Észak-Magyarország, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-01 / 77. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1979. öpriils vasárnap Színházi bemutató Á medikus Mindenki tudja, hogy miiyen kicsinyes, ostoba és kegyetlen ez a világ — hogy pénzért kell árulni a tehetséget, á szépséget, a fiatalságot, hogy annyiszor kísértenek öngyilkos indulatok —, miért ne szépítsük meg legalább pár percre a színház zsongító melegében. Talán így gondolkozott Bródy Sándor, s a rá annyira jellemző köny- nyed úri gesztussal happy endbe oldotta fel egy izzó dráma minden konfliktusát. Meg kell adni: nem minden önirónia nélkül, de azért nagy romantikus hevülettel. Azok a játékosok képesek erre, akiknek egy ponton már semmi sem drága. Saját tehetségük sem. Ennek ellenére, ha felidézzük magunkban A medikust, soha nem a dráma befejezésének boldogságot sugárzó képeire gondolunk, hanem a diáktanya ínséges világára, a szívbajos orvos kapkodó erőfeszítéseire, János kínlódó lázadására, önnön demoralizá- lódása ellen folytatott küzdelmére, a szabó-apa ügyeskedéseire és Riza remegő szerelmére. Tudjuk: ebben a világban semmi nem fordulhat igazán jóra... A mai nézőnek persze ismeretlen már a századelő fővárosa. A csillogó felszín — a maga nagytársasági életével, üzleti világával — éppúgy, mint a mély, melyben emberek éheztek, álmodoztak, szerettek — őrlődtek. A diplomázó fiatal rendező — Halasi Imre — kicsit didaktikusán ugyan, de jó miliőt és atmoszférát teremt, hogy jobban értsük majd a történetet. A függöny elé bocsátott vásznon egy évszám (1910) fogadja a nézőt, majd diaképek sorozata villant fel a korabeli Budapestről. A társasági élet különböző eseményeit látjuk, s kereskedelmi reklámokat. (Kár, hogy az anyag kicsit szerkesztetlenül kerül elénk, így nincs különösebb lehetőségünk az asz- szociációra.) Egyébként ez a régi Budapest végig él a színen, mint háttér, mint a dráma meghatározó közege. Erre nyílnak a mozgó ajtókeretek (műszakilag, bizony hanyag az előadás), ide kell kilépni a diákszállás, vagy a polgári szalon védettségéből. Ez az ELET. A Miskolci Nemzeti Színház igényes filológiával ösz- szeállított műsorfüzetei furcsa módon szolgálják a reklám céljait. A dráma eddigi színpadi életét olyan híres előadások dokumentálják, hogy a nézőnek már eleve lehűtik a várakozását. Mert, hogyan is tudna itt és most a miskolci társulat versenyre kelni a régi Vígszínház leghíresebb nemzedékével, vagy akár a Madách későbbi előadásaival. A mostani szereplőket olyan nagy egyéniségekkel kell szembesíteni, mint Varsányi Irén, vagy Gábor Miklós és Vass Éva. S, ha ehhez hozzávesszük, hogy bennünk nézőkben egyébként is mindig van valami nosztalgia ... Mindezt persze csak afféle pszichés szempontként említem (különösebb kritikai szándék nélkül), és eszemben sincs — még akkor sem, ha vallom, hogy a színházi életben nagyon fontos a kontinuitás — Gábor Miklós és Matus György, vagy Varsányi és Vándor Éva összevetése. A nézőnek el kell hinnie, hogy a miskolci színház jelenlegi erőihez mérten, a lehető legjobb szereposztásban került színre A medikus. Tulajdonképpen örülök is. hogy sok fiatalember kapott most alkalmat tehetségének bizonyítására. Elsősorban persze a rendező, aki — saját bevallása szerint — semmiféle reveláció- ra nem készült, „csak” ép-1 pen azt akarta bizonyítani, hogy jól ismeri a mesterséget, hogy hittel képes közelíteni a jelentős magyar író hagyatékához. Mindez sikerült, s ez korántsem lebecsülendő. És még valami, amire különösen figyelni kell színházon belül és kívül. Halasi Imre tud együttest teremteni! A medikusból természetesen lehet művészileg jobb előadást csinálni, de a frisseség, a lelkesedés, az egy célra szövetkezett emberek közös akarása ellen semmi kifogásunk nem lehet. Kell-e magyarázni, hogy ez milyen nagy dolog a mai színházi világban, ahol a divat néha fontosabb, mint az esztétikai minőség, vagy az eszmei tisztaság, s ahol bizonyos rendezői prekoncepciók miatt furcsa gellert kap a drámaíró gondolata, s gúzsba köttetik a színész teremtő ereje. Mindez nem mond ellent annak, hogy A medikus előadásának vannak aránytévesztései, Bródy stílusától idegen groteszk felhangjai, van szerepkeresés és így tovább. A produkció pillérei azonban biztosan állnak. Az együttes elfogódottan kezd. Az első felvonást csak a jó színészvezetés, az alakos játékmesteri munka menti. A színészek itt még külsősége- sek, teátrálisak. A kivétel azt hiszem, csak Vitéz László, aki György pap szerepében végig feszült jelenléttel hívja fel magára a figyelmünket. A főszereplő Matus György . és a Rizát játszó Vándor Éva csak később forrósodik át. Somló István Schwarz orvosnövendékként kitűnő karaktert formál, Maróthy Gábor (Nagyfejeő jogász) technikailag jó, de felszínesebb a kelleténél, Pólyák Zsuzsa (Kőris Piros) megkapó lírája nem érvényesül következetesen. M. Szilágyi Lajos (Technikus) szürkébb a kelleténél. Horváth Zsuzsa (Borcsa) és Mil- viusz Andrea (Ada) csak ka- rikíroz. Egyelőre. Mert ez csak a pillanatnyi helyzet. Az előadás ifjú szereplői estéről estére érni, gazdagodni fognak feladataik megvalósítása közben. És az idősebbek? Nos, sem Simon Györgynek, sem Fehér Tibornak nem hiányzik sem a rutinja, sem a játékkultúrája. Tehetségük már sokszor megméretett. Simontól (Rubin főorvos) nagyobb belső keserűséget várunk. Napjai meg vannak számlálva és életműve (Riza férjhez adása, a család jövőjének biztosítása) még nincs tető alatt. Fehér Tiborral (Arrak szabó) nagyobb a gondunk. Kosztolányi a figurát „fércembernek” nevezi. „Bródy azzal mulat, hogy ilyen tökéletlen embert tökéletes szoborrá formál” — olvashatjuk a korabeli kritikában. Fehér Tibor mintha nem venné komolyan ezt a „tökéletlenséget”. Kívülről nézi. sőt mulat rajta; illusztrálja csupán. Tragikomikus (olykor gyűlöletes, majd szánandó) karakterét, befulladtságál nem érzékeljük a figurának. m ® Ami az egészet illeti: a produkció akciógazdag, játékos elemekben bővelkedő, hevülete romantikus. A mélységek azonban még kiaknázásra várnak. Díszlet: Langmár András m. v. Jelmez: Fekete Mária Kísérőzene: Vidor Máté. Gyarmati Béla Kis könyv — nagy témáról Sz. Szabó László: ízlés és közm Újszerű és merész vállalkozás közérthető, színes, olvasmányos, de továbbgondolásra is késztető tudományos összefoglalást adni két olyan szövevényes, „érzékeny” és szinte végtelenül sokrétű témáról (s kiváltképpen kölcsönös kapcsolatukról, egymásra tett folytonosan „mozgó” fejlesztő hatásukról!), mint az ízlés és a közművelődés. A debreceni kutató könyvecskéje — a hasznos és okos sorozat, az Esztétikai Kiskönyvtár legújabb darabja — az adott és viszonylag szűkös keretek között: e vállalkozás sikeres eredményének tekinthető. Elméleti alapvetésének tisztasága párosul életszerű dialektikával, a szűk prakti- cizmustól mentes gyakorlatiassággal, problémaérzékenységgel. Rögzíti a kérdés mai állását, épít a — főleg a 60-as évek közepe tájától megélénkült — szakirodalom eddigi eredményeire (ezeknek a csupán a részletekben egymással gyakran ellentétes előadásoknak, cikkeknek jó foglalata volt e könyv legrokonabb elődje, az ugyancsak a Kossuth Könyvkiadónál még 1974-ben megjelent ízlés és kultúra című tanulmánygyűjteményi), helyenként vitázik is velük, s ugyanakkor „nyitott” a jövő felé: tartalmaz hatásos és megszívlelendő gondolatokat az ízlésfejlesztő és -nevelő közművelődési tevékenység „taktikai" és „stratégiai” távlatairól ... Ezeket — mint könyvének más fejtegetéseit is — Sz. Szabó László nem a véglegesség feltétlen igényével, dogmákként vagy receptekként adja elő — inkább mintegy olvasóival együtt töprengve... Ez a hangnem a könyv legfőbb értéke. Ebben rejlik felelősségre — egyéni és közös felelősségre — ébresztő, meggyőző ereje. Szerkezete is világos, áttekinthető, bár a fejezetek és a gondolatok sorrendjén — és terjedelmén is — itt-ott lehetne módosítani. Ezáltal bizonyos visszautalások, „átfedések” elkerülhetők lettek volna. A divat részlettémájával — kisebb jelentőségéhez mérten — a kelleténél bővebben és „megbo- csátóbban” foglalkozik, a lakáskultúráéval pedig „szigorúbban”. .. Csupán címszószerűen ragadhatjuk ki a könyv néhány gerinc-gondolatát: A társadalom ízlésszintjének alakulása: nem magánügy !... Az ízlés: nem csak esztétikai kategória: az emberi tudat és társadalom rendkívül bonyolult jelensége. Az esztétikai nevéléss: több mint a művészeti ízlésnevelés: az egész emberi magatartás, viselkedés formálásának fontos eszköze.... Az egyéni ízlést érzelmi-hangulati elemek: benyomások, emlékek, indulatok is színezik. Nevelése ezért sem egyszerű, tapintatot igényel, mert az ízlés konzervatívabb, mint maga az ember... A közízlés alakulása lassú: a múlt még élő vagy átmenetileg felerősödő hatása is vissza-visszahúzza. A hagyományőrzés egyébként nem csupán káros vonás... Fejlődésünk mostani szakaszában gazdasági és politikai feladatainktól elválaszthatatlanok a társadalmi tudat és ízlés formálásának kérdései, melyeknek hangsúlya, hogy a fejlett politikai tudatú és világnézetű emberek művészeti ízlése és műveltsége ne legyen elmaradott... A szocialista ízlés: nyitott a múlt nagy értékei, az új alkotások és formák, a groteszk, az irónia, a szatíra sajátos — és hatásos — művészi eszközei iránt is, és magáénak vallja (ha saját közegükben színvonalasak!) a könnyebb, szórakoztatóbb, pihen tetőbb műveket is (illő arányban!), mert nemes szórakoztatás és művészeti érték között nincs, nem lehet valódi ellentmondás ... A giccs csak újabb giccsigényeket szül, viszont az értékes művészet — bár közvetetten, áttételesen — végül 'is betölti szemléletformáló, ízlésfinomító szerepét ... A marxista—leninista ideológia nem uniformizálja sem az alkotók, sem a befogadók ízlését: számol ugyanis az élet, a valóság dialektikájával és differenciáltságával ... Ezért kulturális és művészeti politikája is tartalmában következetes, formájában türelmes. — Látványos eredményeket máról holnapra nem érhetünk el, ám közművelődési és ízlés- fejlesztő gondjainkat „hosz- szabb távon” mégis megoldjuk, ha a tényleges helyzetre alapozva (tehát: illúziók nélkül, de hittel!), a meglevő igények színvonalas kielégítésére és szüntelen fejlesztésére törekszünk... •— E törekvésben jó iránytű Sz. Szabó László könyve, bár csupán a ma már szinte megszerezhetetlenséget jelentő és csekélynek tekinthető 6000-es példányszámban adták ki. (Kossuth Könyvkiadó) A művészetek felelőssége Képzőművészeti életünk Gyárfás Imre iskolc életében igen fontos helyet foglal el a képzőművészet. Nagy hagyománya van itt a képzőművészetnek, a közöttünk élő művészek elismertsége, országos, sőt nemzetközi rangja, nem utolsósorban a képzőművészeti kiállítások sorozata rendszeresen ideirányítja a közfigyelmet. Ugyanakkor a képzőművészetek és a közönség kapcsolata igen sokrétű. A művészeti alkotások hatnak ránk, nemcsak abban az esetben, ha megvásároljuk, vagy a tárlatokon megtekintjük azokat, hanem az újságok, folyóiratok hasábjairól, könyvekből és környezetünkből is. Az építőművészet, városépítészet, a díszítőművészet, az ipari formatervezés körébe tartozó alkotások körülveszik mindennapjainkat, hatásuk alól nem vonhatjuk ki magunkat, Éppen ezért különösen figyelemre méltó az a tanácskozás, amelyet a miskolci művészetpolitikai aktívák sorában, negyedik rendezvényként, pénteken délután a Diósgyőri Vasas Művelődési Központban tartottak. Az aktíva bevezetőjében Kovács László, a városi pártbizottság titkára, a tanácskozás céljaként azt jelölte meg, hogy beszélgessünk közös gondjainkról, feladatainkról úgy, hogy annak eredményeként ne a nagyon távoli jövőben léphessünk előbbre. A gondolatcsere bevezető referátumát Csorba Géza, a Kulturális Minisztérium képzőművészeti osztályának vezetője tartotta, aki többek között arról szólt, hogy a képző- és iparművészetnek be kell épülnie a társadalom funkcionális jellegébe. Ugyanis a társadalmi érdek szolgálata feltételezi a társadalom és a művészetek aktív kölcsönhatását. Szükségesnek tartotta annak körvo- ■ nalazását is, mi minden tartozik a kultúra, a művelődés szférájába, illetve az e szférába tartozó hatókörök sugarába. Feltétlenül kiemelendő ezek közül az építészet, valamint a képző- és iparművészet kölcsönhatása, amelyre igen jó példa az építőművészet mindinkább kibontakozó esztétikai funkciója, s az, hogy az építészet mindinkább beépül a társadalom tudati szférájába. Ugyancsak megemlítette az ipari formatervezést, mint tudati tevékenységet, amely jóllehet, kereskedelmi és ipari körbe is tartozik, a kulturális terület nem mondhat le róla. Szólt azokról a művészetpolitikai torzulásokról, amelyek abból adódnak, ha a funkció értelmezése hamis alternatíváknak ad helyet, például a képző- és iparművészeti érdekek szembeállításánál. A képzőművészetnek a maga sajátos eszközeivel kell feltárnia korunk valóságát, és ezt a feladatot nem vonhatja kétségbe semmilyen hamis szembeállítás, jelentkezzék az akár a művészet funkciójának bármely más síkján is, akár a hagyomány és az újszerűség, vagy a realizmus és a kísérletezés szembeállításában. Végezetül beszámolt Csorba Géza egy nagyobb szabású, a felszabadulás óta eltelt időszak képzőművészeti életét elemző felmérésről, és néhány, a javítást célzó intézkedés-tervezetéről. Ez utóbbiak között igen jelentős a mecenatúra gyakorlati és elvi javítása, a kritikai, szelektáló tevékenység javítása, nem utolsósorban néhány strukturális változás, mint a jogkörök és a felelősség demokratizálása, a művészeti intézmények önálló műhely jellegének fejlesztése és erősítése, és bizonyos fajta decentralizálás. Az igen sokrétű vita részben a beszámolóhoz kapcsolódva, részben azt meghaladó, kiegészítő értelemben igen sokoldalúan és őszintén tárta fel képzőművészeti életünk legjelentősebb gondjait, feladatait. Több megközelítésben esett szó a kritikáról, részben mint a nagyközönséget orientáló, részben mint a művészeket informáló, részben mint a művészeti életet élőbbre vivő, alkotó cselekvésről. Igen nagy helyet foglalt el a vitában — s erről legtöbbet Feledy Gyula grafikusművész, valamint Be- reczky Lóránd művészettörténész, az MSZMP Központi Bizottságának munkatársa beszélt — a kontinuitás kérdése, azaz, hogy napjaink művészeti életében, és egyes országos sajtóorgánumok művészeti témájú írásaiban, kritikáiban olyan jelenségek tapasztalhatók, mintha a fel- szabadulást követő idők művészeti realista törekvéseit teljes egészében elvetnénk, megszűnne a folyamatosság és kicsit élesen fogalmazva, sok alkotó attól fél, hogy nem tekintik elég modemnek, maradinak bélyegzik, ha az avantgárdnak tartott törekvésektől távol marad, ha a legfrissebbnek kikiáltott kísérleti jellegű kifejezési módokkal nem él, vagy nem ért egyet Még az is elhangzott, hogy a nonfiguratív művészetet már-már államművészetnek tekintik egyesek, s ez nem jó. Különösen nem, ha a művészeti területen kívül élő irányítók, helyi vezetők — ugyancsak a maradiság bélyegétől félve — elsősorban csak újnak tartott törekvéseket támogatnak. A vita rámutatott, hogy ilyen mereven nem fogható fel a kontinuitás szükségessége, hiszen napjaink bonyolultságában nem lehet direktívákat felállítani, az elmúlt harminc esztendő hagyományait mai életünknek megfelelően kell átértékelni. Igen fontos téma volt még a vitában a műpártolás, a mecenatúra, és az ebben a témakörben elhangzottak közül érdemes azt idejegyezni, hogy a műpártolás nem szorítkozhat a napi célokra való hasznosításra. Még meg kell említeni, mint nagyon fontos témakört, az építőművészet és képzőművészet kapcsolatát, a lakóterületek városképi kialakítását és azt a nagyon régi, jogos kívánalmat, hogy a lakótelepek tervezésekor már a kezdeti stádium ban be kellene vonni a képzőművészeket. •&?!% néhány kiragadott gondolat is érzékelteti talán, hogy az aktíván' elsősorban elvi kérdé-- sek kerültek szóba. Szó esett természetesen egzisztenciális '• problémákról is, a jellemző azonban a művészetek, vagy’ a szorosabban vett képzőművészet felelőssége volt a társadalomépítés jelenlegi szakaszában. Ezért volt érdekes, figyelmet érdemlő ez a tanácskozás még akkor is, ha helyi, lokális probléma viszonylag kevesebb volt. ha nem fajult panasznappá. És helyi volt ennek ellenére, mert például az irányítás, a mecenatúra, a lektorálás gondjai, a városszervezési, a képcsarnoki és >-gyéb témák, a nem művészi fórumokkal való kapcsolatot ért észrevételek általánosak és egyben miskolciak is. Ezért is volt hasznos, őszinte előrevivő a képzőművészek politikai aktívája. Benedek Miklós I Lenkey Zoltán rajza
