Észak-Magyarország, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-02 / 205. szám

1979,. szeptember 2., vasárnap CSZAK-MAGYAROK5ZÄG 7 B jé Élőn - Isi rassz lton A mozdony után kapcsolt nyitott kocsik már az in­duláskor zsúfolásig megtel­tek a LÁEV városi végál­lomásánál, Miskolcon a Medicor Müvek mögött. Kellemes, napsütéses hét­köznap délután van. Nyár vége felé járunk, ilyenkor igyekszik mindenki kihasz­nálni a még meleg napo­kat. A kocsikísérők azon­nal munkához látnak. Bá­mulatos 'biztonsággal lép­kednek a kocsik között, kí­vül a hosszú lépcsőkön. Az utazóközönség idősebb tagjainak figyelmét a vá­rosi szakaszon a szebbnél szebb családi házak, a gon­dosan művelt kertek szem­lélése köti le. A gyerekek pedig — a szülői intelmek ellenére — igyekeznek leve­leket leszedni egy-egy ab­lakon behajló ágról. A majláti megálló után el­tűnnek a házak, a gondo­san művelt kertek. Utunk a hegyekben folytatódik. Ide már nem hallatszik a/ autók dübörgése, a városi zaj, csupán a magát felfelé küzdő mozdony zakatolása zavarja meg a csendet, itt, a Bükk egyik legszebb ré­szén. Előkerülnek a fény­képezőgépek, a filmfelve­vők az utasok csomagjai­ból. Igyekeznek megőrizni maguknak a látottakat, amikor a fák sűrű lomb­jai utat engednek a gyö­nyörű panorámára. Az utóbbi években gyak­ran vitatott téma volt a kisvonat sorsa, léte. Végül úgy határoztak, továbbra is fenntartják, hiszen útvona­la páratlan szépségű tája­kon halad, s ha csak bizo­nyos időszakonként is,_ még­is sokan kedvelik és veszik igénybe a kis vicinálist; Eb­ben az esztendőben külö­nösen megnövekedett a forgalom. Az eltelt nyolc hónap alatt, több mint hatezerrel többen utaztak a kisvonaton, mint tavaly ilyenkor. Talán annak is köszönhető e forgalomnö­vekedés, hogy • egyes üdü­lőkben — mint például a tapolcai honvédségi üdülő­ben és a lillafüredi SZOT- üdülőben — a vendégek programjai között bükki kirándulás is szerepel, kis- vonattal, amelyre szívesen jelentkeznek. Különösen az ország más területéről ér­kezők és a külföldiek. Ismeretes, hogy az elmúlt év májusában — a városi KISZ-bizottság kezdemé­nyezésére — ünnepélyesen úttörővasúttá nyilvánították a kisvasutak Ez azt jelen­tette, hogy a hétvégeken — felügyelet mellett természe­tesen — úttörők irányítot­ták a forgalmat. Az úttö­rőket a MÁV KlSZ-fiatal­jai képezték ki, készítették fel és vizsgáztatták le a kö­telező tudnivalókból. A lel­kesedés eleinte megvolt, ebben az esztendőben azon­ban alig volt jelentkező az úttörők közül, akik szol­gálatot vállaltak volna. Ügy látszik, ez a kezdeményezés nem vált be, s így az úttö­rővasút csupán nevében őr- 1 zi jellegét. A kisvonat sorsa tehát állandóan , fordul, alakul. Hol jó úton, jó „irányban”, hol meg rossz „irányban” halad a kisvonat. S a kö­zeljövőben ennek az útnak a hosszúsága is megrövidül, mintegy négy kilométerrel. A városban levő jelenlegi végállomását áthelyezik a Kilián lakótelepre, a Do­rottya utcához. Felszedik a. város szélén a síneket, ugyanis akadályozza a pá­lya az északi tehermentesí­tő út kiépítését. Jóllehet a városban létrehozott útvo­nalat eddig sem a festőién szép környezet miatt tar­tották fent, mégis sajnáljuk e rövidítést. Már csak azért is. mert így az utazni vá­gyókat kevésbé vonzza majd az eddiginél jóval távolabbról induló kisvo­nat, a varázsosan szép út­vonal. Még akkor is, ha az utazási díj kevesebb lesz. (monos) Á Pl w ÄZ ti SO I Megijednünk ugyan nem szükséges, illő viszont még­is észrevennünk: már me­gint szeptember van. Pe­dig szinte még a bőrün­kön érezzük a néhány hó­nappal korábbi aszály for­ró leheletét, majd az azt követő esős hetek borzon­gását, az időfrontok válto­zásait, még a fülünkben cseng a pár nappal koráb­bi, júliushoz illő, hatalmas zivatar hangja, de még az is túlságosan közeli, ami­kor a legutóbbi szeptem­bert kellett tudomásul ven­nünk. És már ismét! Mert például Boldogkő váráról letekintve bámuló, pirosló bokrokat látni, a Bükk völgyeibe éjjelente kékes ködök óvakodnak, fönn a csillagok fényesed­nek, mind jobban ragyog­nak, a Rakaca-tó fölött nap­közben is ott lebeg valami halvány pára, a szalonnái kéményeken, villanypózná- kon a gólyák is fura töp­rengéssel állnak fészkük­ben, A piac viszont mindjob­ban színesedik. A szóló szőlő, csengő barack, mo­solygó alma jegyében. Es sok minden másnak a jegyé­ben, mit a nyár mégis meg­érlelt, az ősz pedig elibénk tálal. Lehet válogatni bő­séggel. Kár, hogy a mis­kolci boltok némelyikére a zöldséget, gyümölcsöt ille­tően most sem lehet ezt el­mondani. Miként1 nem le­hetett tavaly és a korábbi években sem. Szinte érthe­tetlen, hogy főként a szö­vetkezeti boltokban a dél­utáni órákban általában nem tudnak sem paradi­csomot, sem paprikát, sem dinnyét adni, Pedig „vala­hol” van. Miféle akadályai lehetnek a beszerzésnek? Időnként pedig olyan minő­séget — silányságot — kí­nálnak, hogy az eladók is restellik. Nem véletlen, hogy a nénikéknek megéri a kiskertekből a boltok mellé gyerekkocsival, háti- kosárral, miegymással oda­fuvarozott zöldséggel letele­pedni. Megéri, különbén nem jönnének oda. A bol­tok mellé. A magánkeres­kedő standja mellé nem mennek. Ott ugyanis min­den van. Csak az árak lát­tán, az ember nappal is a fénylő csillagokat véli lát­ni. Nem új jelenségek ezek, dehogyis újak! Csak ez a szeptember annyiban mégis különbözik az előzőektől, hogy most — bárhogy is forgatnánk a szót — kissé össze kell húznunk ma­gunkon a nadrágszíjat. Nem csupán a saját házi, otthoni költségvetésünkre, gazdálkodásunkra, hanem a nagyobb méretűek re is. Mert a kettő szoros kap­csolatban áll egymással. A megyei tanács végrehajtó bizottsága pár napja ta­nácskozott az első félévi költségvetési. fejlesztési alappal való gazdálkodás­ról. Ezen a tanácskozáson ugyancsak szó esett a ta­karékosságról, erős hang­súllyal; Érezhető eredmé­nyek születtek meg e vo­natkozásban is, de ezek az eredmények bizony, lehet­nének jobbak is. A beruhá­zásokat, építkezéseket ille­tően nem állunk rosszul, sőt, minden remény meg­van rá. hogy az éves ter­vet teljesítsük, de ennek a reménynek a megvalósulá- •sáért év végéig nagyon so­kat kell tennünk. Annak idején mindannyian na­gyon örültünk például a miskolci északi tehermente­sítő út építésének, de mos­tanában az arra járóknak inkább a nagy csend tűnik fel. A vb a tehermentesítő, valamint a hármas számú fő közlekedési úttal kapcso­latban is ütemesebb kivi­telezés igényéről szólt. Jó lenne ütemesebb kivitele­zést tapasztalni a miskolci derítömű építésénél is, de egyelőre a biológiai derítés technológiája is tisztázat­lan. Községeinkben a gyer­mekintézmények és egyéb létesítmények nem épülnek a kellő ütemben. A közsé­gekben a kivitelezés lebo­nyolítása sokféle ok miatt még nehezebb ugyan, mint a városokban, a létesítmé­nyekre ugyanúgy szükség van, vagy lenne. Meglevő anyagi eszközeink felhasz­nálása most .is nagy oda­adást. lelkiismeretességet követel mindenütt, de a kö­vetkező évben, években va­lószínűleg még nehezebb lesz ez a munka, még na­gyobb figyelmet, mfegfonto» lásl. mérlegelést igényel. Ügy tudjuk: a mi megyénk abból a bizonyos nagy ka­lapból kiemelten részese­dik. Mégis. nemegyszer tettük már szóvá, magas rangú fórumokon, tanács­kozásokon elhangzottak alapján is, hogy érzésünk szerint nem eléggé kiemel­ten kapjuk a részesedést. Az elmúlt hónapok változá­saiból következően vélhet­jük: nem valószínű, hogy majd most már többet ka­punk. bár szeretnénk. De maradjunk még ennél a szeptembernél, a jelenle­ginél, mely halvány ködös reggeleivel, hűvös éjszakái­val, mindenféle változásai­val együtt mégis derűsen érkezett. Napfénnyel, mele­gedő, sőt, meleg nappalok­kal. Szüreti előkészületek sürgetésével, lekvárfözö üs­tök kitisztításának idejével, pincék, présházak takarítá­sával. hordók kongatásával, beszerzésével, iskolatáskák sokaságával, gyülekező fecs­kehaddal és mindennel, mi szokása szeptembernek. Az Első Embernek. Nem sürgettük, nem hívtuk, vár­hatott volna még, de ha már itt van, itt van! Tud ő tisztességesen, szépen is viselkedni, inkább is a jó­kedv jellemzi, mint a mor­cosság. Köszöntsük hát az Első Embert mi is eszerint. PRISKA TIBOR Iirifűilásifira a tenger Kedves Barátom! Megszegve ígéretemet: nem képeslapot, hanem ezt a pár soros levelet küldöm el Neked. Te is tudod, hogy a képeslap éppen arról árul el legkevesebbet, amit áb­rázolni igyekszik. Hiába a technika, a csoda-masinák; hamis marad a rögzített jel, akár a délibáb! A szem lencséje viszont millió fel­vételt képes készíteni, tá­rolni, hogy aztán az emlé­kezet sötétkamrájából azt és akkor hívja elő, amikor szükséges. Előlegként hadd hívjak elő Neked néhányat; betű­jelekké alakítva. Ha zeneszerző lennék sem lene könnyebb a dolgom. Mert ki tudná, megkompo­nálni a Kárpátok szikla­repedéseiben dolgozó gyöke­rek sóhajtásait, amelyek a római kortól idáig hallat­szanak? Ha f°stő lennék se lenne könnyű a dolgom. Mert ki tudná megfesteni a sziklákon dacoló fenyő­fákat Herkules fürdő fölött? Ki tudná a kristály hangú, kengyelfutó hegyi patakok csodáit vagy a tenger vég­telenségének tükrét elénk tartani? Nincs szín, nincs hangjegy, nincs szó; amely megnyugtató lenne. Csak maga a jelenlét. A rácsodálkozó. Pönt a hegyekben sike­rült ellesnem valamit. Va­lamit abból a párhuzamból, amely a htegyi emberek és a természet között játszó­dik. Pontosabban azt, hogy milyen kevéske termőföld­ből boldogul mindegyik olt a sziklákon. Látom az EM­BERT. amint kicsi, játéknyi kaszájával a legmerede­kebb oldalakon is minden tenyérnyi területet legvőz. Szinte szálanként rakja — középen karóval erősített — karcsú petrencébe jószágai eleségét, megélhetésének egyetleií zálogát. 1-Ia nem is látom a FA gyökérzetét, mégis tudom, hogy ugyanolyan szívósság­gal dolgozik a szikla repe­désében. Meri mindegyik él é.s nemcsak él, de fölfelé tör a fény felé. Emlékszem még jól az iskolapadra. Nem múlt el szeptember, hogy ne Írat­lak volna ilyen címmel házi feladatot: „Legkedvesebb nyári élményem”. Ha most lennék diák; bizonyára ki­oktatnám kedves tanítómat, hogy micsoda ostoba, mi­lyen elérhetetlen, megfog­hatatlan ez a cím? Milyen metafizikus?! Mert van-e legkedvesebb élmény? En nem hiszem. Számomra sok-sok apró élmény léle­zik ... amelyben egyszer az egyik, másszor a másik ke­rekedik felül. Ha mégis, ezek után is megíratná ta­nítóm a házi feladatot, nem esnék kétségbe, ezt írnám a fehér papirosra: „Egyik sem és mindegyik”. Két lubickolás közben a parton hozott össze a vé­letlen I. B. Kolev bolgár gépkocsi vezetővel. Haliga 1 - va magyar , szavainkat, ő, szólított meg szintén ma­gyarul, ám kissé akadó,zva. Kiderült, hogy a II. vi­lágháborúban nálunk is harcolt, Nagykanizsáig ül­dözte a ,,fasisztó”-kat. Tár­salgásunk hamarosan egy üveg bor mellett folytató­don, ha azt társalgásnak lehet nevezni. Előkerültek a több mint harmincéves, elsárgult dokumentumok a belső zsebből. Meghagyta memenlóként a szive fölöt­ti zsebben. Elragadtatássa1 szólt Országházunkról, ahol a magyar kormánytól ki­tüntetést is átvehetett a hatvanas években. Termé­szetesen dicsérte a tüzes magyar borokat és a még tüzesebb asszonyokat. Ké­sőbb föltette a búvárszemü­vegét, eltűnt a Fekete-len- ger gyöngyöző hullámai kö­zölt, hogy pár perc múlva meglephessen valamivel. ..Tessek,, kicsi ajándék má- gyárnak!” — így nyújtotta át azt a színes csigaházat, amelyet az én kedvemért hozott föl a tenger feneké­ről. Nappal: fölrázott pezsgő, fürdés öröme, sója. Homok parazsa. Elérhetetlen, „bronzra süli” lányok, akik másokat tartanak elérhetet­lennek. Alkalmi homok- szobrászok, kagylóvadászok, napimádók. De éjszaka! Mikor föl- alá szaladgáló hullámok járnak a partra meghalni. Meghalni, hogy elindulhas­son helyettük valahol a végtelenből még több hul­lám. Ha elmégy a tenger­hez; csak éjszaka időzz el a partján. Mert akkor igaz­mondó. Akkor teregeti ki a titkait. Félelmetes! Ami pedig félelmetes, az csodálatos is. Persze — fi­gyeltem — mást jelent a tenger egy várnai ember­nek.: megélhetést, otthont, hazát. Nekem: akárhány­szor-lépek a parijára, akár­hányszor is fekszem méte­res hullámaira, megmarad karnyújtásnyira. Mint kép­zeletemben, mint a mesék­ben. Ha átléped a magyar ha­tárt, úgy érzed, illetve csak akkor érzed úgy igazán, hogy az egyetlen biztos pontodat veszítetted el. Az anyanyelvedet. »Először még ringatnak az ismeretlen tá­jak, később elaltatnak. Az­után arra ébredsz egy na­pon, hogy magadban be­szélsz, akár a bolondok. Értetlenül állsz az újságos- pavilonok előtt. minden apró ablak becsukódik előt­ted. amely otthon még a világra tárult. Fölvebeted mentőövedet, ha hoztál ma­gaddal. Elöhalászhalod úli- poggyásZod mélyéről Cso­konait, Petőfit, József At­tilát, Egyszerre édes lesz min­den szó, mint gyermekko­rod nyalókái, Talpra áll­hatsz. lesz egy pont, amire támaszkodhatsz. Az egyet­len! „Nem tudhatom. hogy másnak e tájék mit je­lent.. Hosszú idő után szeretnék már mélyet szip­pantani a levegőből, mikor a határőr rányomja bé­lyegzőjét az amúgy szótlan útlevél lapjára: „Belépeti”. Baráti üdvözlettel: I’áikai Tivadar i

Next

/
Thumbnails
Contents