Észak-Magyarország, 1980. február (36. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-18 / 40. szám

1980. február 17« vasárnap

6§£AK*MAűVAkOkíZAG 7

m m

Önarckép

Corint Lovis rojia

Erősek vagyunk (?)

Néhány hete csak, hogy Miskolcon egy lebontott ház helyén úgy-ahogy rendbehozták a talajt. Egyik végébe kis virágágyást csináltak, a lapályt felhintették zúzott kővel, a terület két végére meg lánckorlátokat szereltek. Alig száradt meg a festék a lánckorlát oszlopain, meg magukon a láncokon, megjelentek az erős emberek, akik a vastag láncokat — ki tudja, miért — letépték. Valamikor a cirkuszokban kínáltak öt, meg tíz pengőket azoknak, akik az erőművészt utánozva szétfeszítettek hasonló vasláncokat. Most meg az emberek minden különösebb dicsőségre vágyás nélkül, szigorú névtelenségbe burkolózva tépdesik, mondhatni: „társadalmi munkában” használják ki az erejüket. Bezzeg, ha a munkahelyen kellene valami hasonló fizikai erőkifejtés! Akkor lenne csak nagy szaladgálás a szakszervezethez, meg a munkavédelmishez, meg az úristenhez! De hát, úgy tűnik, nagyon erősek vagyunk

Ez jutott eszembe, amikor nemrégiben azokban az új, lengyel gyártmányú vasúti kocsikban utaztam, amiket annyira megdicsértem, meg utastársaim jóindulatába ajánlottam, amikor megkezdték életüket a hazai sínpályákon. Nos, ezekben a szép új kocsikban például a csomagtartók lemezrácsai is arról tanúskodnak, hogy utazott már a fülkében néhány erős ember, aki vagy puszta kézzel, vagy egyéb módon a rács egyes darabjait — pedig három milliméteres lapokról van szó! — úgy hajlíthatta egymáshoz. hogy egyik helyen szorosan egymás mellé kerültek a megcsúfitott lapocskák, máshol meg akkora rés keletkezett, hogy az útra hozott borospalack iS az utas fejére potyog.

Nem ritka látvány a dögnehéz, műkő virágtartó a járda közepén. Esküszöm, nem a kertészeti vállalat emberei tették oda, hanem az éjszakai, hajnali erősek. Pedig, ha erősek vagyunk, erőnket lenne hely levezetni valahol máshol is ...

<t»>

Éppen csak szemlélődtem az antikváriumban. Néha leemeltem a polcokról egy- egy könyvet, és unottan nézegettem, pörgettem az oldalakat. Igazában véve nem találtam egyetlen kedvemre való kötetet sem. Szándékom szerint, nem jöttem be mondjuk az Állatok társas viselkedéséért, vagy a Korona elrablásáért. Persze, időközben magamhoz öleltem volna néhány színes kiadványt, amelyek földünk csodálatos tájaira kalauzolnak, megismertetvén a népek örömeivel, gondjaival, s arra gondoltam, hogy nekem csupán filléres gondjaim vannak...

Az Időszerű gazdasági kérdéseket böngésztem, amikor lebillent a vállam, valaki szinte teljes súlyával rámnehezedett.

— Én tudom, hogy magának mire van szüksége — suttogta a viharkabátos öregúr. Erélyes mozdulattal belémkarolt, s húzott kifelé.

— Igazán lekötelezne, ha ...

— Megmondom, de nem itt! Majd az utcán, mert ezek itt már menthetetlenek!

Őszinte örömmel gondoltam arra. hogy nem tartozom a kilátástalan életűek közé, s ezt a felismerést ennek az embernek köszönhetem. Az öregúr szivarra gyújtott, s csendesen csak ennyit mondott:

— Mese...

— Hogy tetszett mondani?

— Az emberiség egyetlen megtartó ereje: a mese. Ebben a világban, amikor válságba kerültek a legelemibb emberi kapcsolatok, a legőszintébb érzelmeket is szégyellnünk kell, amikor atomtöltetű madarak köröznek fölöttünk, egyszóval a mindennapi rettenetben csak a mese segíthet rajtunk.

— Állok rendelkezésére ... természetesen azonnal legyőzöm a Hétfejü Sárkányt!

— Ráér ... különben is, aki sárkánnyal viaskodik, vigyázzon, nehogy maga is sárkánnyá váljon. Ezt mondom mindig: a természetes arányérzék, ami a mesékben oly csodálatosan mutatkozik meg. Az ember sajnos, elvesztette állati mivoltának legnagyszerűbb képességeit: a látást, hallást, tapintású no. és a szaglást, satöbbi. így aztán aránytalanná, zavarodottá vált a világ.

— így vagyok ezzel magam is. A

— Nézze, a világot három dolog mozgatja: elsőként a szexualitás, aztán a gátlástalan önzés és gúny a le- győzöttön, valamint mindezek kifejezője a pénz. Sajnos, lassan a mese világa sem mentes ettől, hiszen nem szabadna megengednünk, hogy gyermeki lelkünk legcsodálatosabb gyémántjait, a meséket pénzért árusítsák.

Ekkor széttárta viharkabátját. Hatalmas zsebekben könyvek lapultak. Óvatosan kihúzott egy kötetet, s nyújtotta felém.

— Tessék, ez a magáé — mondta, s külöhös fény villant szemében. — Olvassa egészséggel, frissüljön föl tőle az élete.

Nem titkolt meghutódott- sággal vettem kezembe a könyvet. Alig tudtam megszólalni. Aztán a világban röpködő rossz szellem azt súgta, hogy nem fogadhatom el ingyen. Elökotortam zsebemből egy gyűrött húszast ...

— Ó. hát hiába beszéltem magának is. Nincs mit tenni, ilyen nehéz az én küldetésem... — sóhajtotta.

— Ne haragudjon rám. Én csak valamiféleképpen szeretném megköszönni, hogy rávilágított az igazsági a. s az önzetlen szeretet — mint tudjuk — elnyeri jutalmát. Hiszen ez áll a mesékben is! És ön. aki hisz, és hirdetője, most elpártolna...

— önben jó talajra hullott a mag —ragyogott föl az arca. — Talán, ha azt a gázöngyújtót megkaphatnám, amivel az imént tüzet méltóztatott adni nekem ... ugye semmiség egy (ele királysághoz képest... a királylányhoz pedig már úgyis öreg vagyok. Legyen a magáé. Maga dalia!

— Még be sem mutatkoztam ... — kezdtem.

— Babszem Jankó, író vagyok, kérem — mondta, s azzal elviharzott az öngyújtómmal. Én pedig ott álltam az antikvárium sarkán, s gyönyörűséggel telt meg a lelkem, hogy hiába az írók azok emberbarátok és nem üzletemberek.

— Magát is rászedte? — hajolt ki nevetve az ajtón az egyik eladó. Legszívesebben ráförmedtem volna, hogy ne sértegesse homályos célzásokkal újdonsült barátomat.

— Könyvkötő a szerencsétlen, de nincs már egyetlen szerszáma sem, még esze sincs, mert mindent elivott. Csak arra van esze, hogy a rendes embereket becsapja. Látta már a könyv belsejét?

Nem egészen jó lelkiismerettel hajtottam föl a borítót, aztán összerezzenve pörgettem az üres lapokat. Az első oldalon ez állt: Babszem Jankó: Mese a balekokról.

Karóéi Imre '

Miskolcról A Fáklya 1980. évi harmadik számában megemlékezik V. I. Lenin születésének száztizedik évfordulójáról. Az Októberi Forradalomról elnevezett moszkvai zeneiskolát, a Szovjet—Magyar Baráti Társaság tagját mutatja be egy riport.

Képes riport ismertet meg a Száján—Susenszkaja Vízerőmű, a zejai vízerőmű, a BAM és más hatalmas létesítmények kiemelkedő szerepével, az energetikai fejlesztés távlataival, az energiaprobléma megoldásával. Az Őszét ASZSZK-ba vezet el egy másik írás, amely útijegy-.

a Fáklyában

zetben mutatja be a hegyvidéki tájaival és új sikereivel, gazdasági eredményeivel büszkélkedő távol: földet.

Az APN fotóriporterének magyar városokban, Budapesten, Győrben, Miskolcor készített felvételeit összeállításban közli a lap. A: orosz észak építészeti kuk túrájának remekeit mutatják be azok a színes felvé telek, amelyeknek főszereplője Kizsi, ez a sajátos múzeumfalu. A hozzá tartozó írás elmeséli, milyer nagy élmény az itt járt turisták számára a nen mindennapi találkozás.

Inkább alacsony,

• mint középmagas, dús gesztenyebarna hajú, szép arcú, kék szemű lány Megyeri Katalin. Halk szavú és udvarias. El tudnám képzelni fodrásznak, manikűrösnek, esetleg eladónak egy illal- szerboltban, de nem itt, a hatalmas villamos mozdonyok között. Katalin ugyanis műszerész a MÁV Miskolci Igazgatóság Vontatási Főnöksége karbantartó műhelyében.

— A bátyám tehet mindenről — nevet jóízűen. — A 7 ő példáját követtem. Miskolcon, a Bláthy Ottó Vili amosi oari Szakközépiskolába járt. s olyan érdekesen mesélt a tanulmányairól, hogy kedvet kaptam a villamossághoz. Később ietette a mozdonyvezető tanfolyamok és ismét csak beoltott szakmája szeretőiével. Igaz, mindig érdekeltek a gépek, a vasút, hiszen Szerencsen a fűtőit '"zul; szemben éltem le eddigi életem, húsz és fél esztendejét. Az apánk is vonatkísérő volt harmincöt évig.

— A jelenlegi munkája azonban kissé távoli a mozdonyvezetőstül.

— Sajnos — ért egyet a megállapításommal. — Mi. nők nem lehetünk mozdonyvezetők. Ide még nem ért el az egyenjogúság. De hogy folytassam az életemet. 1977. szeptember 13- án jelentkeztem felvételre » vontatási főnökségen.

Megyeri Katalin: „Mindig érdekeltek a gépek, a vasút.”

Csodálkoztak is. mert érettségivel rendelkező erősáramú villanyszerelő nőt még soha sem vettek fel ide. Beteltek a karbantartó műhelybe, illetve fél évre az irodába. Hangzatos vplt’ a beosztásom, segédműve- zető voltam, de nekem nem tetszett a papírmunka. A pénzt is keveselltem. Szóltam. szeretnék mást csinálni. Erre átirányítottak a műszerészbrigádba.

— Ott aztán bizonyára vastagabb fizetéskor a boríték.

— Igen. bár nem vagyok a pénz rabja. Arra a pénzre .azonban igen is igényi tartok, amiért megdolgozok. Egyébként 13 forint 10 Ciliéi az órabérem.

— És valóban megdolgozik ezért a bérért?

— Nézzen rám — mutat kék munkaruhájára —. így járok. A villanymozdo- nyokra nekem is éppen úgy fel kel! másznom, mint a lérfikollégáknak. Általában kilométerórákat hitelesítek, reléket, műszereket javítok. Nem valami jó nálunk az alkatrészellátás, ezért felújítjuk és ismét beépítjük a régieket. Vassal és olajjal dolgozom. Van úgy. hogy meg kell lazítanom egy csavart, s az erőlködéstől már céklapiros a fejem, amikor segít valamelyik liű. De félre ne értse, nem panaszkodom.

— Magával, mint nővel, bizonyára elnézőbb a csoport,- és művezetője.

— Ne. gondolja! — emeli fel a hangját. — Ellenkezőleg. Ha nincs valamilyen felújított alkatrész, mindjárt hozzám jönnek. Ma reggel is olyasmiért toltak le. amit mások nem csináltak meg. Természetesen nem hagytam magam, vitatkoztunk.

— Mintha csalódott lenne, mintha nem ilyennek képzelte volna el a nagybetűs életet.

— Azt már az iskolapadban is tudtam, hogy az életben vannak és lesznek nehézségek. Nem vagyok mimdzalé’nk sem. Az igaz- ság'aiaosngcnl azonban nem tudok békét kötni. Kicsit egyedül w érzem magam a sok férfi között, nincs nő társam, akivel megbeszélhetném a mindennapi gondoka i.

— A barátnője mivel foglalkozik ?

— Postán adminisztrátor. Kölcsönösen nem értünk egymás szakmájához, s nem érdeklődünk egymás munkája iránt. Akkor inkább már az apámmal és a bátyámmal vitatom meg a problémáimat, kérek tanácsot.

— Mit csinál szabad .idejében?

— Mire délután hazavonatozom. fél öt van. Télen kora este. Ritkán moziba járok. A legfőbb szórakozás' a televízió nézése jelenti -vámomra. Szeretek olvasni is. de megvallom, nem vagyok könyvmoiy. Ileegel fél ötkoi csörög az ó: a

— Mi a véleménye a sala; szakmámról''

— Menő szakma — Iiáknak. Lányoknak is rangot adhat: például az Orionban. A vasútnál viszont inas a munka. Az óimat lehelellensée kimosni a körűm alól. Voll rá eset. amikor leplezetlenül kinevettek. amiért műszerészként dolgozom. Nvolc ál!"'inosa van az illetőnek, kézbesítő az egyik gyárban. az enyémhez képest kéthar- madnvi fizetésért. De kifesd a körmét, a száját, a szempillá.iát. a szeme alatt, s olyan „szerelésben” indul széthordani a postát mintha bálba készülne. Akkor bántott, amiért lenéztek engem, a fizikai melóst, de me már nem érdekel az effajta fellengzőssés.

— Őszintén. Katalin: a vasúttól megy majd nyugdíjba?

— Igen. A vasúttól akarok majd nyugdíjba vonulni.

lvoluj László Fotó: Laczó József