Észak-Magyarország, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-08 / 158. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 1979. Julius 8„ vasárnap ■fFmp Tiszavalk felől a harang- íj szó csak most hozza a de- ílet. Itt, a négy esi Gsámszög | messzi-láthatáfú síkján a . csorda azonban nem varia ?meg a hivatalos napíelezőt. j.Van talán már fél órája is, ■ hogy lábukat földre ro- gyász tolták, s a gémesküt [^távolra mutató ágasa körül Í jtestük mázsányi súlyával t földhöz lapítják a csene- Svész, gyér füvet. A csordás öreg, alacsony ember. Sőt, ahogy ott gug­gol az ágas előtt, alig-alig | észrevehető. Talán a füst az, meg az azt tápláló tűz, • ami a szemet mégis erre az apró. guggoló öregre irá­nyítja. Az ágason bogrács, s az alatt ég a tűz. ö ott guggol mellette, szemével nézi, ke­zével igazgatja. Hol az egyi­ket, hol a másikat. Hol gallyat rak a tűzre, hol a bogrács tartalmát kavargat- ja meg fakanalával. Halt is bele valamit, talán sói. pap­rikái, vagy mást, innen az országúiról nemigen látszik. Ebéd készül, a csordás ebédje. Maga főzte ebéd. I Odavisz bennünket a kí­váncsiság. Bár háttal van, I észrevesz bennünket, mi­helyt az országul at .szegé­lyező árkot átugorjuk. Fel­egyenesedik. nő legalább egyméternyit. — Csak nem ebédre jön­nek? — kérdezi nevetve, köszöntésül a jó napot he­lyett. — Nem, nem — mondjuk —, de ha már erre vetőd­tünk, igazán kíváncsiak va­gyunk, mi a csordás mai menüje. — Mi lenne! Krumpli leb­benccsel ! Hol ezt főzök, hol meg lebbencset krumplival. Megérint a bográcsból fel­szálló illat. Nagyot nyelünk, sőt Emődi András — mert már név szerint ismerjük — receptmondása közben ösz- 6zefut szánkban a nyál. — A szalonnát megpirí­tó^, aztán beleteszem a krumplit... Persze, ebéd ürügyén más­ról is beszélgetünk. — Régóta csordás? — Nem olyan régóta. Két éve. már mint nyugdíjas. Azelőtt a tiszacsegei* ken­dergyárban dolgoztam. Persze, a múlt rendszerben is voltam pásztor. Úgyhogy teljesen nem idegen ez a szakma. Meg egyébként is falusi születésű vagyok. — Szívesen csinálja? — Én mondom magának, jó hivatal ez! Fiatal korom­ban azt mondtam: az megy el pásztornak, aki nem sze­ret dolgozni. Most meg azon a véleményen vagyok, hogy az választ magának ilyen hivatást, akinek sok esze van. Az einber nem erőlteti meg magát, aztán a fizetés csak megvan. — Sokat keres? Hunyorog. — Háromezer­kétszázat. Döntse el, sok-e, vagy kevés. — Én nem1 keveslem, fő­leg, ha még hozzáteszem, hogy nyugdijat is kap. — Ezért mondom — s ne­vet —, hogy most az megy pásztornak, akinek esze van. Mellettünk fából készült bodega. A tetején hullám­pala. — Ez is a magáé? — Én használom. Olyan esőbeálló. A bodega nem nagy. Asz­tal fér meg benne, meg ülő­alkalmatosság. Az asztalon, ahová most a bogrács kerül a gőzölgő .ebéddel, egy jó­kora csomó szegfűgomba van. — Ez meg honnan? — Reggel szedtem itt, a legelőn. Most van a sze­zonja. — Hazaviszi? — Nem valószínű. Jó lesz holnapra ebédre. .— Szóval mégsem leb­bencs krumplival? — Legtöbbször azért az van, de néha kell egy kis változatosság is. Meg ezt a gombát csak nem doboméi! A gőzölgő ebéd ott bent a bodega asztalán elfogyasz­tásra ván Mi elnézést ké­rünk a zavarásért, s jó étvá­gyat kívánva elköszönünk. — Ugyan már! Nem há­borgattak, sőt, az idő is job­ban eltelt — ereszt útnak bennünket a búcsúszó. Már újra az országúton vagyunk, amikor utánunk ! kiabált: — Egyébként a lebbencs­tésztát szoktam zsírban is megpirítani. Ügy a fino­mabb __ H ajdú Imre még nem tudja, de én már tudom, neki is az lesz a sorsa, ami nekem. És én nem akarom tovább csinál­ni se az én sorsomat, se az övét!!! Apu, előre is figyel, mezletlek, ne mondd, hogy vedd fel a kezedbe, ringasd, mert tényleg a falhoz ver­desem.' Még úgyis sokkal jobb lesz neki, mint nekem. Ha azt kérdik, van kistest­véred. azt mondom, hogy a gyereketek, én meg mos­toha leszek. Apu, a fény­képedet visszaadom!!! Mióta ilyenek vagytok, még az életkedvemet is elvettétek. Sokszor már azt gondolom, jobb lett volna, ha kisko­romban meghalok. Ha tud­tam volna, hogy ennyi bánat vár rám az életben. Csak amikor már ilyen nagy az ember, akkor nincs mindig mersze. De most van!!! Nagyon is van!!! Olyan kár, hogy így megnőttem. Már ügy rettegek az életbe is kimenni. Ebből, azt gondo­lom. mindent megérthet­te'.- !! Tudom, hogy ezért a le­velemért nagyon fogsz ha­ragudni, de mindegy, most mát- kénytelen voltam egész őszintén minden bajomat leírni, mert minden kicsi öröm és jó elmúlik (vissza­viszik az intézetbe, mint egy gyereket), és elkezdődik a rossz, ami sose múlik el, sajnos, nekem otthon is rossz, meg az intézetben feil! Ezzel zárom soraimat, ezt a nagyon rossz levelet, amit most már örömmel befeje­zek, mert tudom, mit kell csinálnom!!! Választ várok!!! Teri Személyi lap. N. Teréz, szül. Esztergom, 1964. jan. 16. 1972-től van intézetben, 155 cm, 43 kg. Anyja: szövőnő, apja: la­katos. (Ritkán látogatják, nem viszik haza.) Adatai: kopönya normá­lisan konfigurált. Arc: mélyen ülő szemek, laposabb orrgyök és orr­hát. Fixálásból szemeiből hunyorít Mozgás járása nor­mális. Testi és szellemi fej­lettsége korának megfelelő. Ped. vélemény: értelmes, kedves, barátságos, igényli a szeretetet. hálás érte. Ha­mar indulatba jön, ha nine? valami kedvére. Ilyenkoi trágár. Sokát* olvas, szépen kézimunkázik. A „nagyszünet” végén az ügyeletes, Márta felügyelő benyitott a hálóba: — Úr­isten! Tériké! Tériké! — kiabálta, — mit csinál­tál?... N* 1. Teréz csukott szem­mel feküdt ak ágyán, vérző ■karját a föld felé lógatva, egyenletesen lélegzett, s ak­kor sem nyitotta ki a sze­mét, mikor Márta felügyelő az ágyához rohant. Csalóka csend A miskolci 12-es autó­busz kevésbé zsúfolt, mint az év más időszakaiban. A Nehézipari Műszaki Egye­tem diákjai nem töltik' meg i most a kék járműveket. Az Egyetemváros szépen ápolt, ' de kihalt parknak tűnik mostanában. Tűi vagyunk a vizsgákon, túl a felvételi- ■ ken, a tanulmányi épüle­tekben nem zsong a diák­had. A csend mégis látszó­lagos. Kicsit csalóka a kép, ami fogad. Nemcsak azért, mert konferenciák, egyebek vannak az egyetemen, meg az egvik kollégiumi épület­ben üdülők laknak, élve­zik Tapolca közelségét, ha­nem az egyetem dolgozói f közül is igen sokan seré­nyen munkálkodnak a nyá­ri időszakban. Vajon milyen az élet Ilyenkor az egyetem köz­ponti könyvtárában? Jólle­het. az előtér kihalt, most nincs semmilyen kiállítás, a ruhatárban lévő táskák, er_ nyők viszont arról árulkod. nak, vannak látogatók az olvasóteremben. Dr. Zsidai József, a könyv­tár igazgatója mondta el: — A központi könyvtár­ban annyiban van szünet, hogy nem járnak most ide a hallgatók. De munkánk van, igencsak bőséggel. Sók oktató, mondhatni az okta­tók többsége a tanulmányi idő befejeztével jobban rá­ér a kutató-, a tudományos munkára. Ennélfogva sok. kai szorgalmasabban láto­gatja ilyenkor a könyvtárat és az ő kiszolgálásuk nem jelentéktelen feladat. Néni kis munkát, bár hozzáte­szem nagyon szívesen vál­lalt feladatot jelent szá­munkra az Egyetemváros­ban lakó üdfllővendégek könyvtári ellátása. Jóllehet, ők elsősorban olvasmányos műveket keresnek, de sok köztük a műszaki érdeklő­désű ember is, így szép- irodalmat és műszaki anya­got egyaránt kölcsönzőnk számukra, és ezekben a nyári időszakokban így fel­erősödik könyvtárunk köz- művelődési funkciója. A nyári hónapot használjuk fel a leltári állomány el­lenőrzésére, a tanév során igen erősen igénybe vett könyvtári állomány, első­sorban a tananyaghoz kap­csolódó művek felújítására, új rákötésére, egyebekre, va­lamint a szabadpolcos állo­mány felfrissítésére. Szétnézve a könyvtárban, valóban meggyőződhetünk róla, hogy az Egyetemváros parkjában tapasztalt csend nagyon csalóka. A könyv­tárban tovább folyik a munka. — A vakációnk egyéb­ként is rövid, — folytatja dr. Zsidai József. — Augusztus 21-től már újra jönnek a diákok. Megindul ismét az egyetem élete. S e nyári időszakban kell a könyvtári dolgozóknak is kivenniük a szabadságukat. Fel kell készülnünk az új elsőévesek fogadására, be kell vezetni őket a könyv­tárhasználatba, s ezenkívül most több könyvtári dolgo­zó is készül velem együtt a Magyar Könyvtárosok Egye­sületének augusztus 9—ló— 11-én Veszprémben tartan, dó 11. vándorgyűlésére, amelyen a könyvtárközi munkamegosztás és együtt­működés kérdéseiről fogunk tárgyalni, különös tekintet­tel a műszaki és természet- tudományos könyvtárak ez. irányú feladataira. (bm) Komlóslioi „Ludas Matyi Haiafelé.. Foto: Lacié Jóisel — Ruszin anyanyelvű község ez — mondja a ve- ze:ö óvónő a bemutatkozás után. — A gyerekek? — kérdez elgondolkodva. — Sokul; még villamost bún látott. Harmincán járnak ide. Két éve végeztem Nyíregyházán, s a kicsik ne­veléséi e le: em fel a.- éle e. met. Kinevet ezen ? — kér­dezi kis csend ' után. — Komlóikat senki sem pá- h'ézva meg. Nekem is ! >tt volna más lehetőségem, de nem tudnék elképzelni más helyet... — Csak kavargatom — int pipájával a tűzhely felé —, de felvenni, levenni már nem tudom... Pedig le­— Ez is itt... — mutat a rejtett ajtóra — ... kihűlt. De még szükség lehet rá, jó lesz ez akkor kenyérkét be kihajtott csordával. A munka itt úgy hozzátartozik életükhöz, hogy meg az óvodában is erről vitatkoz­nak ketten. Amíg az óvó­nőt. a 21 éves Ruttkay Má­riát keresem, egy kislány es egy kissrác szegődi:; nyo­momba. ..Füve! vágok m:nd a libáknak, ha hazamegyek” — így a lurkó. A iány hall­gat. Idegen nyelven hadar valamit társának, azután el­szaladnak. Fák gallyai takarják be védőn az utat a hirtelen jött hegyi záportól. Hegy csúcsig ér fel az esőverle por. Az eső, amilyen hirte­len jött, úgy is távozott. Komlóskán talán alig volt, aki észrevehette vonulását: ki van ilyenkor, délidőben itthon az itt élő 691 ember közül? Nem sokan. Ezt mondja az öreg Szemán Miklós bácsi, aki 94 évével a falu legidősebb embere. Nehezen csoszog ki a kony­hából zörgetésünkre. Egyik kezével a zsebében búvó „örökégő” pipát markolász- sza, kalapját megpöccinti, majd int: térjünk beljebb. A konyhában a sparhel- ten üstben fő a sertéskoszt. génykoromban nem egy ilyen alumínium fazekai bírtam volna meg, hanem.. Ügy fejezi be, mintha rés íelkedne szószátyárságán. iegénykedésén. Nagyokat pislant a füstölgő pipa mö­gül könnyező szemével a sarkig tárt ajtón beözönlő fény felé, azután legyint egyet. Ki tudja, mire, mi­ért ... — Orvosnál egyszer vol­tam életemben, amikor a dombon vágott fa rosszul dőlt. Sem előtte, sem az­óta ... Ez a vidék nem tűri a gyengélkedő, satnya em­bereket. Itt, aki élni akar, dolgoznia kell. A falba bújtatott kemen­ce ajtajára üt pipájával. sütni — int már a kapuból utánunk. Még látni, amint lezárja a belül izzó pipa fedelét és zsebébe süllyeszti a szer­számot .,. Komlóskán alig látni va­lakit. A falu határában ta. lakkoztunk két emberrel. Kapálni voltak az égig nyú­ló hegyoldalon kapaszkodó szőlőben. Hajnalban keltek, mert — így mondták — a szőlő akkor szereti a ba- busgatást. A gyerek otthon maradt vigyázni a házra, a jószágra. Mert ezen a vidé­ken a gyerekek együtt nő­nek fel a munkával; a ka­pával, a libával, a völgyek­Kint. a modern óvoda előtt ;áu'orrósodott a hu­szonegy éves óvónő -.piros Lada kocsija. Megyét, or­szágot jár vele, ha letelik itt. a szolgalat, vagy szűk­nek érzi a hegyek szorítá­sát. Visszafelé az úton. Erdő­horváti irányából egyre több férfival találkozunk. Jönnek az út fölé boruló hegyolda­lakról; vállukon kasza, ka­pa, kezükben demizson. Asszonyaik pár lépés tá­volságban" mögöttük ballag­nak, fáradtan a hajnaltól tartó munkától. Ebédidőre készül Komlós- ka. Szöveg: - Pusztafalvi Tivadar Fotó: Laczó József *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents