Észak-Magyarország, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-30 / 229. szám
ÉSZAK-MAGYARQRSZÁG 4 »s 1979. szeptember 3Q„ vasárnap Nemcsak a máról van szó... Színházi életünk 1949-ben 111. Az első premier Megajándékozott bennünket ez az ősz. Napfénnyel, meleggel. Asztalt „terített” itt Taktabájon, Kékedí lm. réék portáján a beszélgetéshez. Az „eseményre” átballag a szomszédból a 03 éves nagymama is. Míg mi sorsot faggatunk, mondunk. . ő — mintha imádságot morzsolna ajkai között — magának meséli, ki tudja hányadszor, újra az egészet ... Csak, amikor pillanatokra kettesben maradunk, szólal meg hangosan is, mintegy intőn, hozzám fordulva: — Tetszik tudni.. , nemcsak a máról van itt szó..., hanem a múltról..., meg a jövőről... © ® Fogalmazás. A mi családunk: „Mi tizenegyen va- 1 gyünk testvérek, 7 fiú és ' 4 lány. Apu nyugdíjas, nem lát. Mi sose veszekedünk I egymással, megértjük egy- * mást. Az egyik bátyám ka. ton a, négy, meg a termelőszövetkezetben dolgozik... A-z egyik lánytestvéreri) gimnáziumban tanul. Anyu n háztartást vezeti. Mi jól érezzük magunkat...” — Kékedí Sándor, 7. oszt. Kékediék portájáról éppen odalátni a termelőszövetkezet gépműhelyének udvarára. A műhelyvezetőhelyettest keresi? — kérdez vissza az egyik .szerelő. Nem, nem — akarom éppen mondani, de megnyugtat: jól beszélek én, a kettő ugyanaz. Kékedí János meg a helyettes főnök: — Hogy történt? Ügy igaz, hogy amikor legutóbb találkoztunk, még én is szerelő voltam. Aztán helyettest kerestek, A főnök engem javasolt, megkérdezték az embereket, egyetér- tenek-e vele? így történt, hogy négy hónapja ezt a megbízást kaptam. Ez a munkafeladat sokkal nehezebb ... emberekkel bán- , ni... ez egészen ‘más. Minden ember más,, alkalmazkodni kell mindegyikhez. Sokáig nem leltem a helyem. Mindig szerettem volna odamenni: „add ide a kulcsot, hadd csináljam én”... Most is felveszem azért még a munkaruhát, megesik, hogy én ütök oda a kalapáccsal a vasra ... — Ügy hallottam, hogy az eredeti szakmája kovács ... — Volt itt a faluban egy mester, Erős Imre bácsi, aki annyira megszerettette velem a kovács szakmát, hogy már nyolcadikos ko- . romban ott ólálkodtam dél. útónonként a műhelyében .... aztán elmentem tanulónak. Szerencsen, a 113-asban végeztem, - és aztán kedvet kaptam a tanuláshoz, mert már akkor látszott, hogy csak az’ marad fenn, aki tanul. Így hát elmentem a tokaji szakmunkásképzőbe és így lettem mezőgazdasági gépterei ő: ez a második szakmám, a katonaidő letelte után ebben dolgoztam. De, most megint tanulok, másodikos vagyok . én is, meg az öcsém is, Szerencsre járunk a Dolgozók Gimnáziumálja. Ű is itt dolgozik, Jóska öcsém. Éppen he- gesztenek most. majd szó7 lók neki, hogy jöjjön be ... ® @ Fogalmazás: A mi családunk: „A mi családunk jól megvan. Mi tizenegyen vagyunk és egy már megnősült és egy katona ... Jani, Lajcsi, Jóska és Laci dolgoznak. Piri Tiszalökön tanul, a gimnáziumban van. És szeressük egymást, és mi mindent megcsinálunk, amit mondanak és nekünk így jó” — Kékedi Jutka, 5. oszt. Nem tudóin, honnan vessem, ele arra gondolok Kékediék portáján, míg az édesanyát hallgatom és nézem, hogy van valami megfoghatatlan, a sokgyermekes anyák lényében valami természettől jött nyugalom, bölcs derű, némaságában is megszólaló öröm. Lett-légyen sorsuk bármi nehéz. Kékedi Imréné: — Mit mondhatok én a gyerekeimről? Nekem mind jó. Én neveltem őköt, szigorúan, az igaz, de nálunk ez volt a rend: emberséget, tisztességet, becsületet tanuljatok, mert enélkül el. vesztek ebben az életben. 1952-ben megesküdtünk a férjemmel, ő egy évre rá elvesztette a szeme világát... és építkeztünk, családot alapítottunk, dolgoztam ... Aztán jöttek a gyerekek, nőttek a fiúk. Mindig azt mondtam nekik, hogy tanuljanak, bármilyen nehéz a sorsunk..., mert gondolhatja, amíg kereső nem volt, igen nehéz volt... János, a legidősebb fiam, ő mindig gépecskézett, s azt akartaim, hogy menjen el géplakatosnak. De volt egy mestere, az öreg Erős bácsi — az isten áldja meg! —, aki kovácsnak csábította el. Nagyon szigorúan fogta a gyereket, arra nevelte, dolgozzon és éljen becsületesen ... Nem vált kárára ... Imre. a második fiú 23 éves, mezőgazdasági gépszerelő, de megszerezte a hivatásos . teher- és személygépjárművezetői jogosítványt is. Ö most katona, pont itt a levél, hogy jön haza... Levél, címződött Takta- bájra, Dózsa György út IX.: „ ... szeptember 27-én érkezem haza, szabadságra... Anyu, négyesre vizsgáztam, élenjáró lettem, kaptam rá 4 nap szabit és 3-at a kiváló lövészetért..., csókolok mindenkit, írni” ... — A harmadik fiúnk, La_ jós 21 éves, itt dolgozik ő is . a téeszben, az állattenyésztésben. A maga szakmájában megvan, neki is a komolysága, de ő szeret viccelni, már vidámabb természetű, mint a többi, itthon ő a buzdító, ha el vagyunk keseredve... Fogalmazás. A mi családunk: „jó, de néhányszor előfordul valami..., ha a fiúkkal valami baj történik, vagy ha valaki nagyon beteg ...” — Kékedi Zsuzsi, 3. oszt. — Jóska, a negyedik fiam már komolyabb, Jánossal együtt dolgozik a műhelyben ... Laci meg most végzett Tokajban, az idén, nagyon szerették az iskolában. ■ országos versenyen ötödik lett, volt az NDK- ban is... Mondtuk neki, hogy menjél Miskolcra tanulni vagy messzebbre, ne legyél már te is traktoros, mindig az olajos ruhákat mossam ... De nem, ő jön a bátyjaihoz haza... @ @ Termést betakarító ősz van. ■ Sürögnek a határban emberek, gépek. Nincs ez másképpen itt, a Taklaközi Mezőgazdasági Termelőszövetkezetben sem. Két forduló között, az MTZ „sofőrjének”, a 17 éves Kékedi L-szlónak azért jut ideje rá, hogy szót váltsunk: — Napraforgót hordok Tarcalra, a terményforgalmi vállalathoz. Reggel ötkor kezdtünk, hogy elsők legyünk.... hogy mikor végzünk, az nincs meghatározva, ahogy a munka . adja ... Persze, hogy szerelem a traktort, azért választottam. Tokajban végeztem a gépészképzőben. Nálunk a családban úgy van. hogy mindenkinek tanulni kell: Visszaút nincs. Amit jónak lát mindegyik, azt tanulja. Hpgy kötelező? ..., hát csak úgy, hogy mink. testvérek ezt így gondoljuk. Csak könnyebb az, hogy szakma legyen az embér kezében, ne viliázzon, ne lapátoljon összevissza. Megkezdte a legidősebb, János a sort, és aztán menni kell... utána tanult Imre, Jóska, kedvet kaptam én is. Még katonaság előtt szeretnék továbbtanulni, a téesz mindig indít tanfolyamokat... Lajos, a harmadik a sorban, ma szabadnapos, de éppen nincs itthon. Várjak csak, nyugtatnak a szülők, jön ő majd, csak kiszaladt a telepre, mert valami vizsgálat; van a tehenészetben. És megérkezik Kékedi Lajos is: — Nem voltam én olyan kifejezetten jó tanuló sose, a közepesek között végeztem. Már gyerekkoromban is szerettem a jószágokat. Az az igazság, hogy nem akartam továbbtanulni... Hát, legjobban az igazgató- helyettesnek köszönhetem, hogy mégis elmentem Szikszóra, a szakmunkásképző intézetbe. Állattenyésztő szakon végeztem. Aztán rájön később az ember, hogy a tudás segítséget ad ahhoz, hogy elinduljon ..., nem azt éri az ember, amit így ér. A tudásával felfedezi a kisebb bajt is, hát én például az állatoknál. Most a szarvasmarhatelepen dolgozom. Én nem szeretem a traktorokat, de csak elmentem traktorostanfolyamra, hogy az is meglegyen.... de amúgy nincs nekem hu- zalmam a gépekhez olyan, mint a jószágokhoz ._ Kékedi Imréné: — Még öt gyermekünk jár általános iskolába, Csobaj- ra. Tiszteletre, becsületre tanították ott mindig a gyerekeket. Szabó igazgató bácsit, őt még nagyon tisztelem. Mindig azt mondta nekem: „Piri, csak olyan erős markok közt fogja őköt, meg ne inogjanak” __ © @ Kékedi József: — A nyolcadik befejezése után kereskedelmibe akartak javasolni, de erővel a szakmunkásképzőt választottam, így kerültem Sajószentpéterre, ott lettem gépszerelő-géplakatos. Már akkor a tanulás nálunk családi hagyomány volt, így Karcagon még elvégeztem a növényvédő-gépszerelő szakot Is. Ezután még mi jön, azt nem tudom, most gimnáziumba járunk Jánossal, meg katonság előtt állok. A munka a mi családunkban sose volt szégyen... Mi mindent közösen csináltunk és mindennek együtt örültünk ... Fogalmazás. A mi családunk: „A mi családunkban tizenegyen vagyunk testvérek, ebből hét fiú és négy lány ... most vettünk négy heverőt...” — Kékedi György, 6. oszt. 9 © Itt Taktabájon, a tégsz gépműhelyében és az udvaron nagy a munkanyüzsgés. Minden gépre azonnal lenne szükség. A két Kékedi fiúval, Jánossal és Jóskával a raktárban talál - ’tunk helyet a beszélgetésre. Aztán, a szavak után a helyiség homályában ránk hallgató csendből kiröppen a tekintet, az ablakon túl a betakarító ősz fényét kutatja. S az emlékezés megtelepszik Kékedi Imréék portáján, s felvetíti a találkozások, beszélgetések fölé. mintegy eligazító jelzésként, a 113 éves nagymama szavait: — Tetszik tudni . .., nemcsak a máról van itt szó .... hanem a múltról..., meg még a jövőről... • Ténnfry József A három aktív színészről szívesen szólnék bővebben, de részben az idő és a hely is szorít, másrészt náluk is az előretekintés az elsődleges, nem a múltba révedés. Mindnyájan hisszük, hogy Csiszár András az eddigi másfélszáznál jóval több szerepe után még sok emlékezetes alakítással ajándékozza meg a nézőket, hogy a Dohányon vett kapitány Harmadik bojárjával harminc évvel ezelőtt megkezdett miskolci művészi út még sokáig folytatódik és tovább emelkedik; hogy Má- thé Éva, aki Moliére Tar- tuffe-jében mutatkozott be harminc évvel ezelőtt a miskolci közönségnek, s azóta a legváltozatosabb szerepekben ugyancsak több mint másfélszáz szerepben — alighanem a kétszázhoz közelebb áll ez a szám — tett bizonyságot színpadra termett- ségéről, még ugyancsak igen sok alkalommal örvendezteti meg közönségét. Jászai-díja és érdemes művészi kitüntetése a színháznak is elismerés. Bánó Pálhoz fűz a legrégibb ismeretség: néhány osztállyal mögöttem járt a gimnáziumban. Az apja is a színház epizodistája volt, ő is egész fiatalon került a reflektorok fényébe. Szinte megszámlálhatatlan az a sok epizódszerep, az a sok karakterfigura, amelyet Bánó Pali ezen a színpadon az elmúlt évtizedekben megformált. Őszinte örömömre szolgált, hogy az elmúlt évad végén ő kapta a Déryné- gyűrűt, mintegy kifejezve ezzel azt a gondolatot, hogy nemcsak vezető színészek, de jó epizodisták nélkül sem lehet meg a színház. A színészekről szólva befejezésül a kegyelet és tisztelet hangján kell megemlékeznem a folyamatosan itt dolgozók és az azóta elhunytak közül Kováts Terusról, a színház első érdemes művészéről, Bánhidy Józsefről, a színház örökös tagjáról, a Miskolcon roppant népszerű Jóska bácsiról és a nemrég elhunyt díszlettervezőről, Ütő Endréről. Az említettek nélkül a harmincéves évfordulóra való emlékezés megközelítően sem lehetne teljes. És most vissza kell térnem magához az '1949-es évadnyitás eseményeihez. Az országosan ismert művészeti vezető, Szendrő Ferenc és az ide került nagyhírű színművészek országos érdeklődést vonzottak. A helyi lapok mellett az országos sajtó is nagy figyelemmel kísérte az első bemutató előkészületeit. „Miskolcon kezdődik vidéki színházunk újjászületése. Az első magyar kőszínház városa újra vezet” — írja 1949 szeptemberében a Kis Üj~ ság. Hasonló jellegű írásokat olvashatunk ez idő tájt más országos lapokban is. És hadd álljon itt néhány sor egykori főszerkesztőnk, Sárközi Andor A miskolci színház a miénk! című. lapunk 1949. szeptember 25-i számában megjelent cikkéből: „Most a dolgozókon a sor, hogy támogatásukkal, a színház rendszeres látogatásával, bérlet váltásával teljessé te- I gyek a győzelmet. A közönségszervezés során eddig el- jj ért eredmények igazolják, hogy Nagymiskolc dolgozói felismerték azt a hatalmas építő és harcos erőt, ami a dolgozók színházában rejlik. Ne felejtsük: a fejlett szocialista művészet csak úgy valósítható meg. ha a nézőteret estéről estére munkások, dolgozó parasztok, haladó értelmiségiek, kisemberek töltik meg. Legyünk rajta, hogy Borsod megye és Nagymiskolc dolgozóinak hatalmas tömegei kerüljenek közel a színházhoz, hogy erőt', kitartást és harcos elszántságot mérítsenék belőle boldog jövőnk, a szocializmus építéséhez.” A színház első bemutatója a Moszkvai jellem volt. Az előadást Szendrő Ferenc rendezte. Igen sok tudósítás, riport jelent meg az előkészületekről, a próbákról a helyi és az országos lapokban egyaránt. Első bemutatójaként szovjet színmüvet választott a színház, a szerepekben . Sármássy Miklós, Lelkes Ágnes, Szalay Károly, Jancső Adrienne, Csanádi Ila, Bicskei Károly, Agár- dy Gábor, Horváth Pál, Al- mási József és mások alakításaival. A bemutatóra, egyben az állami színház hivatalos kezdetére és a Miskolci Nemzeti Színház 127 évadjának megnyitására 1949. október 7-én este került sor. A díszünnepségen Harmati Sándor, a Magyar Dolgozók Pártja Borsod megyei Bizottságának titkára' mondott ünnepi beszédet, kifejezve, hogy „szolgálja a színház a szovjet művészet példája nyomán a' dolgozók, kulturális felemelkedését”. Azt követően Májercsik Rezső köszöntötte a közönséget, majd Szendrő Ferenc vázolta a színház célkitűzéseit. Ezután került sor a Moszkvai jellem bemutatójára, amelynek országos visszhangja volt, minden lap igen melegen méltatta. Lapunk kritikusa, Hajdú Béla, azóta elhunyt kollegánk többek között ezt írta: „A szellemében, társulata összetételében megújhodott állami színházat a kommunisták céltudatossága,’ szilárd akarata teremtette meg ... Nem kétséges, az új évad, a miskolci színház éleiében a fordulat éve lesz Hl A pénteki bemutató előrevetitője volt új színházunk egész munka- programjának, Kihangsúlyozása annak, hogyha következetesen akarunk haladni a szocializmus építésében, akkor elsősorban a leghaladot- tabb irodalom, a szovjet irodalom értékeivel kell megismerkednünk ...” Majd az előadás részletes méltatása, elemzése után így zárul a kritika: „A bemutatkozó előadás teljes sikere biztosíték arra, hogy szervezett közönségünk, Nagymiskolc dolgozóinak hatalmas tábora a színház dolgozóival, a kul- túrmunkásokkal együttműködve magas rangra fogja emelni Miskolc szocialista' színházát”. Az országos elismerés fényében látott hozzá a színház a további munkához, és két hét múlva már a Dohányon vett kapitányt tapsolhatta a közönség. Az els.ő évadban egyébként — a Szabad Nép 1950. június 10-i közlése szerint — 250 ezer nézője volt a színháznak, egy-egy darabot 14—17 ezer látogató tekintett meg. Mindennek most harminc éve. Azóta sok száz premier volt színpadunkon, színmű- vészetünk kiválóságai léptek elénk a reflektorfénybe, gazdag évtizedeket éltünk meg. És most a 157. évad kezdetén állunk. Újra évadot kezdünk, megújuló bizalommal. Pénteken, 1979. október 5- én ismét premier lesz. Benedek Miklós (Vége) Népzenét visznek A „Szederinda az NDK-ban i") A leninvárosi és emődi Szederinda Népzenei Együttes hatnapos vendégszereplésre indul, október 4-én az NDK- beli Böhlen városba. A meghívásra annak a kulturális egy ü 11 m ű köd esi s ze rződ és n ek az alapján került sor, melyet a Tiszai Vegyikombinát és a böhleni Vegyi Kombinál: korábban kötött egymással . A „Népművészet: Ifjú Mestere” címmel ez évben kitüntetett népzenei együttes három alkalommal lép majd a közönség elé annak az ünnepségsorozatnak a keretében, melyet Böhlenben a városi tanács rendez az NDK fennállásának 30. évfordulója alkalmából. Első alkalommal a német munkásosztály veteránjai elolt szerepelnek', majd bemutatkoznak a dolgozók bálján, végül a helyi Kultúrpalota népművészeti csoportjaival közös műsorban lépnek - színpadra a leninvárosi és emődi népzenei együttes tagjai. Műsorukban elsősorban megyénk népdalait szólaltatják meg, de hazánk más tájainak népzenéje is helyet kap majd előadásukban. I