Észak-Magyarország, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-02 / 282. szám

1979. december 2., vasárnap

ÉSZAK- MAGYARORSZÄG 7

Mintegy 200 tagja van Mezőkövesden a városi bélyeggyűjtő körnek, amely 20 évvel ezelőtt alakult meg. A közelmúltban megrendezett taggyűlésen Reményi Gyula titkár méltatta matyóváros filatelistáinak két évtizedes történetét. Jó kapcsolatot alakítottak ki a helyi gimnáziummal és négy általános iskolával, az utánpótlás biztosított. Törekvésüket segíti az északmagyarországi területi iroda is. A MABÉOSZ elnökségétől hárman megkapták a szövetség kitüntető jelvényét. Napjainkban kiállítást rendeztek. A városi és járási könyvtártól sok segítséget kapnak. Rendszeresen megtartják a taggyűlést, amelyen mindig részletesen beszámolnak a végzett munkáról.

A népfront védnökségével

Fiiajzi nevet pitét tortán

Ä földrajzi neveknek, az élő elnevezéseknek napjainkban nem egy tudományág látja hasznát. Történelmi eseményeket, emberi szokásokat őriznek, utalnak egy-egy tájegység gazdálkodási módjára, a termelés változására. A földrajzi nevek gyűjtése értékes közművelődési tevékenység, hazánkban már mozgalommá lett.

Borsodban 1977-ben kezdődött a tervszerű munka, amelynek védnökségéi, a Hazafias Népfront vállalta. A hasznos tevékenységben a honismereti mozgalom számos aktívája is részt vesz. A megyei tanács művelődésügyi osztálya 1980-ig elkészítette a szervezés, .az irányítás programját; a földrajzi nevek gyűjtői között ott találjuk a pedagógusokat, népfrontaktívákat, könyvtárosokat, termelőszövetkezeti tagokat.

A Hazafias Népfront Borisod megyei Elnöksége a legutóbbi ülésén számba

vette az eddig elért eredményeket, s meghatározta a további teendőket.

A földrajzi nevek gyűjtése befejeződött a sátoraljaújhelyi és az ózdi járásban; az előbbi tájegység névanyagának helyszíni ellenőrzése a végéhez közeledik, s hamarosan elkészül a kiadás számára a kézirat. Az első kötet gondozását a Magyar Nyelvtudományi Társaság vállalta. A mezőkövesdi és a mezőcsáti járásban várhatóan ebben az évben elkészülnek a gyűjtőmunkával; a szerencsi és az encsi járásban pedig a jövő óv első negyedében ér

véget a gyűjtés. A tervek szerint 1980 decemberéig összegyűjtik a miskolci és az edelényi járás, valamint a megyeszékhely földrajzi neveit is.

A Hazafias Népfront megyei Bizottsága valameny- nyi népfrontbizottság közreműködését kérte a gyűjtőmunka helyi ösztönzésében, segítésében. Mezőcsá- too és Encsen a járási honismereti-helytörténeti társadalmi bizottságok fejtettek ki értékes munkát; e két tájegységen kívül a mezőkövesdi, a szerencsi és as ede'ényi járási hivatalok nyújtottak jelentős támogatást. Nem kevésbé volt hasznos a honismereti szakkörök tevékenysége és a városi, járási könyvtárak segítsége.

Hagyományőrző a Tokaj- Hegyaljai Állami Gazdaság gyakorlata: a dűlők nevét táblán kiírva jelzik. Jó lenne, ha a példát valamennyi mezőgazdasági termelőszövetkezet, üzem követné, legfőképp az idegenforgalmi területeken. A Borsodban eddig összegyűjtött gazdag földrajzi névanyag meghozta a munka gyümölcsét, a vállalkozás további folytatása még »ok lehetőséget nejt magában.

biztatót mondani neki, vagy valami vicces vidámságot, hogy földerüljön, de hát ón is csak porolni, meg duhog- ni tudtam, mint az öreg, s nem jutott eszembe semmi,

— Mit bújsz ide? — hüp- ' pögte, göbös ujjaival hajam

közé túrva. — Mit figyelsz te mindig? Kúrálsz örökké, / te kopasznyakú!

/, — Nagyi, én megvédelelc •— öleltem át.

— Kitől? Kitől akarsz megvédeni, mondd?

— Hát tőle, — böktem hátra.

— Nem bánt ő engem — emelte föl fejét.

— Dehogynem. Idehurcol minden vacakot.

— Biztosan kell neki.

— Kell a fenét. Nem csinál vele semmit.

— Na menj csak, segíts neki — tolt kifelé.

— Nem — nyomakodtam vissza.

— De, menj csak.

— Hogy fejbe csapjon?

— Na, menj már! —pirított rám.

Rossz kedvvel mentem ki. Az öreg még mindig ott állt, kezében a kerítéssel. Ügy szorongatta, mint aki sosem akarja elengedni. Állt és nézett. Rám bámult.

Sapkáját tartotta, hogy fejbe verjen.

— Üssön, ne üssön, ha akar!

Megemelte kezét, összébb húztam magam. Szemeimet behunyva, njeglapulva vártam az ütést. De nem ütött. Fejembe nyomta a sapkát, aztán megbokszolt.

— Na, segíts.

Alig mertem kinyitni a szememet. Egészen lehúztam a sapkát, onnan hunyorogtam rá.

— Talán a fal mellé kéne tenni — nyögtem halkan.

— Talán oda. Aztán majd kerítünk vele.

— Mit, evvel az ócskával?

— A halált. Bekerítjük, hogy ki ne jöjjön.

— Kibújik az a résen, meg át is ugorja, ha kell. Nem fél az tőlünk, meg a maga ócska kerítésétől sem.

— Azt te honnét tudod?

— Tudom. Maga azt hiszi, én semmit sem tudok. Nagyon téved.

Rám nézett. Hosszan, mintha fürkészne bennem. Nem szólt. Ha valamit akar. sosem szól, csak néz. Engem is egészen összezavar. Mit akar. még hogy a halált bekeríteni?

Levettem a sapkát, feléje nyújtottam.

— Tartsd meg — mondta.

— Akkor mivel ver?

— Ha kell, itt a szíj is ...

— Akkor sem kell — nyomtam a kezébe. — A maga fejére való.

Megfogta, szorongatta, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal fejbe csapjon.

— Kapd már el azt a kerítést, mert kettéhasítalak! — kiáltotta mérgesen.

Ügy kaptam föl azt a korhadt íatákolmányt, mintha legalábbis arany lenne. A falhoz vonszoltam, nekitámasztottam a rozsdás szögekkel teli fagerendák, hajlott óncsövek, kihullott szőrű meszelők mellé.

Nézett egy darabig, aztán megfordult, bement. Utána lopakodtam. Leült az asztalhoz, szembe nagyanyámmal. Valamit, suttogtak.

— Mikor kerítjük? — kérdezte halkan nagyanyám.

— Akár már holnap — válaszolta neki az öreg.

— Az jó lesz, mert már itt köröz, itt nyuvasztódik rajtam.

Az öreg áthajolt az asztalon, megsimogatta nagyanyám fejét.

— Jól van. Holnap megcsináljuk. Igaz? — fordult felém.

— Tőlem. Van időm, akár még ma is!

— A kutyaúristenit, hát már sosem eszünk! — csapott az asztalra nagyapóm akkorát, hogy ijedtemben kiszaladtam. Még a küszöbben is elbotlottam. Nagyanyám úgy kezdett el nevetni, mint amikor sírva fakad. Dőlt belőle a könny.

Föl'tópászkodtam. Szótlanul I ültem le az asztalhoz. Nagyanyám még mindig a nevetéstől rázkódva, rakta elém a töltött káposztával teli tányért. Föl se néztem, úgy ettem. Csak amikor már befejeztem, emeltem föl a fejem, kinézve a kerítésre, amivel majd a halált fogjuk bekeríteni.

Muszáj, ha már rajta nyúvasztódik.

Szájában még a hajnali tojásrántotta és az egy pohárka új bor izével szállt, tel a vonatra.

Amíg kiért az állomásra nem találkozott ismerőssel; soha nem örült még így ennek. Kabátját összehúzva magán, szinte lapítva osont el a házfalak, kerítések mellett a korai sötétben, s bosszúsan húzta siltes sapkáját szemébe, mintha --zavarná a vasúti pályatest mellett, a sűrű ködben éppen csak világító, óriási reflektorok gyengécske fénye. Ezen az úton jár minden reggel, s tudja, ha most behunyná a szemét, akkor sem botlana meg az állomásig. Ismeri minden kövét, kátyúját, meredélyét. Hogyisne ismerné! Huszonegy, vagy huszonkét éve járja már? Gyorsan utána számol, mielőtt eléri a sarkot, azután befordul, s feltűnik az állomás sötét épülete. Ösztönösen lassít léptein, amíg megnézi zsebóráját, belelép egy tócsába. Fogai között elsziszeg egy káromkodást, de azonnal meg is bánja. Csak most ne, csak most segítsen meg az Isten

— mormolja maga elé, s önkéntelenül is felnéz a ködbe vesző magasságba, mintha megbocsátást kérne. Ahogy most maga előtt látja az asszonyt, hirtelen fájóan sajdúl belé minden hántás, amit kimért rá. Hányszor is ordította le, ha az, a maga csendes módján próbálta csitítani! Hányszor veszett össze vele a legkisebb apróságok miatt! Egyszer pedig, amikor megbetegedett az egyik tehén, csak úgy, kiskabátban zavarta el a négy kilométerre levő községbe az állatorvosért mínusz tízfokos hidegben. Istenem, de sok gonoszságot követ el egy ember, amit nem kéne megtennie

— morfondírozik magában, miközben végigballag a vágányok mellett.

Beszéltek róla egy ideig > faluban, azután napirendre tért mindenki az asszony betegsége felett. Csak a fia nem, aki természetét tőle örökölte.

Csendes volt és konok, mint az anyja, csak nézett rá, amikor az orvos elment tőlük. Te vagy az oka ennek, apám — mondta kint a konyhában. Akkor ütötte meg életében először a fiát. A tizenkét éves gyerek orra vérét törölgetve ment ki az udvarra. Szégyell te apja előtt az arcán lecsor- duió könnyeket. Később, estefelé, úgy ültek az asztalhoz, mintha semmi sem történt volna. Ügy is ették meg a vacsorát. Minden beszéd nélkül.

Talán akkor, azon a napon kellett volna jobban meggondolnia, mit is tett eddig, hogyan lesz ezután. De hát, mikor gondolkozzon az ember? A jószágok lekötötték a hét végét. Szombaton, amikor megérkezett a városból, ahol dolgozott, éppen csak átöltözött, evett valamit, s már ment is az istállóba, az ólba. Első a jószág, hiszen az hozza a pénzt, abból épült fel a ház, s abból is kell berendezni. A vasárnap a kerté és a szőlőé, mert az is pénzt ad. Jó pénzt. Így van ez mindenhol.

A fiú, amikor elvégezte az ipari iskolát, először a városban helyezkedett el. Két év múlva jött vissza a faluba. A szövetkezet majdnem ugyanúgy fizetett, mint a gyár, de így mégis több pénze maradt. Nem voltak többé esténkénti csavargások, nem voltak lányok, akikre költeni kellett. itthon meg, néha-néha beugrik a barátokkal a presszóba, nem iszik sokat lehet hót spórolni. Építkezni akar ő is, meg aszszonyt is talál hamarosan, aki gondozza a házat.

Hiába, megy az idő — néz fel az előtte magasodó szerelvényre. Az utolsó kocsi vöröslő lámpájánál megnézi óráját. Van még bőven idő az indulásig. Nem akar feltűnni senkinek, átmegy a sin másik oldalára, s leül a nyirkos, ködáztalta padra. Táskáját maga mellé teszi, kicsatolja, s előveszi a Ids demi- zsont. Kaparja a szilva a torkát, összerázkódik. Azután mégegyszer szájúhoz emeli a bányászdróttal befont korsót, s nyeli a pálinkát. Jó félóra van az indulásig, van idő gondolkodásra. Senki nincs még kint ilyenkor az állomáson. A szilva, mintha az agyát is égetné. Szinte süti, s arra gondol, mikor volt ilyen egyedül utoljára, amikor senki nem zavarja, és senki nem kérdezősködik. Nézi a kabátját. A sötétzöld posztó most teljesen feketének látszik. Igaz, ha világos van. inkább barnás már, mint zöld, any- nyit hordta. Viseletes, kiszolgálta már a magáét — simítja végig a durva szövetet. Másik kezét táskáján pihentem. Akkor vette, amikor a városba ment dolgozni. A suszter már megfoltozta kétszer. de nem cserélné ki semmi pénzért. Minek? Csak törődik a vonatozáskor. Meg azután elütne a többiekétől is. ,

Gondolatai egymásba kapaszkodva hol a fiát, hol a feleségét keresik. Az asz- szonyt pénteken délelőtt vitték be a kórházba. A járási főorvos azt mondta, baj van a tüdejével, meg az utóbbi időben agyondolgozta magát. Ez sem használt az egészségének. Nem engedték be hozzá, mert nagyon súlyos volt az állapota. Talán a héten — mondta vigasztalásként az orvos.

Amikor hazaért, a szomszédasszony éppen a jószágokat etette. Bement a házba, átöltözött, s kint az udvaron kivette a villát az asszony kezéből. Később fát aprított, ahogy megszokta. Csak amikor összevágta a hétre valót, jött rá, hogy felesleges. Ki főzne itt, ha üres a ház. A mosatlan is ott állt a spójz előtti ládában. Felnyitotta a tetejét, de megijedt a töméntelen mennyiségű szeny- nyestöl. Arra gondolt, hogy miért nincs legalább egy lánya, vagy ha menye volna, most nem kéne itt téb- lábolni a ruhásláda körül, azon töprengve, mi lesz a mosnivalóval. Estére begyújtott. bekapcsolta a tévét, s úgy ült az üres lakásban, mintha várna valakire.

Nyolc óra után ment át a kocsmába. Egy üveg zöldszilvánit rendelt, s leült a sarokba, a kályha mellé. Nem volt kedve beszélgetni, szemhéjai elnehezedtek. Arra ébredt fei, hogy valaki áll az asztala mellett. A fia volt. Sosem látta még ilyen részegnek. Csak . állt az asztal előtt, s amikor ő helyet mutatott neki, tagadólag rázta meg fejét. Imbolvogva hátrált pár lépést, majd hirtelen zsebéből kést kaoott elő. s rárontott. Ügy választották szét őket. Kint. a kocsma előtt még hallotta, amint a fiú egyre csak azt ordítja: gyilkos az aoám. gyilkos...

Lassan felkászálódik a pádról, átmegy a síneken. A leghátsó kocsiban ü! le. az ablak mellé. Fáradt, törődött arcokat lát mindenütt. Mintha csak tükörbe néznék — gondolja, amíg elhelyezi táskáiét és be- Cészkelődik a sarokba Kint még mindée sötét van. Csüggedten néz a meglóduló von”1 ablakából a távolodó Villanvod-mák felé.

Pusztafalvi Tivadar