjak a kapá, a sarló, a nagykalapács nyelét' szorították. Mikor, mit. A munkáját nem mindig maga választhatja meg az ember. ’Ö legalábbis nemigen válogathatott. Sót "már annak örült, ha volt mit csinálnia. A munka egyben a kenyerét, a biztonságot is jelentette. Neki is, három kiskorú gyermekének is.

* — Sokat dolgozott? (A banálisnak tűnő kérdés, illetve a reá várt választ lénye"» az lenne, a kérdezett' önmaga munkáját miként értékeli.)

Nem dicsekszik, nem is sajnál tatja magát.

— Azt hiszem, sokat. Csináltam, amit kellett és lehetet, csináltam amit tudtam. A két kezem munkájából éltünk. Amikor harmincötben özvegyen maradtam, a három gyermekem nevelésében csak a kél kezemre számíthattam.

Járt a Károlyi grófok erdeibe fát, forgácsot rakni, nyáron napszámban kukoricát, krumplit kapálni. É,s a köves útra is, az útépítéshez.

— Szekérrel hordták oda a követ, mi meg bunkóval - törtük apróra. ' A teljesítményért fizettek. Férfinak való munka volt, de azért . csináltam. Naponta két köbmétert összetörtem, ezért három pengő járt. Az egyszerű élethez elég volt.

Egyszerű élet! Amikor később azt kérdezem tőle: mire emlékszik leginkább, azt válaszolja, a nyomorra. Az egyedüli igazi örömet számára a cseperedő gyermekei jelentették, a két lánya, s az ,egyetlen fia.

— Ügy igyekeztem mindig. hogy a gyerekek szükséget ne szenvedjenek. Arra neveltem őket, de a sa-' ját sorsunkon keresztül is azt tapasztalták, mindennek az értékét meg kell becsülni.

Azt is elárulja, fiatalkorában annyi erőt érzett magában, hogy' soha nem tudta, hol a munka vége. Igaz, akkor kellett is ez az erő nagyon, hiszen a napszám után az otthoni munka gyakran az éjszakába nyúlt.

Most beteg a szíve. Nem panaszként említi, sőt hálás a sorsnak, hogy ez a ' motor ennyit is..kibírt.',

•* — És az étvágy?

—■ Fiái’ Istennek, van. Igaz, fogam már nincsen egyetlenegy sem, azért az ínyemmel meg tudom rágni az ételt. Aludni viszont már keveset alszom. Gyakran felébredek. De hat ez is a korral jár.

— Amikor éjszaka felébred, s nem tud elaludni, mit csinál?

— Gondolkodom, Azon, ami velem,. velünk történt.

— Emlékszik még a lakodalmára?

Enyhe mosoly suhan át az arcán.

— Persze, hogy emlékszem. Igaz, mi soha nem tartottunk évfordulókat, se névnapnál, se születésnapnál, nem vólt rá mód. azért nem- felejtettem el. Ezerki- lencszázhuszonegybén volt, május tizennyolcadikán, egy meleg napsütéses napón. Kettős lagzi volt. mivel a. testvérem is akkor esküdött.

— Tudja még, mi volt az esküvői hozománya?

— Semmi. Nem volt akkor áz divat. Meg szegény is volt abban az időben mindenki.

Később azt kérdezem ■ tőle: boldog volt-e? Sokáig hallgat, nyilván érzi, az egész életét kell most néhány keresetlen mondattal summázni. A kezeit nézi, mintha abból, attól várná a Választ.

— Voltam — mondja végül is nagy sokára. — Ha az embernek vannak gyermekei, az már maga. egy nagy boldogság. S nekem voltak. Most meg van kilenc unokám 1' és tíz, dédunokám. Szóval nem mondhatom, hogy a boldogság hiányzott az életemből. Legfeljebb azt, hogy lehetett volna belőle jóval több is...

Telkibányán, az. öregek napközi otthonában találkoztam az egykori Kuhár- csik Annával. Hogy el.ne felejtsem, hivatalosan Mi- náresik Jánosnénak hívják, özvegy Minárcsik Jánosnénak. Negyvenöt éve^ hogy neve előtt ott van az özvegy szó. Mint már mond- lány most nyolcvan esztendős. Sorsúijá“—' 'bepiTlari tva úgy érzem; érdemesült arra, hogy egészségben, békében nagyon hosszú ideig éljen.

Hogy az unokák, dédunokák révén még jusson neki a boldogságból.

Hajdú Imre

__ Lecsavarta a ktintás- üveg tetejét, belemártotta a tollat az üvegbe, de a papír fölött elbizonytalanodott a keze.

„Kedves lányom” — biztosan tudta, hogy ez lesz a megszólítás, de még ennyit sem mert leírni. Levette szemüvegét, hosszan lehelte az üveget, majd köténye sarkával meglörölte. Időhúzásnak szánta a megszokott mozdulatot.

„Kedves lányom” — kezdte mégis nagy sokára. De nem tudta folytatni. Pedig esténként, lefekvéskor, még félálomban is fogalmazott és olyankor tudta folyékonyan, szívrehatóan. Eldobta a fehér lapot. Az asztalfiókból kockás papíi't vett elő, arra talán jobban kívánkozik az írás.

„Kedves lányom!” — írta le újra. Elégedetten nézte betűit, még most is kifogástalannak látta az írását. — Bizonyára azt hiszed, a leveledre válaszolok. Ugyan mit írhatnék neked és az uradnak, hiszen tíz éve nem találkoztunk. Azt írod, hogy felépült a házatok, látogassalak meg benneteket. Szerintem arra voltál kíváncsi, életben vagyunk-e. Te sem gondolod komolyan, hogy ilyen nagy útra vállalkozzam. Én a korom miatt sem ■ utazgatok már, te meg apád miatt nem jössz hozzánk. Még mindig keserű a szám íze, ha legutóbbi találkozásunk eszembe jut. Megint

szememre vetetted, hogy fiatalon dolgoznod kellett, nem taníttattunk. Szegények voltunk, fiam, nem tehettük. Miért nem lehet ezt megérteni? Rajtad kívül még milliók éltek így, és később tanultak, amikor már erre mód kínálkozott. Neked' is lett volna lehetőséged, mert amióta férjhez mentél, azt sem tudod, mi a munka..

Ledobta a tollat az asztalra. Meglepődött bátorságán, ő Annával még soha nem mert így beszélni, soha nem volt mersze megmondani, hogy nincs igaza, örül, hogy most le tudja írni mindazt, amire a személyes találkozáskor nem volt lehetősége. Mert Anna ordít vele, szóhoz sem engedi jutni. Belelovalta magát emlékeibe.

„Lánykorodban sírva jöttél haza, hogy munkahelyeden a .főnök ki akar kezdeni veled. Mit mondott erre az apád? Nem mész oda többet! Másnap ő ment el helyetted, óriási botrányt csinált, végül kiderült, egy szó sem- igaz az egészből. Amikor hazajött, kegyetlenül elvert. Te összepakoltál és kijelentetted: soha többé nem látunk. Az esküvőd előtt jöttél el újra, hogy kéred a hozományod. Hidd el, Annám, meg is kaptad volna, ha nem vagyunk szegények. Apád munka nélkül volt, én takarítani jártam.

Barsányl Vera:

Nem bosszúból tagadtuk meg tőled, amit kértél...”

Kiment a konyhába egy pohár vízért, az izgalomtól, az idegességtől kiszáradt a torka. Ugyanakkor meg is könnyebbült. Tulajdonképpen már csak azt szerelné megírni, hogy az öreg kórházban van, gyenge és elesett, talán boldog lenne, ha a lánya meglátogatná, kibékülnének. De attól is tart, az öregnek a nagy övöm végzetes lehet, vagy ismét veszekednének. Azért nem szerették ezek ketten egymást, mert egyformán makacsok, önfejűek. .

„Nem is írtam még, hogy apád beteg. Aggódom érte. Nem 'akartam ezt közölni veled, de mert fülemben cseng még utolsó mondatod/ amikor elbúcsúztam tőled az állomáson. Megkérdeztem: nem látogatnál-e meg bennünket te is egyszer. Azt felelted: addig be nem teszed a lábad hozzánk, amíg apád él. Drági kislányom, ha ettől függ, hogy találkozzunk, akkor azt kívánom, sose lássalak többé! Lehet, hogy mi már ebben az életben nem látjuk egymást. Nem attól félek, hogy hamarosan meghalok. Élhetek tíz évig, húszig, mindegy. T.e nem vagy kíváncsi ránk. Amivel vádolsz minket, azok nem bűnök. Tudod, senki sem tudhatja, mi vár még rá hátralevő életében, mire jut öregkorára. De ez nekem nem vigasz, mert isten" ne adja, drága Annám, ha veled történne valami, az is nekünk lenne rossz...”

Nem tudott tovább írni, remegett kezében a toll, szeme előtt összefolytak a betűk. Majd reggel.

Megágyazott, az öreg ágyát is megvetette, mint minden este. A papucsát is