Észak-Magyarország, 1979. október (35. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-14 / 241. szám

ESZAK-MÄGYÄRORSZAG fr 1979. október 14., vasárnap rí-:*- *.*m tv,*.* tnvj-.-, •. •* 3f.'.vn -«• * ü •suit’».* V.'.v •C ®<: ' B i * 2>j fcS « 'M % fe 35Í ■\bfA\ \w Hát hazajött Pistike, Up fiatal barátom. Mint­ha egy kicsit nyú- zottabb lenne az arca, a hasánál azonban kövér, és közben lúdtalpa lett. Ki tudja, mi okozza ezelcet a változásokat? Közel félév­tizedet húzott le az oren- burgi gázvezeték, hivatalos nevén a Szövetség gázve­zeték építésénél. Volt min­den és volt mindenes. Mi­előtt' elutazott volna, sört ittunk a búcsúzásra. Aztán találkoztam vele Huszton, Bogorodcsányiban, Ivano- Frankovszkban és Guszja- tyinban is. És természete­sen találkoztunk nagy rit­kán, ha hazajött nagy ün­nepekre, ha -elengedték, ha I ígv alakult szabadsága. Orenburg pontosan Európa és Ázsia határán van. A ke­nyér és a gáz városának ne­vezik. Amikor először jár­tam ott, még nem sejtettem, nem sejthettem, hogy világ­hírű lesz. Igaz, ez régen volt. A város akkor tulajdonkép­pen éppenhogy csak álmá­ból ébredt, s az álma több mint kétszáz évig tartolt. Nem csoda, ha olyan dol­gokat álmodtak, mely sze­rint a népszerű és ma is vásárolható orenburgi leen­dő, amely több mint két­szer kétméteres, nagy mé­rete ellenére is könnyen I belefér egy libatojásba, sőt, egy jegygyűrűn is át lehet | húzni. Ahogy elmondták, a kendők alapanyagát egy helyi kecskefajta finom, vékony, pelyhes szőre adja. Az ébredés kezdetét je­lentő Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom után sem történt túl sok válto­zás ebben a városban. De aztán az ötvenes években megkezdődött az orenburgi sztyeppe, a szűzföldek meg hódítása, az ugar feltöré­se. amely a várost hatal­mas gabonatároló és átrakó központtá változtatta. Ma­gam is megízleltem az orenburgi búzából sütött kenyerét, s elmondhatom, hogy kiváló minőségű és . van valami egészen Sajá­tos íze. illata, amely — sokak szerint — az egész nagy Szovjetunióban erről tette ismertté, a város ne­vét. Orenburg igazi hírnevét azonban nem a kenyér, ha­nem a város környékén feltárt, hallatlanul nagy és értékes gázmezők hozták meg- Innen indul az a transzeurópai gázvezeték, amely 2750 kilométer hosz- szú, s meljmt Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelor­szág, a Német Demokrati­kus Köztársaság, Románia, a Szovjetunió és Magyar- ország együttes munkával, közös anyagi befektetéssel hozott létre. Az úgyneve­zett magyar szakasz föld­rajzilag is hazánkhoz volt a legközelebb. És itt dolgo­zott Pistike, és több ezer társa, több éven keresztül. Életük nem volt könnyű, hiszen a pionírok pionírjai voltak, idegenben éltek és ha még összkomfortos volt a barakk, akkor is barakk­ban éltek, nyelvi problé­máik voltak, káromkodás­sal vegyítették káromkodá­saikat és pohárköszöntői­ket. Ott voltam abban az ukrajnai faluban, ahol egy magyar szerelő és egy uk­rán lány házasságot kötött. Hát ez pontosan olyan volt, mint egy matyó lakodalom. Ott volt az egész falu, so­kan népviseletben, fúvós- zenekar is szólt, utána meg pengetősök, de a legszebb volt, amikor énekeltek. Énekeltek a folyóról, a Zbrucsról — amely vala­mikor az osztrák—magyar monarchia határát szegé­lyezte —, a magyar építők énekeltek a Tiszáról, hol­ott tudtam, hogy van kö­zöttük olyan, aki életében soha nem látta. Aztán a nóták, a dalok valahogy közös témára találtak, az Anyára, aki megszüli gye­rekeit, fölneveli, kenyeret ad nekik és kezükbe, fede­let ad fejük fölé, fekhe­lyet fáradtságuk alá és gyolcsot haláluk óráján. Mert a mi világunkban kissé megfordult a világ. Nem a fiák temetik el az anyákat, a szülőket, hanem fordítva. Mert háború volt, olyan háború, amelyet mióta ember él a földön, nem látott a világ. Háború volt azon a földön is, ahol dalolt a lakodalom és ahol másnap tovább épült a földgázvezeték... A heverő szélén ültem és nyugtattam friss ismerősö­met. Nem, kizárt dolog, nem történhetett semmi, legfeljebb késik a posta. Teljesen el volt keseredve. Falnak fordult, és haragu­dott rám, s gondolom, az egész világra. Nem kapta meg a szokásos levelet a feleségétől. Csodálatos ado­mánya az embernek a fan­tázia. De ugyanakkor mér­ge is. Vigasztalni akartam, beszéltem neki mindenfé­lét, talán hülyeségeket is, aztán elballagtam a kan­tinba, innivalót hoztam, de ez sem segített. Mert nem ivott belőle. Azt mondta, ott, a szekrény felső polcán vannak a zsebkendők, ve­gyek abból egyet elő, önt­sem rá a vodkát, s ígv te­rítsem a homlokára. Meg­tettem. Furcsa gyógymód. Nem gondoltam, hogy hely­rejön tőle. Aznap este nem is jött. Csak másnap. Nem mosolygott, nem vi­gyorgott, nem nevetett, ha­nem egyenesen harsogva ordibált. és mutatta a le­velet. Otthonról jött. A bo­rítékon a címzés a felesége kezeírása. Elvonult vele. Csak akkor bontotta fel. Egyedül. Önmagában. S úgy olvasta el. Aztán azt mondhatott, amit akart. . Ebben a városban nem lehetett eltévedni. Sajnos, nem. A háború előtt — mint mondták —, közel fél­száz ezer lakosa volt. most alig 3500—4000 ember lak­ja. De lakja. A Miskolci Házgyár előre gyártott ele­meiből épült lakóházak­ban is. A városka egyidős lehet a békével, hiszen an­nak idején a németek tel­jesen lerombolták. A leg­szebbek a gyerekek. Akik­ről úgy gondoskodnak, hogy az ember irigyli őket. Az óvoda és a bölcsőde — amely az ÉSZAKTERV tí­pusterve alapján készült — ideális környezetben, a fo­lyó partján bontja meg fe­hér falával a sok zöldet, a füvet, a fákat, a bokrokat. Mert a környezetre nagyon vigyáztak. A gyerekek fészket mutattak az egyik fán. Sokáig kellett lapoz­gatnom a szótárban, amíg megértettem, hogy kánya lakja. Az ukrajnai síkságon a mi fiaink azt mondták, hogy itt vagy esik, vagy fúj. Minket a szél is haj­tott hazafelé, a Boh vetrov, vagyis a Szelek istene, s úgy nekitaszított a Kárpá­tok lábának, hogy meg sem álltunk a hágóig. Azt mond­ták, ez a Vereckei. A híres Vereckei. Ahol eleink átjöttek. A buszból kiszáll­va, zsibbadó lábakkal sé­tálgattunk az élesen friss és tiszta levegőben, egy kissé csodálkoztunk azon, hogy hóval borított tájra jutottunk, ahol örök őrsé­get állnak az örökzöld fe­nyők. Tömegsír van ott, ka­tonasír, az első világhábo­rú idejéből az út egyik ol­dalán, ahol osztrákok, cse­hek, szlovákok, magyarok, oroszok pihennek, név sze­rint megírt kőtáblák alatt. Az út másik oldalán szin­tén katonasírok, a máso­dik világháborúból, ahol ■ szintén németek, magya­rok és oroszok nyugszanak, de név nélkül. A különb­ség csak annyi, hogy a szovjet katonák sírhalmát ötágú vöröscsillag jelzi. A hágón csend van, csak a szél korbácssuhogását halla­ni. És akkor hirtelen elő­libben az erdőből egy sár­ga színű lepke. Cikázik a zöld fenyőgallyak között és a fehér hó fölött. Én még ilyet soha, nem láttam. És amikor ámulatomból beci­pelnek az autóbuszba és el­mondom a lepkét, akkor a társaság egy része nevet, a másik része pedig nagyon szomorú. Pedig hát ez igaz. Az a lepke ott volt. Az a sárga lepke ott volt a zöld fenyőgaíllyafc fölött és a fe­hér hó fölött, a felhők ma- ■; giasségában, a tömegsírok virágjára várva ... Hát hazajött Pistike. Éve­ket húzott le ezen a hatal­mas építkezésem, megem- beresedett és meg is kese­redett kissé — ahogy ő mondja —, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy reá­lisabb lett. Most itt ülünk Miskolcon, szemtől szembe egymással. Emlékszem rá, mikor kint találkoztunk és f Gitt ültünk az ő munkás- szállásukon, és vodkát, és sört, és bort, és pezsgőt és ; ki tudja még mit ittunk. ' Egyébről nem beszélt, mint arról, hogy honvágya van. Én akkor megértettem, és 1 nem is próbáltam vigasz­talni. Ügy gondoltam, vi- t gasztalja meg őt a munka és az ital. Most itt ülünk, ■: otthon, szemtől szembe ; egymással, kávét iszunk és :■ ő egyre beszél, egyre be­szél, sorolja az emlékeket, i i Hajlott hátú, kopottan fe­hér, régi, hosszú ház udva­rára néznek az erkélyes- emeletes, garázzsal, pincé­vel épült új, falusi otthon ablakszemei. A fiatalok, meg a szülők közös mun­kája, sok éves szigorú ta­karékossága, barátok, isme­rősök, brigádtagok hétvégi hajrái öltenek testet ebben a tágas-világos, mész- és parkettlakk szagú szép ott­honban, ahol együtt él majd’ három generáció, leg­alábbis átmenetileg, amíg a gyerekek felnőnek. Mert a szülők ragaszkodását a fa­luhoz, a házhoz megértik ugyan, de magukra nézve már nem tartják feltétlen követendőnek. — Mi is itt maradunk—1 mondja a meghatározhatat­lan korú, piros arcú asz- szony —, mint Faragó néni, itt a szomszédban. Ül egész napon át a nagy fák árnyékában, alig kérdezik meg ebben a rohanásban még azt is, hogy hogy van. A gyerekei messze laknak, évek is eltelnek, amíg erre vetődnek, levéllel is ritkán köszön rá a postás, a nyug­díj is kevés. Ha a sok mun­kám mellett áthívom né­hány szóra, azt mondja, a magány jobban fáj, mint az ízületeiben, a derekában a szúrás. Télen alig emelinti meg a zsalugáter mohás fa­rácsait. A fiamat kérem meg minden ősszel, hogy az udvaron csapja le az elva­dult gazt, füvet, ne így érje a tél a portáját. A néni kevés szavú, ön­magában ezerszer válaszolt már ezekre a kérdésekre, nem is néz fel, apró, beszé­des szeme a kert gondozat­lan fáin, a gyéren-szegé- nyen termő, hervadt zöld- ségágyásokon időzik. — Nehéz már a kapa is — mutatja csontos, száraz kezét —, fogytán az erőm. Ha szó is esik még vala­miről, csak a múlt, a gye­rekek, a tegnap. A holnanot fájdalmas, hosszú sóhaj fedi el. A bizonytalanságé, a reményvesztettségé. — Ki ez a néni? — kér­dezi vissza az iskolából ha­zafelé tartó gyerek.ek egyik­ké, a legnagyobb, amolyan szúvivőféle a többi között. — Ahány ilyen kis házat lát, ott mindenütt ilyen fe- ketekendős öreg nénik lak­nak. Egyedül? Lehet! — Ha néha, egy héten egyszer bekopognátok, hogy segíthetnétek-e valamit, biz­tosan szívesen venné! Ott­hon a tanulás után kive­szitek-e néha a nagymama kezéből a munkát, hogy ad­dig ő púién jen? A kislányok még a ke­züket is fel nyújtják, úgy mint az iskolában. — Mindig, szívesen! Világjelenség, hogy min­den társadalomban egyre több az idős korú, azzal, hogy növekszik az átlag­életkor. Megyénk lakossá­gának 16 százaléka nyugdí­jas. Koruknál fogva idősek, de nem biztos, hogy öregek is, hogy gyámolításra szo­rulnak, mert vannak köz­tük,- a 127 ezer borsodi nyugdíjas közt sok százan olyanok is, akik hatvan- és hetvenéves koruk között még rendszeresen munkát vállalnak, de legalábbis jól bírják magukat, nem félnek egy kis tennivalótól a ház körül, éveik, évszakaik de­rűsen, kiegyensúlyozottan telnek el. Azoknak, akik Faragó néni sorsára jutot­tak. sokkal, sokkal nehe­zebb. A szociális otthoni helyek mindegyikére 23 rászoruló vár és a jogos igénylők el­helyezését ezért mindig meggondolt, alapos környe­zettanulmány előzi meg. Sok, új szociális otthon kellene, még több napközi az öregeknek? Kellene és épül is majd. Az idős em­bereknek ételt, nyugalmát adó napközik befogadóké­pessége az országos átlag­hoz hasonló, míg a .szociális otthoni ellátottságot tekint­ve az utolsó előtti hely a miénk a megyék közt. Mind nagyobb terhet ró a társadalomra a magate­hetetlen öregek elhelyezése, gondozása és támogatása. Tavaly a megyében ötezren részesüllek rendszeres se­gélyben, csaknem tízezer kérés alapján küldtek rend­kívüli segélyt a rászorulók­nak. A szociális támogatás összege negyvenhárom mil­lió forint volt. Aktív, mun­kás évtizedek állnak azok mögött a hajlott korban levő öregek mögött, akik most mindennapi gyámolí­tásra szorulnak és ezt a fe­lelősséget a társadalom vál­lalja is teherbíró képessé­gének megfelelően. De mi­ért csak a segélykeretekkel, az átadásra váró szociális otthonokkal nyugtatgatjuk önnön lelkiismeretünket? Életerős, jól kereső fiata­lok, a társadalom megbe­csült tagjai is elvárják, sőt fáradságot nem kímélve in- ■ tézik öreg. kezelésre szoruló beteg szüleik szociális ott- jj honban való elhelyezését! < Ha ezt pénzzel megválthat- j ják, szívesen és készségesen fizetnek is érte. Merthogy nem minden el- ! hagyatott aggastyán egye­dülálló, azt mindannyian tudjuk. Faragó néni sem az, csak elhagyták. S milyen könnyű rásütni elügvetle- nedett, elaggott szülőkre, hogy összeférhetetlenek! Pe­dig csak a velük való tö­rődéstől szeretnék sokan mentesíteni magukat ezzel. Élnek, persze, hogy élnek derűsen, napfényes öreg­korban megbecsült idős né­nik, nagymamik és nagy­papák is. Ezt érdemelnék a többiek is, cserébe azért, amit ők adtak. Az utcán tovább halad hazafelé az iskoláscsanat. a szóvivő, degesz táskáját oör- getve harsánykodik, Szal­vétába csomagolt, megma­radt tízóraijával egy kutyát csal a kerítéshez, hecceli vele. Nagy József örültek is annak, £ hogy hazajöhettek, vidámak. Mint Pisti­ke is. Most meg úgy ér­zem, ahogy hallgatom, hogy visszavágyik. Ki tudja? Nyilván voltak ott jó bará­tai. Udvarolt is, lehet, sze­rette is azt a lányt. Ki tudja? Visszavágyik. Ki tudja, miért és mennyi idő­re? ... Í ? í 1 Óravee Mhm éhány perc elteltével már elő is bukkan az érzés: ismerős ez az őszes hajú asszony, Sza- laszend tanácselnöke. Nem azért ismerős, mert már vala­hol találkoztunk, esetleg szót váltottunk. Nem az arca, nem is a mozdulatai, egyáltalán: nem külső jegyek alapján ismerős. Másképp. Csupán néhány percnyi beszélgetés elég hozzá, hogy előjöjjön az érzés: már sokszor ta­lálkoztunk. Ezekkel az emberekkel találkoztunk, ta­lálkozhattunk gyakorta az elmúlt évtize­dekben, akiket valkmi mód megtestesít, megjelenít. Az utóbbi időkben sokan elkö­szöntek már közülük, de napjainkban ugyancsak sokukkal találkozhatunk még. Tanácselnökök, vb-titkárok, az apparátus­ban a kezdeti évektől dolgozó emberek. Aliikkal beszélgetve akarva-ákarat.lan fel­villannak új rendünk kialakításának, meg­teremtésének harminc évvel ezelőtti hős­korából a képek. Az állami közigazgatás megteremtésének kezdeti, nagyon is ne­héz éveiből. Mi adja a közös ismertető vonásokat? Talán a gondolkodásmódjuk. Talán az emberekkel való foglalkozásuk mikéntje, hogyanja. Ahogyan a faluról, vagy a városról szólnak, a már eddig el­végzett munkáról, a még töméntelenül sok tennivalóról. A munkavégzésük mikéntje közös. A lelkűk hasonló. A tenni akarásuk azonos. Valahogy ezekből alakul, áll ösz- sze a sok-sok ismerősnek tűnő vonás: már találkoztunk, már szót váltottunk. A munkahely — ha szabad ezt a kife­jezést használni — szintén közös vonáso­kat mutat. A falu, a város, az emberek sok-sok ügyes-bajos dolga. A gyarapítás, az előbbre lépés kérdései és amit úgy szokjunk nevezni: ügyintézés. Például ezek a kanyargós, szűköcske utcák, a gondo­zott kertfl, meszelt falú házak — akár cifra vaskerítésekkel, akár azok nélkül — megtalálhatók megyénk más részeiben is. Az óvodák, a szép iskolák, a csinos köz­terek természetességével együtt. Amik per­sze, nem maguktól valók. Miként az új házak, az új utcasorok sem. Hogy példá­ul egy új utcasor megépüljön, ahhoz mindenekelőtt szükséges valamiféle hit, bizalom: érdemes megépíteni! Jó lesz itt! Otthon leszünk itt! Hogyan, miképpen le­hetne lemérni: ennek a hitnek a meg­születésénél mennyire bábáskodik a ta­nácselnök, a vb-titkár? Pedig bábáskodik! Sok mindent tudnak ezek az emberek, akilc valamikor a fényes szelek idejében kezdték. Mármint azok, akik megmarad­tak, akik a töretlen út minden fáradal­mát, buktatóját vállalták és bírták. Mert nem mindenki bírta, dehogyis bírta! So­kan letértek a könnyebb, a biztosabb út­ra, de akik maradtak, akik vállalták a ta­nulást, az állandó képzés fáradalmait, kik génjeikben hozták magukkal az osztály- testvérek becsülését, szeretetét. azok bír­ták. És sok mindent tudnak. Fortélyokat is. Nem illő megnevezni falukat, de töb­bet is lehetne: hogyan épült meg például egy-egy útszakasz, hogyan, miképpen si­került rendbe hozni egy-egy közintézményt. Nem illő mondani, de tény: a fortélyok között bizony itt-ott egy birkagulyás is kel­rAV'itW'iI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents