Észak-Magyarország, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-21 / 169. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4

?979, július 21 „ szombat

Az NSZK-ból jöttek

Pusztafalui

változások

ök voltak a mindig kettesek...

Szavak nélkül mondd el az életed!

i

I

i

j

J

A hét közepétől megyénkben tartózkodik az NSZK- ból érkezett Hullócsillag néptáncegyüttes. A Bens- bergböl — Köln melletti kisváros — jött fiatalok Miskolcon már bemutatl-ozlak közönség előtt, nem is akármilyen sikerrel. A műsor után felzúgó taps nem csupán a színvonalas előadásnak, nem csupán a „messziről jött” vendégnek szólt, mintegy udvariasságból, hanem az az élmény inspirálta, melyet — meglepetésként is — kaptunk: a német fiatalok magyar táncokat mutattak be a csaknem egyórás műsorban.

Az együttes életéről, törekvéseiről beszélgettünk Hans Bólékkal, az együttes vezetőjével és Szabadi Tiborral, az együttes tagjával, aki a tolmácsolásban segített.

— Tizenöt évig vezettem egy tánccsoportot — emlékezik Hans Bolck .—, többször jártunk Magyarországon is, s mintegy tíz évvel ezelőtt, nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki Tímár Sándorral és csoportjával. Számomra ez adta az indítékot az „átállásra”, hogy a magyar néptánccal, a magyar folklórral foglalkozzam. Kölnben ebben az időben dolgozott egy magyar együttes, kisebb csoport; ott is teret nyert a táncház-mozgalom, s erre a törekvésre, erre az eredeti anyagra építettem a jelenlegi csoportot.

— Jelenleg önszántunkból

jöttünk Magyarországra, nem elsősorban produkálni magunkat, hanem tapasztalat- szerzésre, anyaggyűjtésre érkeztünk. Szegeden megnéztük a nemzetközi szakszervezeti néptáncfesztivált,

részt vettünk az ott szervezett táncházakban, személyesen találkozhattunk magyar szakemberekkel. Ezt követően érkeztünk Miskolcra, s nagyon jólesett nekünk a meleg fogadtatás. Több napot töltünk itt a megyében, elmegyünk Tardonára és Do- maházára: természetesen

azért, hogy újabb láncokkal ismerkedhessünk meg, hogy tanuljunk ...

— A csoportunk saját magát tartja el otthon, a csizmától a kalapig mindent magunk szerzünk be, a lányok hímezik, varrják a ruhákat. az eredeti motívumokat Magyarországról kapjuk. Ugyanígy, folyamatosan kapjuk a táncleírásokat is, a zenei anyagokat. Már eljutottunk olyan nívóra, hogy, otthon kéthetenként, táncházakat szervezünk, természetesen ez alkalmakkor is a magyar néptáncokat táncoljuk, s gondolom, nagyon sokan kerülnek ennek révén is közelebb Magyarországhoz...

— Két oka van annak, hogy a Hullócsillag nevet kapta az együttesünk. Egyrészt: a, csoport tagjai diákok. ha kikerülnek az iskolából, bizonytalan, hogy tudják-e tovább vállalni a közös munkát. Másrészt: ahogyan 1974 őszén. néhány hónap alatt „összejöttünk”, meglehet, hogy egy vezető egyéniség eltávozásával megszűnik a csoport, mint egy hullócsillag. De — van ebben valami varázs ...

Van abban valami varázs, ahogyan ezek a fiatalok népünk táncait megtanulták, ahogyan magukénak vallják, ahogyan ezt — most itt, nálunk — teszik. A. lelkesedésük varázsolódik szét a közönségben — s ezért zúg — zúgott — a taps előadásuk után.

(t. n. j.)

Éppen negyven esztendeje, hogy megyénk .kisközségéről, Pusztafaluról átfogó néprajzi felmérés készült. Két évtizeddel később az ötvenes évek második felében bevezették a faluba a villanyt — ezt filmen is megörökítették hajdan —, s ez alapvető változást hozott a kis hegyközi település életébe. Most a Magyar Televízió újra Pusztafaluba látogat, hogy szociográíusok és néprajzosok segítségével megvizsgálja, a négyszáz lelkes községben miként változtak meg a népszokások, néphagyományok, hogyan alakultak át ezek a fiatalabb generációk életében, mit jelentett a kisparaszti gazdaságok termeléséről a nagyüzemi gazdálkodásra való átállás, milyen vonzerőt jelentenek a közeli nagyobb települések — Sátoraljaújhely, Hollóháza — a lakosságra nézve. Az ötrészesre tervezett filmet Szakály István szerkeszti és rendezi, több szakértő bevonásával. A forgatást a közeli napokban kezdik.

Széni színpad

A húszas években, valahol vidéken, egy színtársulat Shakespeare Rómeó és Júliáját játssza a falusi kocsma összetákolt színpadán. A kor- gó gyomrú színészek két felvonás közli szünetben fellázadnak a direktor ellen: elegük van a szegénységből, a kongó nézőtérből, komédiát akarnak játszani. Az igazgató hujlhatatlansága láttán a Rómeó és Júlia két főszereplője azonnal felniond, s elhagyja a szinhazaH. Pap Károly regénye azt a kétségbeesett küzdelmet ábrázolja, amelyet az igazgató és maradék társulata vív azért, hogy az előadás folytatódhasson. Az író máig érvényes gondolatokat fogalmaz meg a kultúra terjesztésének lehetőségeiről, a művészi elhivatottságról, a „szent színpad”- ,ról, A regényből most — Felvidéki Judit rendezésében — tévéfilm készül, forgatását a napokban kezdték.

— Erdő, ló, patak, ház, fal ... a fal mögött a cél. Mondjatok el egy történetet, amelyben ezek szerepelnek.

A csend csak nógatásra törik meg, de azután hol folyamatosan, hol szakadozottan ki kerekednek a történetek.

— Tölgyerdő, rengeteg fa, a lombokon áthatol a nap. A tölgyesben sűrű az aljnövényzet. Találkozom a lóval . .. Muraközi, fát szállítanak vele. Továbbmegyek, rátalálok egy házra, az erdei munkások szállása. Inkább kunyhószerű, benne szénából készített ágy, fából készült asztal és szék. Csak éppen benézek, folytatom az utam. Elérek a hegyi patakhoz, pisztrángok úsznak benne, egy kis tahidon átkelek. Akkor elérek a falhoz.

— Milyen falhoz?

— Gondolom, a fal képletes. Ez egy szakadék ... Keresek egy helyet, ahol leereszkedem, átjutok rajta.

— És ott a cél. De mi a cél?

— Hát, például az otthon. Hazaérek.

— Én egy olyan vegyes erdőt képzelek. Madárcsi- csergéssel, sok vaddal. A ló ott cikázik egy tisztáson, majd megfürdik a patakban. Én csak figyelem. Azután a patakon találok egy vízesést, átbújok alatta, olyan barlangszerű bemélyedésen, és elérek egy vadászházhoz. Gyönyörű ház, tele bőrökkel a falon, a padlón. Csak másnap megyek tovább.

— A fal?

— Óriási fatömeg. Nem tudok átjutni rajta. Visszafordulok és visszaérkezem abba a pici faluba, ahol lakom.

Játék a szá vaKKar?-’ Pszichológiai kísérlet? A képzelőerő próbája? Inkább az utóbbi. A szerencsi járás közművelődési táborában harmincöt kereskedelmi és mezőgazdasági szakmunkás- tanuló játszi k-birkózik a szavakkal, a rajzzal, a mozdulattal, a zenével.

— A legnehezebb talán szóra bírni őket. Rávenni őket. hogy merjenek beszélni magukról, gondolataikról. Ezért izgalmas, amit itt közösen csinálunk.

Debreczeni Tibornc, a Népművelési Intézet munkatársa, az egyik kiscsoport vezetője, halom rajzot vészelő.

— Egy fát kellett rajzolniuk, a lap másik oldalára pedig négy kérdésre kellett rajzban válaszolniuk, milyen házban laknak, vagy szeretnének lakni, kivel, kit engednének be a házba, vagy mit vinnének be, s kit vagy mit nem engednének be semmi körülmények között. Az egyik kislány a legutolsó kérdésre egy részeget rajzolt. Kiderült, pincértanuló. Később elmondta, egyszerűen elviselhetetlen számára, hogy öt forint borravalóért már bizalmaskodni akarnak vele ... Ezek a gyerekek sokat dolgoznak ... Este fáradtak, s mi számon kérjük, hogy miért nem művelődnek ?

— Ráadásul ök azok, akiket az általános iskolában mindig elintéztek egy kettessel ...

Udvardy Lakos Endre, a másik kiscsoportos közbeszó- lásával a „kísérlet” igen izgalmas kérdését érintette. Azt. hogy az iskolai keretek közölt, az előrehaladás ütemét diktálja a tanterv, s a néha túlzottan is oktatás- centrikus légkörben a gyerek személyiségének megismerésére, a képességeire való ráhangolásra jut kevés idő.

— De hol találkozik az a művelődéssel ?

— Ezekkel a játékos feladatokkal, tulajdonképpen önmaguk és egymás megismerésére szeretnénk ráhangolni őket. Az első napon például kértük, játsszák el szavak nélkül, csupán mozdulatokkal minde.mapi munkájukat. Hihetetlenül nehezen ment. Rá kellett vezetni őket, hogy a szó nélküli mozdulattal cselekvést és gondolatot is ki lehet fejezni. Később szobrokat alakítottak, s a „megfejtésnél” Kiderült: ugyanazt a ■ pózt másképpen és másképpen értelmezi az egyik, mint a másik. Felfedezték maguknak a - művészet lényegét. Egy nagy tanulsága van: aki alakítani tud. az más alakítására is fogékony. S erre jó példa volt a zene- hallgatás. Azt nem tudták, hogy Bach, Beethoven vagy Mozart zenéjét hallgátlák-e, de meg tudták fogalmazni

érzéseiket, amit a zene bennük keltett. A lényegét értették meg.

Debreczeni Tibor, a Népművelési Intézet osztályvezetője nem véletlenül részese a tokaji 'tábornak. (Kiscsoport-vezetést vállalt.) Pedagógusokkal már részt vett ilyen „kísérleten”, de a kamasz korosztály alkotó-művelődésre való hajlamát, ebben a formában itt figyelheti először.

— Tulajdonképpen, mi ez a módszer?

— Nálunk a tánc, színjátszás leginkább produkció jellegű, talán elég csak az iskolai ünnepélyek oralóri- kus műsoraira utalnom. Szerencsére, mostanában már újra felfedeztük a népi gyermekjátékokat, a játékot, amelyben minden együtt volt; a mimika, a zene, a mozgás, a szöveg ... Tulajdonképpen ennek az átültetése... Mindenesetre, segíthet egy harmonikusabb • személyiség kialakításában, abban, hogy nyitottabbak legyenek ezek a gyerekek.

— De hál mi lesz azután, ha hazamennek a táborból? Ha megint ott ülnek a pad- ban, felszolgálnak a boltban, az étteremben, végzik a munkájukat a mezőgazdaság valamelyik területén?

— Valami talán megmarad ... De ezért örültem legjobban, amikor pedagógusokkal játszottunk, így közösen. Ök azonnal továbbadták az iskolában, a napközis foglalkozáson, a gyerekek pedig az őrsi összejöveteleken. Játszottak, anélkül, hogy tudták volna, milyen komoly., ez a játék,

— És itt?

— Ügy tudom, a tábor vége leié levetítik nekik Ember Judit Tanlürlénet című filmjét. (A tábor programjában egyébként író—olvasó találkozó mellett, egy háromnapos filmblokk is helyet kapott.) Róluk szól, szakmunkástanulókról. Hogy mennyire értik meg, s menynyire rfiernek véleményt mondani róla. az már a mi munkánk próbaköve is lesz,

Csutorás Annamária

1

papaszemű öregemoer uit az út szélén, a ruhája csupa por. A folyón pontonhíd vezetett át, szekerek, teherautók, asszonyok, gyerekek vonultak rajta. Az öszvér vontatta szekerek felnyikorogtak a hídról a meredek partra, katonák segítették tolni őket a küllőknél fogva. A teherautók nekilódultak és siettek el, s a parasztok bokáig tappogtak a porban. De az öregember mozdulatlanul ült. Nagyon fáradt volt, nem bírt tovább menni.

Nekem az volt a feladatom, hogy átkeljek a hídon, vizsgáljam meg a hídfőt, és kémleljem ki. meddig jutott előre az ellenség. Megtettem, azután visszatértem a hídon. Most már nem ment rajta olyan sok szekér, s nagyon kevés volt a gyalogos, de az öregember még mindig ott ült.

— Honnan jön? — kérdeztem.

— San Carlosból — felelte és mosolygott. Ez volt a szülővárosa, öröme telt benne,

ha megemlíthette, azért mosolygott.

— Állatokat gondoztam — magyarázta.

— morf nem értettem égés*.

— Igen — leide —. i-uuja, ott maradtam és állatokat gondoztam. Én hagytam el utolsónak San Carlos városát.

Nem olyan volt, mint egy juhász vagy pásztor, s én megnéztem poros, fekete ruháját, poros szürke arcát, drótkeretes szemüvegét és megkérdeztem:

— Milyen állatokat? *

— Különféléket — mondta -és megrázta a fejét. — Ott kellett hagynom őket.

Néztem a hidat és az Ebro-delta afrikai jelleeü vidékét, s n/mi tűnődtem, mennyi

★ Nyolcvan eve szüléiéit Hemingway Nobcl- fli.ias amerikai író. akinek színié minden miive magyarul is megjeleni. Mz alkalomból közöljük frn*i novella «át, amely a spanjoi polgárháború ♦dejen játszódik.

ürólkerctes

Hemingway portiéja

idő múlva látjuk meg az ellenséget, s egész idő alatt füleltem az első neszeket, amelyek az érintkezésnek nevezett, mindig titokzatos eseményt jelzik s az öregember még mindig ott ült.

— Milyen állatok voltak? — kérdeztem.

— Összesen háromféle — magyarázta —, két kecske, egy macska, aztán meg négy galambpár.

— És ott kellett hagyma őket? ■— kérdeztem.

Ernst Hemingway

Öregember a hídnál*

— Igen. A tüzérség miatt. A kapitány azt mondta, jöjjek el a tüzérség miatt.

— Családja nincs? — kérdeztem, s a híd túlsó végét figyeltem, ahol az utolsó néhány szekér siklott le a part lejtőjén.

— Nincs — mondta. — Csak az állatok, amiket elsoroltam. A macskával persze nem lesz hiba.' A macska tud gondoskodni magáról, de nem tudom elgondolni, mi lesz majd a többivel.

— Mi a politikai meggyőződése? — kérdeztem.

— Nem politizálok — mondta. — Hetvenhat éves vagyok. Tizenkét, kilométert jöttem, s azt hiszem, nem bírok tovább menni.

— Nem jó helyen állt meg — mondtam. — Ha eljut odáig, ahol az út elágazik Tor- tosa felé, olt találhat teherautót.

— Várok egy darabig — felelte —. aztán elindulok. Hová mennek a teherautók?

— Barcelona felé — mondtam neki.

— Arrafelé senkit sem ismerek — mondta —, de nagyon szépen köszönöm. Még egyszer, nagyon szépen köszönöm.

Nagyon kifejezéstelenül és fáradtan nézett rám.

— A macskával nem lesz hiba. abban biztos vagyok — mondta azután, mert meg kellett velem osztania aggodalmát. — A macska miatt nem kell nyugtalankodni. De a többiek. Mit gondol, mi lesz a többiekkel?

— Valószínűleg rendben átvészelik.

— Gondolja?

— Miért ne — mondtam, s a túlsó partot figyeltem, ahol most már nem mozgott szekér.

— De mit csinálnak az ágyútüz.ben. ha egyszer nekem azt mondták, hogy menjek el az ágyútűz miatt.

— Nyitva hagyta a galambdúcot? —kérdeztem.

— Természetesen.

— Akkor elrepülnek.

— Igen. biztosan elrepülnek. A többire jobb nem gondolni.

— Ha kipihente magát, mehetnénk —- Sürgettem. — Álljon fel és próbáljon elindulni.

— Köszönöm — mondta és talpra állt, jobbról bálra imbolygóit, aztán leült a porba.

— Állatokat gondoztam — mondta tompán. de már nem nekem. — Mindig csak állatokat gondoztam.

Illíl sem lehetett vele kezdeni. Hús- 1 vét vasárnapja volt. és a fasiszták előrenyomultak az Ebro felé Szürke, borús nap volt. alacsonyan úsztak a felhők, így a repülőik nem szálltak fel. Ennyiből állt az öregember szerencséje, meg abból talán, hogy a macskák tudnak gondoskodni magukról.