Észak-Magyarország, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-04 / 259. szám
1979. november 4., vasárnap ESZAK-MAGYARORSZÄG 7 Veszélyes ital Több mint három évvel ezelőtt megjelent egy rendelkezés azzal a céllal, hogy a tanácsi vállalatoknál fokozatosan szűnjék meg a szódavíz gyártása. A rendelkezést kommentáló hajdani közlemény szerint, ugyanis a szódavíz gyártása nem kifizetődő dolog. (El is meditáltam rögtön : vajon akkor miért fizethetett jó néhány évvel korábban a miskolci szik- vízüzem valami egymillió forintnyi gazdasági bírságot a jogtalan haszonért?) Nem érdemes a szódavízzel bíbelődni, a gépparkot felújítani, meg a szénsav töltése miatt, ez a munka életveszélyes is — olvashattuk az akkori híradásokban. Az illetékes szak- szervezet javaslatára határozott hajdan úgy az országos főhatóság, hogy a tanácsi vállalatoknál fokozatosan megszünteti a szódavíz készítését és a jövőben, azaz immár napjainkban csak néhány maszek szódás csengés lova vagy triciklije, esetleg kisvárosi áfész töltőüzemének a fogata hordja majd a kisebb településeken a fröccshöz, meg a málnaszörphöz elengedhetetlen „oldószert”. A rendelkezés úgy intézkedett, hogy a vendéglőket ballonos szódával kell ellátni. Elgondoltam akkor — három évvel ezelőtt —, ha a vendég kér egy palack bort és azt asztal társával fröccs, vagy hosszúlépés formájában, saját keverési aránynyal akarja meginni, a vendéglős elegáns gumicsövet szerel majd a ballonra, a vendég abból spriccel a poharába, mivel a szódásüveg nem kerülhet a vendéglői asztalra. Merthogy a ballonba lehet tölteni a szódát a tanácsi vállalatoknál is, annál nincs veszély, mint az üvegnél. Egyébként az üvegbe töltés a magánkisiparosoknál sem veszélyes, feltehetően azért, mert ő nem tagja annak az illetékes szak- szervezetnek, amelynek gondja lenne őt megvédeni e veszélyes ital készítésének következményeitől. Eltelt azóta több mint három esztendő. A ballonos szóda helyett palackozott ásványvíz, illetve szénsavval dúsított egyszerű vezetéki víz kerül a vendéglői asztalokra — a szódához képest ötszörös, meg hatszoros áron, sőt sokkal drágábban is. (Egy liter szóda egy forint és tíz fillér volt, a félliteres ásványvíznek becézett valami öt-hat-hét forint.) Ráadásul ezekkel a palackos vizekkel nem is olyan jó a fröccs, se a szörp, kevesebb bennük a szénsav, nem lehet spriccelni a borba, málmaszörpbe. Apropó, szénsav! Ezekbe a vizekbe is bele kell valami módon préselni a robbanékony, veszélyes szénsavat. De bele kell nyomni az ízesített, színesített üdítőkbe is. És ezek mind üvegben vannak! Nem is mindig vastagfalúban. Ezek töltése még ma sem veszélyes — legalábbis a szak- szervezet nem nyilatkozott erről! —, nem úgy, mint az összehasonlíthatatlanul i olcsóbb szódavíz esetében volt. Napjainkban már csak egészen kis városokban, falukban szolgál ki a vendéglős szódavizet, meg néhány maszek árulja a városok új lakótelepeinek utcáin. Őket ma sem védi meg a szakszervezet. Hallottam a minap, hogy egy háztartásban,, a hatvan filléres patron becsavarása közben kilyukadt az autószifon oldala. Nem fogják netán a hatvanfilléres, házi szódavíz készítését is veszélyes tevékenységnek nyilvánítani? Addig bizonyára nem, amíg el nem döntik, ebben az ügyben melyik szakszervezet illetékes a javaslat megtételére. (benedek) _______________________ Gonzales de Vedado: Az arhacuasi kocsmáros Az arhacuasi kocsma ugyanolyan volt, mint minden más vidéki kocsma: sötét faodú, melynek széles fedele a bejárat fölé nyúlik. A bejáratnál terasz, rajta pár asztal meg szék. És mégis más volt, mint a környékbeli kocsmák; igaz, azokban nem don Miguel volt a kocsmáros. Amikor először jártam az arhacuasi kocsmában, nagyon meglepett egy felirat a söntéspult mögött a falon. A kocsmai feliratok a berendezéshez tartoznak, a civilizáció és a színvonal jelképei. Ezek a táblák megtiltják, hogy a vendég a padlóra köpjön, a kérke- dőbb kocsmárosok olyan táblát akasztanak ki, hogy tilos a helyiségbe kutyát hozni, és láttam már olyan felírást is, hogy tilos trombitálni és dohányozni. Persze egyetlen kocsmában sem tart be ezekből senki semmit: vidáman köpködnek a padlóra, a kutyák a gazdájuk széke alatt hasalnak, a cigarettafüst pedig a petróleumlámpa körül keringő apró rovarok idegeire megy. Az arhacuasi kocsmában nevetni volt tilos. Amikor elolvastam, akaratlanul is elnevettem magam. Az üres helyiségben csak én meg egy testes gazda vártunk a kocsmárosra. A gazda korholóan, ösz- szeráncolta a homlokát. — Itt nem tanácsos nevetni, amigo, don Miguel nem szereti — mondta. Nyilván meglátszott rajtam, hogy szavait nem veszem elég komolyan, mert kituszkolt a teraszra. — Maga nem idevalósi — mondta —, vigyázzon, könnyen bajba kerülhet. Megkínáltam egy szivarral. — Valamikor itt is vidám volt a hangulat — folytatta —, akárcsak a többi kocsmában, mindenki akkor és annyit nevetett, amikor és amennyit akart. Egyszer azonban valaki azt mondta dón Miguelnek, hogy a vendégei tulajdonképpen rajta nevetnek. Mélyen leszívta a füstöt, aztán suttogva hozzátette: — Tudja, don Migue) förtelmesen bandzsít. Nem jutottunk tovább a beszélgetésben, mert megjött don Miguel, és szó nélkül két pohár cukornádból készült pálinkát rakott elénk; ugyan mi mást akarhat két férfi délben a kocsmában ? A pálinka erős volt, nyilván házilag főzték, és mi kortyonként szopogattuk, ahogy fegyelmezett vendégekhez illik. Don Miguel tényleg rettenetesen bandzsított, én meg nem akartam emiatt bajba kerülni, hát gyorsan fizettem és távoztam. Amikor egy év múlva újból Arhacuasba kellett mennem, semmi kedvem sem volt felkeresni a kocsmát. A teraszról harsogó kacagás azonban mégis odacsált. Kíváncsian léptem be. Igen, kétségkívül ugyanaz a don Miguel a tulajdonos, a felirat sem változott a söntéspult mögött. Don Miguel szó nélkül elém rakta a cukornádpálinkát — ugyan mi mást akarhat egy férfi estefelé a kocsmában? Kiültem a teraszra, ahol vidám férfiak iszogattak. Asztalomhoz ezúttal is odatelepedett régi ismerősöm, a testes gazda. Meglehet, hogy azóta folyton itt ült, lehet, hogy időnként otthon is volt, nem tudom. Vidám kacsintással üdvözölt. Én kérdőn a kocsmáros felé böktem, mire a gazda egy pohár pálinka mellett belefogott a mesébe: — Egy este, ahogy itt üldögéltünk, szokás szerint temetői hangulatban, és ittuk a nádpálinkát, dón Miguel, aki a söntéspultnál foglalatoskodott, egyszerre csak irtózatos hahotában tört ki. Először azt gondoltuk, hogy megbolondult; egymás után ugráltunk fel a székről, hogy mihamarább kívül kerüljünk, de don Miguel megállított. „Nézzétek csak ezt a ga- nájtúró bogarat — mondta —, bemártottam a szivor- nyáját a pálinkába ... Hogy tántorog, ha-ha-ha!” És'valóban a nagy bogár a méltóságteljes csapjaival ott imbolygóit a pulton, akárcsak egy notórius korhely. Mintegy vezényszóra mindnyájan nevetni kezdtünk, és azóta is nevetünk. Kiitta a poharát, és kibuggyant belőle a nevetés. A szomszédos asztaloktól rögtön megjött a visszhang. — Ganajtúró! — kiabálták mindenfelől. Don Miguel gyakorlott kocsmárosszeme észrevette, hogy üresek a poharaink. Újból töltött, és ő is harsányan nevetni kezdett. — A ganajtúrót mesélem a vendégnek — mondta könnyeit törölgetve a gazda. Don Miguel megveregette a vállát, mire a kocsma megremegett a kitörő hahotától. Amikor aztán az ötödik pohár pálinkát is megittuk, ismerősöm bizalmasan hozzámhajolt és elárulta, amit már nélküle is tudtam: — Tudja, amigo, mi már < nem is a ganajtúrón nevetünk, hanem dón Miguelen ... Derűs hangulatban hagytam el a falut; valóban nem illik, hogy a vendégek kinevessék felebarátjuk testi fogyatékosságát, pláne, ha az a felebarátjuk a falu egyetlen kocsmáro- sa... Zahemszky László fordítása A kiáltás erőfeszítésébe belerándult egész teste. Fejéből, lábából, kezéből ösz- szeszaladtak a fájdalmak, rárohantak eszméletére, le- teperték. Belezuhant a jótékony önkívületbe. Az ügyeletes nővér felpattant mellőle a székről, s csakhamar három orvos is állt fölötte. A sebesült testéről vezetékek kígyóztak kéken foszforeszlcáló készülékekhez, szívgörbéjét, vérnyomását lesték. Rögtön megállapították, nincs magánál. — Suttogott valamit — mondta a nővér. — Még nem vagyok álmos, nagyon figyeltem, de nem értettem. — A vérnyomás kielégítő, a szív működése normálisnak mondható — közölte az ügyeletes orvos. — Térítsük magához? — fordult a főorvoshoz. — Volna szíved hozzá? — Igazad van, főorvos úr, jobb így neki. # "■ — ön durva szabálysértést követett el! — A rendőrtiszt hangjában szomorúság verdesett. Hiába minden prédikáció, nem okulnak, hajtanak, mint az őrültek. — Nagy sebességgel átlépte a záróvonalat, A férfi közbevágott: — Mit ért ön „nagy sebességen”? Nyolcvannal mentem. A tiszt folytatta: — A tehergépkocsi vezetője elmondta, hetvennel ereszkedett le a dombról, de önnek nem akarózott „kecmeregni” utána, elsepert mellette. — Hirtelen felpattant. A férfi ijedten nézett fel rá, mert a tiszt melléje állt, föléje magasodott. — Ugye, meglépett volna, ha nincs szemtanú? A férfi lehajtotta a fejét, mélyről szakadt sóhajjal mondta az igazat: — Nem tudom, A rendőr folytatta: — Durvaságát tetézte azzal, hogj' kihajtott a szembejövő forgalmi sáv legszélére, egész az útpadkáig, és annak a szerencsétlennek csak két választása maradt: a frontális ütközés vagy az árok. — Emelt a hangján. — Mit gondol, mi marad magából, feleségéből és két gyermekéből, ha frontális ütközés történik?! — Az isten áldja meg, ne kínozzon! — Az ön Trabantja úgy fröccsen szét az '1500-as Zsigától... — A tiszt hirtelen lehiggadt, béküléke- nyebb hangra váltott. — Imádkozzon, nehogy meghaljon az a szerencsétlen — utána három árva maradna. A tiszt az ajtóhoz ment, kinyitotta, intett a folyosón posztolp rendőrnek. Az egész helyiséget betöltötte kemény, hivatalos hangja: — Előzetes letartóztatásba helyezem! Szakaszvezető elvtárs! Vezesse el! — Majd ad nektek apátok, csak jöjjön haza! — süvített az asszony. Karja tehetetlenül belekaszált a levegőbe. — Ad a fenét! Mindig csak engem tud hibáztatni. — Karórájára tekintett. — Most is csavarog valahol, pocsékolja a benzint, maholnap ruha nem lesz rajtam. Micu, ha nem fogod be, lekenek egyet. — Anti nem hagy békén — nyafogta a gyerek. — Térj ki neki, tudod, hogy agyalágyult, kész idióta! Ilyen korban más már kenyeret keres, ez meg csak csavarog. Anti felütötte a fejét. — Csengettek! Micu szaladt az ajtóhoz. Anyja utánaszólt: — Ha ezt a jómadárt keresik, mondd, hogy csavarog — ide nekem ne tegyék be a lábukat azok a gazemberek ! Ijedt arccal' tért meg Micu: — Anya! Egy rendőr bácsi! Az asszony Anti előtt állt meg, megragadta, megrázta: — Megint mit követtél el, te piszkos csibész?! Mire készüljek fel?! A suhanc megrántotta a vállát, nyeglén válaszolt: — Nohát, feltörtem a Nemzeti Bankot, ha nem tudnád. Az asszony rendbe kapta magát, igazgatta a szoknyáját, lopva a tükörbe is belepillantott, jól áll-e a frizurája, arcára nyájasságot varázsolt, némi erőltetett mosolygást is, és sietett a bejárathoz. Rendőrtiszt állt a folyosón. Az asszonynak ismerősnek tetszett a fekete táska, amit a kezében szorongatott, de pontosan nem tudta, honnan. — Szomorú hírt kell közölnöm — hajtotta le fejét a rendőr — férjét autóbaleset érte — hirtelen hozzátette. — Nem ő volt a hibás. — Mert örökké csak furikázik! — csattant az aszszony hangja. — Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. A rendőr észrevehetően elhúzta a száját, s úgy érezte, immár joga van megmondani a színtiszta igazságot, az aszony akkor hátha megszeppen: — Férje súlyos, életveszélyes állapotban fekszik a baleseti sebészeten. Tessék, itt a táskája, de előbb írja itt alá és ellenőrizze a táska tartalmát:: jogosítvány, forgalmi engedély, személyi igazolvány. 250 forint. Az asszony aláírta a nevét, és ment be a táskával. A két fiú kérdőn meredt rá. aztán kérdőn apjuk táskájára függesztették tekintetüket. — Apátok súlyos, életveszélyes állapotban fekszik a baleseti sebészeten — szólott megcsendesedve. Antira emelte tekintetét. — No, fiam, mehetsz már kedvedre csavarogni, már ijesztgetésre se lesz apád. Ott az ajtó, nem zárom be az orrod előtt, menj isten hírével! Antiból rémitő kiáltás szakadt ki: — Jaj, apa, jaj, apukám! Félelmetesen csattant utána az ajtó, hallani lehetett, ahogy vágtat lefelé a lépcsőn. A portás élállta Anti útját, későre jár, ilyenkor már illetéktelenek nem tartózkodhatnak a kórház területén. A suhanc könyörgésre fordította a szót. apja súlyos, életveszélyes állapotban van, látnia kell. — Akkor pláne nem, nem gyerekeknek való látvány az ilyesmi, menj csak szépen haza, kisfiam, és imádkozz érte... Anti segített magán — bemászott a kerítésen, és csakhamar a baleseti sebészet várójában állt. Amint meglátott egy orvost, rögtön mellette termett Még a kezét is összetette, hadd láthassa az apját, ő addig innen nem tágít. Az orvos szemügyre vette az elszánt fiatalembert, és megkérdezte, nem fog-e hisztizni, mert egy mukkot sem szabad szólnia. Anti mindent megígért. Az orvos markos férfi volt, szorosan a fiú mellé állt a kémlelőablaknál, ha netán lármázni kezd szájára tapasztja a kezét. Anti dermedten meresztette szemét egy hatalmas gézaön- gyölegre, melyből csak a jobb kéz és bal láb látszott, lábánál is, kezénél is átütött. a vér, feje egy része is piroslott. A fiú arcából hirtelen kiszökött a vér, térde megbicsaklott, az orvos még idejében elkapta femvalábolta és sietve levitte a r«rdelő- be, hogy magához térítse. Amikor a gyerek magához tért, ez volt az első szava: — Meg fog gyógyulni, doktor úr? — Mindent elkövetünk, fiam. mindent! Apád derék ember, legyél rá büszke — négy ember életét mentette meg. Légy erős embernvi ember vagy már. Kérsz egy injekciót? Anti nem szerette az in- iekciót. Köszönte az orvos szívességét. A portás nagy szemeket meresztett, amikor meglátta a síró suhancot, elképzelni se tudta, hogyan juthatott be, de nem vonta felelősségre, hadd menjen útjára — tizenévesen ő is megmászta volna a kéritést az apjáért
