Észak-Magyarország, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-01 / 101. szám
1980. május 1., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 ^^ Az ünnep akkor ün- ^ nép, ha egyben magánügy is: emlékek és saját érzelmek hordozója. A magánügyek és magánemlékek akkor emelkednek ünneppé, ha oly sok ember magánügye, hogy már a mennyiség minőségi változásában közüggyé, vagy Arany János kifejezésével „éltető eszmé- ' vé finomult”. Ilyenek a szív szerint átélt vallási ünnepek is, ’hiszen például a karácsony minden családnak ünnepe. Március 15. vagy április 4. nálunk mindenkinek a szabadság, illetve a végre elérkező felszabadulás magánemlékeit idézi. És éppen ez az ünnep lényege: kinek-kinek külön és mindenkinek együtt. Hogy május elseje miért pontosan május elsején van? Erről értekezést írhat a történész, idézve a hajdani itáliai — pontosabban luccai — takácssztrájkot. vagy egy későbbi angol vérengzést, amely éppen május elsején volt; idézhetné a II. Internacio- nálé határozatát a francia forradalom 100 éves évfordulóján 1889-ben, amely éppen ezekre az emlékekre hivatkozva május elsejét jelölte meg a munkásság és a munka ünnepének. Említhetnék azt is, hogy éppen ennek a munkásmozgalmi határozatnak a folytán kereken 90 évvel ezelőtt ünnepelte először a proletariátus és a vele rokonszenvező haladó emberiség világszerte is, miná- lunk is azt a hitet, amelyet egy későbbi mozgalmi induló így fogalmazott meg: „A munkásoké a jövő”. De a néprajz tudósa azt is tudja, hogy május elseje sokkal régebbi népünnep, bizonyára pogány tavaszi szertartások emlékeit folytatja. A májusfák, a május elsejei eszem- iszomok a szabadban, a majálisok mind a természet feltámadását és az emberi reményeket fejezték ki. Május elseje mérhetetlen idők óta az életöröm ünnepe. A hajdan népszerű operettsláger amely szerint Virágzó május elsején Ö kért, hogy átöleljem én ... vagy az. egykori rezesbandák. amelyek május elsejének hajnalán jókedvre ébresztették a városok és falvak lakóit; vagy a felHegedüs Géza: magánügyeim díszített májusfák a kertekben és a kis házak előtt. up”anolyan előzményei voltak a munkásság nemzetközi ünnepének, mint a hajdani luccai takácsmozgalom vagy a múlt századbeli angliai sortűz a felvonuló munkásokra. És íme most már világszerte kilencvenegyedszer tér vissza ünnepként ez a tavaszi nap. Méghozzá úgy, hogy alig-alig akadhat ember, főleg Európában, akinek egyik-másik május elseje ne volna a legszemélyesebb élménye. Az én számomra többszörösen is felejthetetlen magánügy. Akkor kezdődött. amikor hétéves kisfiúként vidéki -r- nagyváradi — gyerekkorom köréből 1919 elején egyszerre csak budapesti lakos lettem, és új iskolám tanulótársaival együtt felvonultam azon a történelmi napon: a mi Tanácsköztársaságunk feledhetetlen május elseiéjén. Azt hiszem, itt. kezdődött politikai fejlődésem ... de itt váltam egyszeriben nagvfiúvá. hiszen hazajövet eltévedtem a még ismeretlen nagyvárosban. és néniktől-bácsiktó! kérdezősködve mégis hazataláltam. Attól kezdve volt szabad ecvedül iskolába mennem, hiszen egyedül is hazataláltam. Hát ez talán nem magánügy? Ez nem magánemlék? És vajon nem érezhetem közügynek, hogy ettől kezdve hitték el a szüleim, hogy alkalmas vagvok a kíséret nélküli iskolábajárásra? Nekem a május elseje azóta is az elme érettségének az íinnene. Azután nagyon sok év múlva, már egyetemi hallgatóként és egv módos polgár- család gyermekeként elméleti meggondolások folytán beléptem a Szociáldemokrata Pártba, miközben, személyes jó barátságban voltam az illegális kommunista párt olyan, később történelmi alakokká váló főszereplőivel, mint. Sáevá- ri Endre (nadszomszédom , az egyetemen) és Rajk Laci (aki két évvel járt fölöttem, mint magyar— francia -szakos bölcsész), ök óvtak, nehogy illegális kommunista legyek, szerintük aá írói alkatú ember nem való illegális munkára, mert versei ben-prózáiban kifecsegi a titkokat. Ök beszéltek rá, hogy legyek szociáldemokrata, éppen odaillek balszárnybéli értelmiséginek. De feledhetetlen. ahogy mint már szociáldemokrata pártnapi előadó. aki különböző peremkerületi alapszerveknél beszél hol Dózsa Györgyről, hol a Martinovics-mozga- lomról, hol meg 1848-ról. fehér ingben és piros nyakkendővel felvonulok a munkások — elvtársaim! — között... És azután a legnyomasztóbb május elseje: 1945. Én a gunskircheni koncentrációs tábor poklában voltam. Tudtam, hogy otthon a hazám már szabad, tudtam, hogy otthon örömünnepet ülnek, de én még mindig a fasizmus fogságában szoronghattam, hogy másnap élek-e még? Hiszen csak május 5-én szabadultam fel. Az a vidék volt a legeslegvégsőbb nácimenedék: május ötödikén ott találkozott a szovjet és az amerikai felszabadító. Micsoda május elseje volt az! Remény és halálfélelem, a győzelem tudata és a pusztulás lehetősége, az öröm és a rémület együtt és elválaszthatatlanul. Aid ott — Mauthausenben vagy Gunskirchenben — élte át azt a május elsejét, az tudja, hogy mindig két lehetőség áll az ember és az emberiség előtt: a jó és a rossz. De hát a történelem döntött: jött a szabadság, a fasizmus összeomlott, és 9- ére vége volt a háborúnak is. És a következő május elsején — 1946-ban — már úgy hozta a történelem, hogy én a budapesti Városházán kommunista „tanácsos úr”-ként egy hivatali osztály élén vonultam fel. Közvetlen előttem ment a szűcsök és szőrmekészítők csoportja, húzván magukkal egy kocsit, amelyen egy óriási műmedve ült; énnekem pedig ez a képtelen jelszó jutott az eszembe erről: „Medvét minden dolgozónak!” És a jókedvű felvonulók, akik akkor éppen az én „beosztottjaim” v*utak, '"ölem egvütt lelkesen kiáltották ezt, a vidám ostobaságot. És hadd idézzek még két olyan május elsejét, amely a legszemélyesebb magánélményem. 1948-ban — a szabadságharc centenáriumán. amikor március tizen- . ötödikén Sátoraljaújhelyen olt mondottam ünnepi beszédet, ahol Kossuth Lajos először szólalt fel — május elsején pedagógiai múltam leggyönyörűbb emlékeként a NÉKOSZ-szal vonultam fel, amelynek „központi tanára”, vagyis amolyan pedagógiai vezetője voltam és egyszerre éltem át az egész magyar nemzeti múlt és az egész munkásmozgalom útját. múltját és reményeit. És idézve őket. a NÉKOSZ ifjait — akikből oly sok miniszter és egyéb vezető államférfi lett —. emlékezzem őrá, barátomra, harcostársamra, századunk legnagyobb pedagógiai lángelméjére és !eggyermekdeHebb ábrándozójára. Kardos Lacikára, akit a közelmúltban temettünk, és aki mellett aifckor együtt énekelve a mozgalmi és népi éneke- t két, egyszerre patetikusan és derűsen nevetve ünnepeltük a proletariátus nemzetközi ünnepét. És volt egy május elsejém, akkor az Írószövetség asztalánál . a Városligetben együtt söröztünk feleségemmel és a feledhetetlen barátokkal s Fodor Jóskával, Jankovich Ferivel, Gáspár Endrével, Hollós Korvin Lajossal, és feleségével, Tóth Esztivel (Tóth Árpád kitűnő poéta lányával). Ennek is több mint negyedszázada. Már csak én élek meg a feleségem, meg Tóth Eszter. A többiek, a nagyszerű költők, írók, műfordítók már végleg elmentek, de nekem feledhetetlen magánemlék, hogy egy május elsején együtt söröztünk a Városligetben. Május elseje: nagy nemzetközi ünnep. Énnekem: emlékek, személyes emlékek idézője. És éppen ezért olyan mélységesen ünnep. Csohóny Kálmán rajza „Szebben szeretni” A verscím és Nyerges András versének teljes mondanivalója méltó címe és bevezetője annak a kiállításnak és komplex programnak, melyet a megyei KÖJÁL egészségnevelési osztálya állított össze, s a közelmúltban országos szintű tudományos konferencián mutatott be Szegeden, nagy sikerrel. Mi ébreszti fel a gondolatot a témával kapcsolatban? A fiatalok óhatatlan, titkolt, kíváncsi gondolatai, melyre esetenként rosszul, visszahúzódást kiváltó módon kapják meg a racionális választ, érzelmet ébresztenek, érzelemmel kell tehát közeledni hozzájuk. A program sikere abban rejlik, hogy a ‘kiállítással együtt, elsősorban az érzelmekre ható irodalmi, zenei betétek hangulatot varázsolnak. gondolaléb reszt ő- ek a fiatalok helyes és helytelen életmódjáról, a szerelem, a kapcsolatok érzelmi megalapozottságáról. A.gyermekvárás felelőssége, a jövőért való aggodalom, olyan kérdései az egészség- nevelésnek, melyek fiatalok, felnőttek számára egyaránt fontosak. A programot megyénkben már számos helyen ismerik. Szegeden alkalom nyílott országos bemutatkozásra is. — Csak annyit hallottam, hogy elment a biztosítóhoz Földvárra, de egy hét múlva visszajött. Kicsit' megnyugodott, lassan, gondosan csavart egy cigarettát. i — Hát... — nagyokat pöfékelt — . szólt egy ismerősöm a biztosítótól, hogy kellene egy szervező vagy mi, szóval egy ügynök Földvárra. Duruzsolt, hogy minek söprök én utcát tanult ember létemre, a fizetésből meg a jutalékból háromszor annyi összejön, mint most, meg hogy ott is sokat kell járkálni, egészséges munka, sőt még egészségesebb, mert a söpréskor felvert port se szívom. Adtak egy kis előleget, egy kerékpárt, meg egy hónapra kifizették az albérletemet. Vagy négy napig járkáltam, kötöttem is néhány biztosítást, de gyorsan beláttam, hogy unalmas munka az. Annikor már ötvenedszer magyaráztam el a feltételeket a sok bizalmatlan falusinak, egyszer csak megkérdeztem magamtól: „Jó ez neked, Kézsmárki?” Szó nélkül visszavettek a Városgazdálkodási Intézményhez. Mégis ráfizettem a kiruccanásra: letiltották a fizetésemből az előleget, az albérletet, a bicikli árát, meg azt a nyolcszáz forintot,'amit kölcsönkértem a földvári háziasszonyomtól Megállt egy pillanatra. Talán rosszallást olvasott ki a tekintetemből, mert hirtelen megkeményedett a ,hangja. — öt napot se töltöttem az albérletben, mégis levonták a pénzt egész hónapra! A bicikliről meg senki sem mondta, hogy csak használatra adták, ncyn örökbe! A nyolcszáz forintot pedig magamtól is visszafizettem volna. Újabb cigarettát sodort, remegett a keze. — Látja, szerkesztő úr, ez az értetlenség a legrosszabb. Soha többet nem keveredem ilyen gyanús kalandba! Három évem van a nyugdíjig, azt már guggolva is, kibírom. Csak az asszony nem hagy békén. — Melyik asszony? — Az itteni háziasszonyom. A fejébe vette, hogy feleségül jön hozzám. Kilenc éve temette el az urát, most ötvenéves. Kell is nekem ilyen vénség! Utánam jött Földvárra, nem hitte el, hogy csak úgy állást változtattam, azt képzelte a maga kis tyúkeszével, hogy összeálltam valakivel. Szerencse, hogy a földvári háziasszonyom hetvenkét éves volt, és csak bottal bírt járni, különben még összehozott volna bennünket. Amikor befejeztük az ásást, és végleg elszámoltunk, Kézsmárki úr meglepő kéréssel rukkolt elő. — Szinte mindennap olvasom a szerkesztő úr lapját... Olyan sokféle emberről írnak benne, egyszer rólam is kar.ya- ríthatnának valamit. Elnevettem magam. — Ilyen hiú lelt, Kézsmárki úr? Szó nélkül otthagyott, éppen csak a kalapja karimájához érintette az ujját. Hosszú ideig nem találkoztunk, azután május vége felé egyszer meglátott az utcán. — Szerkesztő úr! Visszafordultam, a vállára vetette a seprőjét, és odaszaladt hozzám. — Már éppen fel akartam menni a hivatalába, hogy megmondjam, nem kell cikket írni rólam az újságba. — Kézsmárki úr — kezdtem bűntudatosan —, nem akartam megsérteni __ — Nincs harag, én azt már elfelejtettem. Különben sem volna jó. ha a megyei lap írna rólam, amikor a Népszabadságban mór megjelent a kénem. Megértheti, szerkesztő úr, hogy most már* nem adhatom alább... — Várta, hogv szólok valamit, de nem találtam szavakat. — Szerencséje, hogy véletlenül éppen nálam van az a szám — folytatta, azután a csíkos mellény alól előhúzott egy szakadozott szélű újságot. Óvatosan széthajtotta, és az egyik képre bökött. — Hat ez az. Fújt a szél. lebegtette a lapot, csak néhány szót tudtam elolvasni a kép szövegéből............ ünnepélyesen ... a vidék első közúti gyalogos-aluljáróját ..” Közelebb hajoltam, Kézsmárki úr nézett rám a képről, széles mosollyal, a nyírfaseprőre támaszkodva. ■összehajtotta az újságot, és eltűntette a mellénye alá. Álltunk még egy darabig, azután Kézsmárki úr kezet nyújtott. — No, isten áldja! Nincs harag, ugye? Ha lesz hozzá egészségem, felásom a szerkesztő úr kertjét az ősszel. Lelépett a járdáról, egy Volga csikorogva fékezett, Kézsmárki úr szemrehányóan megcsóválta a fejét. __
