Észak-Magyarország, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-07 / 261. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1979. november 7., szerda ANTANAS VENCLOVA: ('litván költő) HAZÁM A Nyeman csupa-kék, kanyaros vize vagy te, A Palanga öreg köve-partja, a drága borostyán; Ha a szél betoning a szelíd elemekbe, Ha a sót a homokra kihordja-teríti a hullám. A mezők meg a nyíresek, otthoni tájam; Ha virágzik a len, ha az ég nyara száll odafönt; Te vagy az! Hívogatsz, hogy a halk ragyogásban, A napnyugovásban enyém legyen illatod árama, csönd. Hogy az éjszaka harmata-hűse peregve megáldjon, Hogy a könnyű sziromzuhatag meg a zúzmara verjen; Suhogó, színe-méz nyíresek, ködeik lefedik lobogásom, Az ezüst-jegyű fagy ha mezőre betűt írogat: tudom, engem! Szeretem, ha pacsirta kicsiny dala bukdos az égen, A kaszált füveket, hasadó rögöket: szeretem. A komoly teleket, hogy a kályha megint melegítsen; l'1 Tavon-ablakokon jeleit kanyarítva derítse a jég a szívem. Ha a kertben a hárs kivirul, ne feledjem a sátrát; S a juhart, ha kivágva, ha álmos öbölre borulva; A kaszák monoton suhogó teli-nyári magányát; S a tavaszt siratok, vigaszom legyen: ősz jön el újra... De ha vágyakozom, legelőbb — tereád, honi népem! Honi nyelvem! Igéznek igéid, iszom szavaid... Dalod újra idézi, mi voltam, ígéri, mi még nem; E zenére a lélek, a csüggeteg, újra virít. A korok rideg árkai arcodon, ó, örök ország! Szemed egykori kínokat ötvöz a máskori fénybe. Konok elleneid, darabokra szakítva, szíved kitiporták — De szeretnivaló vagy ezért külön is, te szegényke. A fiad vagyok. Itt cseperedtem; a sorsom a sorsod. Veled egy test—vér vagyok, éjeden élek, az ólmom a nappal! Gyökered gyökerem, bogos ágad az ágam, a lombod Diadalmasan állja a harcot, az égbe lobogva, viharmadarakkal. (Tandori Dezső fordítása) SALOMEJA NERIS: (lett költő) Ha új időd elérkezik, S mindenki várja, jöjjön, Kedves tavaszom, engem itt Nem lelsz te már e földön. Jössz. Most megállítod lovad. Szemed szór ránk varázsfényt. És bimbók, szirmok bomlanak . . . ... Kinyílok vasvirágként. (Tandori Dezső fordítása) ' iskola lii Bogácson Bogács egyike megyénk azon községeinek, ahol égető szükség van egy korszerű, kielégítően felszerelt általános iskolára. A községben eddig 13 tanulócsoportra csupán egy négytantermes iskola jutott, így a pedagógusok kénytelenek voltak tanteremnek alig nevezhető szükséghelyiségekben oktatni. Az idén október közepén a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tanács és a Bogácsi községi Tanács beruházásában új, kétszintes, négytantermes, természet- tudományi előadókkal, gyakorlati tantermekkel és tornateremmel ellátott általános iskola építését kezdték meg. A beruházás fővállalkozója, a Mezőkövesdi Építőipari Szövetkezet Uni- váz- ' és Mezőpanel-ele- mekből dolgozik, ami jelentősen meggyorsítja a munkálatokat. Az épület ebben az évben már tető alá kerül, a jövő évben a belső szerelési' munkákat végzik el, így a diákok 1980 szeptemberében már az új, korszerű iskolában kezdhetik meg a tanulást. Az újságíró szeretne szép szavakat hallani a szájából. Afféle hitvallást a szakmájáról. Ö azonban ilyeneket nem mond. Nyilván, mert nincs is ilyesmihez hozzászokva, de szerintem, ha művelője is lenne a retorikának, akkor sem tenné. Szavai olyanok mint a vas, amit éve óta, s nap mint nap tűzbe rak, vörösre izzít, aztán kalapáccsal célra alakít. Nem cifrázott, mégis kemény. Annak ellenére, hogy alapjában véve halk szavú embernek tűnik. Maga az ember egyébként is eloszlatja a kováccsal szemben támasztott romantikámat. Nem robusztus. tagbaszakadt egyén, bőrkötény sincs előtte, sőt ahogy a svájcisapkás, fakókék munkásruhás, gumicsizmás alakját elnézem, jobban lakatosnak vagy más szakmunkásnak tűnik. Neve, mint a hivatalnok nevei az irodák ajtaján, úgyszintén ott van felírva a műhely ajtajára. De amíg az előbbieket szép, ízléses táblácskák jelzik, ővét valami nehézkes kéz krétával írta fel. S csak eny- nyit: Jani kovács. — így hívják? Mosolyog. — A kollégáim igen. Egyébként találó a név, mert tényleg Jani a nevem, a szakmám meg valóban kovács. Ez a sovány, szikár, középmagas, 58 éves férfi, Jacsó János, a mezőkövesdi Matyó Tsz kovácsa, immár 42 éve jegyezte el magát a hajdanában jóval több megbecsülést, tiszteletet kiváltó szakmával. — Apám gyakran járt az akkori kövesdi kovácshoz, patkoltatni, meg hol ezért, hol azért. Ilyenkor legtöbbször én is elmentem vele. Nekem igen tetszett, ahogy ott a tűzben izzott a vas, s ahogy csengett az üllő, és ahogy a kalapácsütések alatt patkóvá, vagy más eszközzé formálódott a rózsapiros fém. Mondtam is otthon anyámnak: én bizony kovács leszek. Szüleim nem bánták, s így kerültem aztán 37- ben Stokker János kovácsmesterhez inasnak... Negyvenben szabadult. Ezt követően a DIMÁVAG- ban, majd Pesten a MSZHART-nál dolgozott egészen 54-ig, akkor hazajött és itthon, Kovesden lett kovács. 1960-tól a termelőszövetkezet tagja, a tsz kovácsa. Még két évig. 1980. év májusában aztán végleg (?) leteszi a kalapácsot, nyugdíjba megy. Miközben ez jön szóba, nem néz rám. A lespiccel a kovácsszenet igazgatja, piszkálja. Ahogy a láng felcsap, pupillája összeszűkül, arcán pedig a lángok fény árnyjátéka fényesíti, sötétíti a barázdákat. Nézi a tüzet, s mintha csak a lángoknak mondaná: — Ha nyugdíjba megyek, hiányozni fog ... Meg aztán azt sem tudom, lesz-e aki utánam kézbeveszi a kalapácsot?! Ezt az utóbbi dolgot kérdezi is, meg nem is, pedig mindketten tudjuk, követők nemigen lesznek. — A családból nem vállalta senki? Most rámnéz. Mintha csak azt akarná mondani, ugyan hová gondolok. De helyette ezt mondja: — Az igaz, hogy van három fiam, de az egyik kőműves, a másik víz- és gázszerelő, a harmadik autóvillamossági szerelő lett. Később mondja azt is, hogy a fia .dupláját viszi haza, mint az ő keresete. Nem kérdezem, hogy melyik, nyilván mindhárom. — Manapság mindenki ahhoz ragaszkodik, ami könnyebb, meg ami több... Egy öreg kovács, okos érve, magyarázata ez az utánpótláshiányra. Mert az igaz, hogy ebben a szakmában is sok minden változott Jacsó János több mint négy évtizedes kovácsmúltja alatt, a nehézség, a fizikai igénybevétel azonban nemigen csökkent. A jelkép ma is az üllő és a kalapács. És a tűz, melyben izzik, forróra, tüzesre, vörösre a fém, hogy aztán, mint a vaj, engedelmeskedjen a kézbe szorított szerszámoknak. Jacsó János 58 évével ma még egyike a nem népes számú tűzbenézőnek, szerszámnyél-szó rí tónak. Tisztelet neki. Jacsó Jánost, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 62. évfordulóján, a Munka Érdemrend bronz fokozatával tüntették ki. Hajdú Imre Fotó: Szabados György s * iy Módszeresen, dühösen szórta ki a kacatokut. Ügy mint egy öregember, és úgy mint aki nagyon unja azt, amit csinál. Tudva arról, hogy most már végleg szabadulnia kell tőlük, mert ahová csak lép, útjába tolakodnak a magukban hordozott emlékekkel. Nem nézte, csak 'egy csomóba gyűjtötte őket. majd hordta kifelé az előszobába, onnan lifttel le az alagsorba. A láda szerényen, kopottan, mi több. jó néhány helyen sebzetten várt végzetére. A festéket már lemarta róla az idő, a kézhez idomított hajdani fogantyút, a vasalásokat a csavarokat rozsda csipkézte, s fája is korhadozott már, de azért szívós volt, bírta volna még egy ideig. Ügy, miként az öregember. A láda nem szólt, nem moccant, nem is tudott önmagáról és arról sem, hogy az ember mégis néha ilyen tulajdonságokkal próbálja felruházni. Két oldalról megfogták, arrébb taszították és ezért újabb, igaz jelentéktelen, sebek képződtek rajta. Később hánykolódott még egy ideig a földön, majd a levegőbe emelkedett. Nézték, vizsgálgatták, eleinte ellenszenvvel, majd kutató kíváncsisággal, végül mélázó emlékezéssel. — A katonaláda — hallotta az öregember hangját. Üjra a sarokba tették, de most már valamivel óvatosabban. Később megint felemelték, értő kezek jártak rajta, nyikorgatták, majd újra a hangot hallotta. — De sokszor szívesen összetapostalak volna... Csiszolópapír dörzsölését érezte, majd egy ecset sima, gyors mozdulatait, s a kence újjáélesztő illatát. Aztán újra az újakat, amelyek egy nagyon régi, azóta megfényesedett dátumot kutatták a festékrétegek alatt. Rubahin magabiztosan dolgozott a póznán, mint mindig. Talpán a megszo- ; kott mászóvasak, amelyek belefúródva a póznába biztosan tartották; körülnézett a magasból, odalent teher- | autót látott, rajta pótkerék, üres kanna, kötelek és rongyok hevertek. Szizov a motorral bíbelődött. Pahomov szerszámokat válogatott a ládából. A táj ismerős volt, sokszor látott. A távolban valamilyen raktár álcázott tartályai voltak, magas, sárga kerítés, gomba formájú őrszem a sarkon, kanyargó töltés, néhány apró házacska magányos, poros fák árnyékában, aszfaltút, amelyet sorompó zár le. mellette őr- héz. A hűvös reggeli szellőben már érezni lehetett az ősz közeledtét, és ha nincsenek ezek a tüzérségi fűztől eltépett huzalok, ő. Rubahin vonalszerelő, mindent természetesnek találna. Dolgozzál csak orrod alatt fütyörészve — hiszen nem először csinálsz ilyesmit. Az úton magányos járókelők ballagtak, teherautók rohantak, valahol a messzi dombokon gépfegyverek kattogtak; ha pedig az ember jól hátrafordítja a fejét, kékes párában úszó városi házak tengerét pillantja meg, amelyek fölött kémények meredeznek. A kéményekből hosszú, tarka . füstcsíkok szállnak, akárcsak az iskolai képen, amelyet színes ceruzákkal raj- zolgat a kislánya. „Festő lesz belőle” — gondolja Rubahin. Munka közben mindig csak könnyű gondolatok jártak az eszében, minthogy figyelmét másra kellett összpontosítania. Nem értette meg rögtön, hogyan kezdődött az egész. Először valami furcsa, egyre erősbödő hang ütötte meg a fülét, behúzta a nyakát, majd vad dübörgés resz- kettette meg a levegőt, úgy rémlett, mintha valahová repülne. De aztán magához tért, és csak az égen kúszó óriási, kékesszürke felhő, meg a torkát fojto,- gató émelygés adta tudtára, hogy mi történt. Azután kiáltozást h,allott. Erősen fülelve ki tudta venni Pahomov szavait, aki tenyerét szájához tartva kiabált: — Mássz le, Rubahin, mássz le azonnal! — A kiáltás határozott és ijedt volt. És túlharsogva a kiáltást, megint felhangzott az a hatalmas moraj, amely szinte elfojtott minden más hangot, belehatolt vállába, hátába, akár a fergeteg, amely elsöpréssel fenyeget körös-körül mindent, és látta, hogy porfelhő szökik fel az úton, mintha óriási fésű szántott volna rajta végig. Nem, nem fog leszállni. Nem először került ilyen pergőtűzbe. Rubahin nem láthatta a fölötte elsuhanó ragadozót, de egész lényével érezte, hogy lóg a levegőben, védtelenül, akárcsak az út szélén a pózna, amellyel sorsa egybekötötte. Már nem nézett sem lefelé, sem oldalt, összeszedve figyelmét belemerült a munkába, mintha nem rá vadászna az odafönt. Rubahin tudta, hogy „az” visz- szatér, de hogy hányszor tér vissza — erre nem gondolt. Verejték ütött ki a homlokán, izmai hirtelen el- ernyedtek, szája megtelt porral és homokkal, s ropogott a fogai között. Mögötte, kissé távolabb újra robbanás moraja hangzott. A föld a vállához csapódott, mintha fekete hullám szaladt volna át a feje fölött. Rubahin félig lehunyt szemmel dolgozott. Tarka köd úszott az út fölött. Különös állapotba esett, amelyben csupán egyvalamit tudott és érzett: a vonalhibát ki kell javítani. „Sürgősen kijavítani!” — szólt a parancs. „Sürgősen kijavítani!” Ettől a pillanattól fogva körös-körül minden olyan valószínűtlen lett, mintha álmodna. A dübörgés már süvítéssé változott, fölötte keringett, úgy rémlett, hogy a pózna rögtön darabokra szakad és elrepül, ádáz zizegés töltötte meg az eget, fülében visszhangzott a ropogás, mintha izzó sörét ugrándozna fémlapon, egész teste fájt. De hát hányszor előfordult már ilyesmi! Csak nem utoljára?! Talán csak úgy rémlik, hogy ő, Rubahin él, ő már nincs, és ez a köd és dübörgés csupán még élő öntudatának folytatása ? ... összeszedte maradék erejét, és rekedt hangon kiáltozni kezdett, nem tudni, kinek. De vajon csakugyan kiáltott-e? Kiáltása talán rekedt suttogásként hangzott, amelyet nincs aki meghalljon. Ezt kiáltotta: — Azonnal! Nem emlékezett mozdu- ataira, és nem tudta volna összefüggően elmondani, milyen sorrendben mozgott a keze, de ez a csodálatos kéz mintha külön élne, végezte a maga dolgát, s ő bízott benne, és tudta, hogy jól végzi a dolgát. Valami ünnepélyes csend borult a világra, és benne egy madár kimért, tisztán
