Észak-Magyarország, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-30 / 100. szám

1979. április 30,, hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 ■■■■■■■■■■MMMMBMMHMRBWHMHMttVMMMBBBHnBBMCaSMSMMBnHBBnBMn Tanító és propagandista előtt egy bódva- lenkei paraszttiú elindult, hogy néptanító legyen. „Fiam, neked tanulni kellene” — mondta az ap­ja, aki látta, hogy a vékonydongájú gye­rek nem bírja a paraszti munkát; a ne­héz, sokszor kenyérre is alig elég fizetésű zsellérmunkát. Dobog Béla hálával em­lékszik egykori tanítójára is, aki föléb­resztette benne a tanulás és a tanítás sze- retetét. A nyíregyházi állami — akkor még tanítóképző — főiskola hallgatója lett, de közbejött a háború, majd újra a tanulás és a mozgalmi munka évei kö­vetkeztek. „Iskolatitkár voltam, szép em­lékem az 1948-as első országos diákkong­resszus.” A nyíregyházi tanítóképző jó is­kola volt, színvonalasan képzett tanítókat adott az akkoriban induló nyolcosztályos iskoláknak. Régi iskolatársakra emléke­zik: „együtt jártam Váci Mihállyal. Ázott végzettek többsége ma is tanít, de lett kö­zülünk miniszterhelyettes és irodalomtör­ténész is”. Amikor végzett, visszakerült az edelé- nyi járásba. Igazgató-tanítóként kilenc évig tanított Becskeházán, majd 1957-ben a szendrői általános iskola igazgatója lett. A tanítás mellett — azzal együtt — már 1949-től propagandista volt. Tanított az is­kolában „téli estéken”, tömegpropaganda tanfolyamokon, pedagógus továbbképzése­ken, marxista középiskolában. Közben ő is tanult: elvégezte az egri tanárképző fő­iskolát, és a marxista esti egyetem három­éves általános tagozata után egy szakosí­tó tagozatot és három speciális kollégiu­mot. De nemcsak így tanult, hanem nap mint nap propagandistaként is, a hallga­tóktól ; szerénységet, munkaszeretetei és kitartást. 19ö6-tól 1971-ig az Edelényi járási Tanács elnökhelyetteseként dolgozott, de nem lett hűtlen a tanításhoz sem, hiszen hivatali munkáján keresztül közvetve kapcsolat­ban volt az oktatással és közben továbbra is a párt propagandistája volt. 1971-től új­ra gyakorló pedagógus, ismét a szendrői általános iskola igazgatója. Jogos büszke­séggel mutatja be az egyre szépülő, fejlő­dő, de még mindig elég szűkös iskolát. So­kat dolgozik: „akkor 'érzem jól magam, ha minden percem el van foglalva”. Ren­geteg társadalmi elfoglaltsága van, de úgy érzi, össze tudja egyeztetni a tanító és a vezetői munkájával. A nagyközségi párt­végrehajtóbizottság tagja, a tanács vb el­nökhelyettese, a járási pártbizottság veze­tő propagandistája. 1950-től tanácstag és sokféle időszakos megbízatása van, amit szívesen, örömmel végez a közösség érde­kében. Az edelényi járásban sokfelé tartott szemináriumot, szinte minden faluban van ismerőse, de emellett legjobban annak örül, hogy a szendrői általános iskolában nyolc kollegája valamikor az ő tanítvá­nya volt. Mikor pihen? „Mindennap a ker­temben” — mondja, a szép családi házát övező 400 négyszögöl földön szeretne egy kis arborétumot csinált. Képzett mező­gazdász és biológus: a feljavított sziklás talajon szép fákat és növény ritkaságokat nevel. Büszke a kertjére, de méginkább volt tanítványaira: az iskolából és a szemináriu­mokról. Elmesélte, hogy a hatvanas évek elején az egyik parasztember egy téli es­tén hitetlenkedve hallgatta Dobog Bélát arról, hogy az ember — „kilépve” a föld­ről — a közeljövőben elkezdi a világűr meghódítását. Ez az ember később, ami­kor Gagarin és a többi űrhajós eljutott a világűrbe, megkereste és mondta: „igaza volt, igazgató úr”. Hosszú évek propagandamunkája utón mire-kikre emlékszik legszívesebben? „Ta­lán a kezdő évekre és azokra az embe­rekre, akik kevés iskolával ugyan, de nyílt szívvel és józan ésszel, sokszor hi­tetlenkedve, de az igazságot keresve ta­nultak — mertek kérdezni — és vitatkoz­tak velem. Hálás munka volt közöttük hirdetni, magyarázni a materializmus, a marxizmus—leninizmus. igazságát — há­lás tanítványok voltak.” Lenin születésinek SSSl ból Dobog Bélát, az edelényi járási párt- bizottság vezető propagandistáját a leni­ni eszmék terjesztésében hosszú időn át végzett kiemelkedő munkájáért a Munka Érdemrend bronz fokozatával tüntették ki. Petra József A viharzó nép betört a börtönbe, és kiszabadította a politikai foglyokat. A nő­társadalom sátrakat állított a főutcán, asztalokat hord­tak alájuk, s megrakták ro- gyásig étellel, itallal. A népünnepély lázában ka­vargóit a felszabadított vá­ros. Négynapos pihenőt enge­délyezett a parancsnokság Rozsnyón. Örültek a meg­érdemelt pihenőnek a ka­tonák — nem foglak gya­nút. Jutott idő komázásra, be­szélgetésre; megtárgyalták az otthoni híreket. Miért íz­léstelen szórakozás a kör­hinta, minek azt eltiltani; az ilyen tilalmakkal csak a népet bosszantják. Igaz, hogy a győri öregasszo­nyok azt követelték: nyil­vánítsák ünnepnappá áldo­zócsütörtököt? Megkapja a család a hősi halottak után is korábbi keresetüket? Nem fér a bőrében a klé­rus: Fetser püspök fegyver­raktárt tartott a fertőráko­st kastélyban; Pannonhal­mán vagonszámra rejteget­ték a füstölt húst. Valaki­nek azt írta a felesége: a . Kuffer-féle uradalomban borsót etetnek a marhák­kal, disznók elé öntözik a túrót. Különösen a jancsifalusi felderítők tartottak össze a pihenőnapokon, akár, mint a harcokban idáig; nagy hí­re volt merész vállalkozá­saiknak. Szaporodtak ekkoriban már a baljós jelek is. Gya­nús lett a négynapos pihe­nő: miért várják meg, míg a megfutamított ellenség üiőzeszedi magát? A negyedik napon kide­rült, miért: az ezredpa­rancsnok, fehér érzelmű tisztjeivel együtt átszökött az ellenséghez. A rozsnyói pihenő után már csak néhány napig ve­rekedtek a győriek. Minden irányból rohamozták már akkor a fiatal Tanácsköz­társaságot az antant fehér hadseregei, s a szorító ost­romgyűrűben elfulladt a magyar forradalom. Aznap, amikor kihirdet­ték a vöröskatonáknak az általános „oszolj”-t, egy fa­lusi iskolában volt elszállá­solva az ezredparancsnok- ság. Szétszéledt az északi front győzelmes hadserege, a maradék tisztikarral együtt. Az elárvult tante­remben, a fekete tábla mel­lett, a falnak támasztva, ott maradt két vörös zászló. Az ezredzászlóból, melyet a győri asszonyok oly gond­dal hímeztek, már ki volt vágva egy darabka, s hi­ányzott róla a selyemszalag is, bizonyára emléknek vit­te el valaki. Elindultak vissza a Du­nántúlra, a jancsifa sza­kasz katonái, csak egy Ku- dor nevű vagongyári mun­kás nem tartott velük. Visz- szalopódzolt az elhagyott tanterembe, bajonétjával le­hasította a zászlókat a rúd- ról, összehajtogatta őket, s bedugta hátul az inge alá mind a kettőt. Kudor Tokajnak vette az irányt. Egy zempléni falu­ban — Mezőzomboron — kivetkőzött, elállt etetőnek egy cséplőgéphez; ott várta meg a fehér románokat. Folytatta az útját Erdély felé, inge alatt a vörös zászlókkal. Tudta, ha meg­találják nála a zászlókat, agyonlövik a románok. A tokaji hídnál megmo­tozták. Beleturkáltak a há­tizsákjába, s kiforgatták a zsebeit. Egész úton le sem vethet­te a kabátját; szakadt róla a víz a nyári nagy forró­ságban. Igen hosszú hét telt el, 'míg gyalogosan eljutott Szászrégenbe, a rokonaihoz. Nyugalmasabb helyre ke­rült a két vörös zászló, egy szalmazsák szúrós sötétjébe. Kudor előszedte néha a zászlókat, leginkább a fénytelen május elsejéken, kiterítette az asztalra, és szótlanul nézegette, asszo- 'nyával együtt. így teltek-múltak a hosz- szú esztendők. Kerek huszonöt év • múltán újra előke­rültek a vörös zász­lók. Már nem a zárt ajtók mögött: szabadon csattogtak-lobogtak a ház ormán, a reggeli szélben. Fakuló vásznuk repkedve üdvözölte a Szászrégen ut­cáin vonuló tankokat. Ké­sőbb az egyik zászló a bu­karesti pártmúzeumba ke­rült. A másik pedig, a kis­alföldi vörös ezred zászló­ja, melyre a gyárvárosi asszonyok selyemszalagot hímeztek, aranyos fonállal, Budapestre, a Munkásmoz­galmi Múzeumba. Bárki megnézheti, ha ar­ra jár. Háromszáznál ólig többen lóknak Tornoszenljakobon „A munkát meg kell tanítani!” Mérgesen beszél ez az ember, kicsit veszekedve, bár a miértre nehéz lenne okot találni. A faluról kezdtünk beszélgetni, de valahogy rögtön a munká­ról volt szó. Ügy általában a munkáról. Elégedetlen a tempóval, azzal a bizonyos „mákok is hozzáférjenek” szemlélettel, szidja a lógó- sokat, a kényelmeskedőket. Pásztor Józsefnek lakatos a mestersége, magánkisipa­rosként tevékenykedik, de földet is művel. Egyébként is olyan ezermesterféle, aki mindenhez ért, mindent csinál és mint ilyen, bele­betegedne a tétlenségbe. Üzemben is dolgozott, de nagyon nem tetszett neki, hogy sokan csak a műszak végét várták, egyáltalán nem erőltették meg magu­kat, még azzal sem, hogy legalább a fejüket törték volna a jobb megoldáso­kon. Visszajött a falujába, Tornaszentjakabra. Ide, ebbe a Cserehát, hangulatos dombjai között levő falucskába. Három­száznál alig valamivel töb­ben lakják, a tanács már régóta Hídvégardón van, az iskola is hamarosan ott lesz, időnként el-elköitözik innen is valaki, miként másunnan, az embernek mégis az az érzése, hogy ezt a falut nem kell félte­ni. Aki itt van, az — na­gyon itt van. Lukács Fe­renccel, a közös községi tanács vb-titkárával régi emlékeket idézgetünk. An­nak idején év vége tájé­kán meg-megkeresték a járási tanácsot, megtuda­kolni: hol van még egy kis pénz? Melyik községben nem tudták elkölteni a ka­pott összeget ? Mert, ha ne­tán ők megkaphatnák, mármint a jakabiak, akkor év végéig annak rendje, módja szerint felhasznál­ják. Miért menne veszen­dőbe, ha már egyszer a já­rás megkapta? Ä titkár le­gyint. Nem kell ehhez a múltat idézni! Tavaly de­cember tizediké tájékán is megkérdezték őket, nem tudnának-e elkölteni 87 ezer forintot? Már hogyne tudnák! — hangzott a gyors v'álatz, ámbáí- akkor hirtelenjében még nem tudták mire. De másodper­cek múltán már igen: Ja­kabon redbehozzák a ki- rendeltség tetőszerkezetét. Csakhogy! Körülbelül 8—10 nap elteltével pontos szám­la, kimutatás, minden egyéb kell! No, nem baj, így is meg lesz. És meglett Mint korábban is sok min­den, amikor hirtelen össze kellett rántani a népet, hogy no, emberek most az­tán bele! Az emberek összetartása, segítőkészsége most is meg­van. Meg, mint minden faluban, de különösen az ilyen kicsiben: mások szemmeltartása is. Meg­szólnák, lenéznék azt, aki csak úgy teng-leng bele a világba. Itt, a hegyek kö­zött mindig is keményen kellett megdolgozni az előbbre jutásért, a megél­hetésért. A munkának, a jó munkásnak nagy a be­csülete. Nem nehéz észre­venni, hogy Pásztor József, tulajdonképpen miért pe­rel: azt szeretné, ha min­denütt, mindenkor a mun­ka lenne az igazi érték. A munkát meg kell tanítani! Hogy a fiatalok rögtön érezzék, tapasztalják: mun­ka nélkül semmire sem le­het menni és érje azt a megbecsülés, aki a maga területén teljes erejével, tiszta lelkiismerettel teszi a dolgát! Milyen itt élni, ebben a kis faluban? Nem töpreng a válaszon. Milyen? Mint bármely más faluban. Mindenütt lehet élni. Sem­miért nem mennék el in­nen! Munka meg itt is van bőséggel, csak győzze az ember. Persze minde­nütt van, ha valaki nem szalad el előle. .. Tóth Jánosnak, az iskola igazgatójának viszont ma.id egy kicsit szaladnia kell utána, mivel a gyerekek a jövőben már mindahányon, Hídvégadóra járnak. A közlekedés megoldott, rendben van, a távolság sem nagy, az élet így kö­veteli, de mégis...! Igen nagy szomorúság fogja el őt, amikor az iskolaépüle­tet nézi. Hosszú ideje, már 1947 óta tanít itt, most pe­dig az iskola kiürül. Mint­ha az ember leikéből sza­kadna ki egy darab. Dehát mi legyen? Lehetséges persze, hogy az iskola épülete később majd másképpen, de mégis megtelik élettel. Az asszo­nyok egy kis üzemet sze­retnének ide. A járási hivatalban fog­lalkoznak a témával, meg­próbálják. Jó lenne bizony, ha sikerülne! A falu nem hagyja ma­gát, de miért is hagyná? Az itt élő emberek ke­ménnyé, szívóssá formál­ták, nevelték ezek a vál­tozatos, hangulatos dombok, hegyek, melyek között jó tíz évvel ezelőtt farkasokat is lőttek. A Kárpátokból ide keveredett, letanyázott, igazi farkasokat. Érdekes, szép kis falu ez. Pásztor Józseffel az udvaron — szép, napos az idő éppen — mondjuk egyórásnak a magunkét, mintha tényleg veszekednénk. Innen-onnan kiszuperált, de már mégis, ismé' működő Zetor. meg különféle más gépek köze­lében. A garázsban ott a szép Zsiguli, mellette csir- kekeltetc — 1800 tojás — a rég' istállóban infravörös lámpák alatt a már kikelt csirkék. Látni még hidro­fort. meg a lakás központi fűtésének berendezését. Va­lamennyi saját készítmény. Csak a szőlő nem. miből a hordó borok valók. A szőlőt Hegyaljáról hozta. Ennek meakóstolása nél­kül pedig mégsem engedné el a vendéget. A falura koccintottunk. Priska Tibor Fotó: Szabados György „A munkánál nincs jobb értékmérő!” Pásztor József lakatos kisiparos, akit az egész környék ismer. A fc!szaf?a<Iu!ás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents